Az év magyarországi koncertje volt a The Cure negyedik budapesti fellépése, és ha ez nem lenne elég, jelentsük ki gyorsan: a zenekar része a magyar rendszerváltás történetének, emlékszünk, az Ifjúsági Magazinban a nyolcvanas évek végén a szülők kétségbeesett leveleket írtak egy öngyilkos nemzedékről, megszólaltak pszichológusok, és ha alaposabban utána olvasnánk, talán még Lendvay Ildikó is, aki korábban is útravalókkal látta el az ifjúságot a Kell-e nekünk Piramis Brigád ifjúságmentő vitairataiban.
PZL- 061.hu
A legfontosabb: a koncert nem rombolta le a mítoszt, és nemcsak azért, mert a show alapvetően best of műsorra épült, hanem azért sem, mert a zenekar izgalmasan hangszerelte újra a dalokat, amelyek benn maradtak a megszokott tartományaikban, de sokszor teátrálisabban, máskor karcosabban szólaltak meg. Nem volt semmi póz, a fiúk negyed kilenckor belekezdek a Shake Dog Shake-be, ami tökéletes nyitó szám, nem véletlen, hogy az 1984-es Concert – The Cure Live-on is ez a nyitó felvétel. Hibátlan felütés, Wake up in the dark, szól a nyitó sor, a dal tökéletes foglalata mindannak, ami lezárta Magyarországon a nyolcvanas éveket. Ekkor már a fiatal magyarok nem a rendszerváltással voltak elfoglalva, hanem saját magukkal, azzal, hogy kell összerakni az Igora Royal hajfestéket, hogy ne lila, hanem fekete legyen a hajuk.
MTI Fotó: Mohai Balázs
Ugyanis a nyolcvanas évek végére felnőtt egy nemzedék, amelynek a rendszerváltó házibulija valójában 1989. május 26-án volt a Kisstadionban, a The Cure Prayer Tour címet viselő, a Disintegration albumot bemutató koncertjén. Igen, ez a korosztály nem a lakitelki sátorbontásnál vagy a Szabad Kezdeményezések Hálózatának átalakulása kapcsán jött rá arra, hogy valami végleg megváltozik, összeomlik hangtalanul, hanem akkor, amikor 1988 és 1990 között három csúcson lévő brit zenekar is fellépett Budapesten. 1988 márciusában a dupla koncertet adó Depeche Mode show-i jelezték a változás szelét, majd a The Cure 1989. május 26-i fellépése volt a csúcspont, és a taxisblokád második napján a BS-ben koncertező Mission koncertje zárta a városképileg is tökéletesen beazonosítható időszakot, hogy aztán zenei aláfestés nélkül is minden belesüllyedjen az 1990 utáni mély csalódottságba.
MTI Fotó: Mohai Balázs
A The Cure tehát része a magyar kultúrtörténetnek, ezért sem volt mindegy, hogy milyen formában van az 57 éves Robert Smith, és a zenekara. Nos, a koncert afféle csúcstámadás volt, a Shake Dog Shake után jött a Disintegrationről a Fascination Street, hogy a nyitó blokkot a zenekar életművének egyik kulcsszáma, az A Night Like This koronázza meg, igaz ezúttal elmaradt a The Head On The Door albumon hallható jellegzetes szaxofonszóló. A koncerten egyedül a boglyafrizurájától már régen megszabadult, leginkább punkrockerre emlékeztető Simon Gallup mozgott, feszes basszusjátéka úgy összerántotta zenekart, hogy minden olyan volt, mint 1987-ben – mondhatnánk, ha nem játszottak volna fájóan keveset a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me-ről. Na jó, a Just Like Heaven volt és a Why Can’t I Be You?-val ért véget a koncert…
MTI Fotó: Mohai Balázs
Smith szokás szerint alig mozdult el a mikrofonállvány mellől, de amúgy sem szokása, hogy több kilométert fusson egy koncerten. Jól szólt a cucc, talán karcosabb is volt a kelleténél, leginkább az utolsó két lemez, a 2004-es „The Cure” és a 2008-as 4:13 Dream hangképeiben szólaltak meg a számok. A koncert csúcspontja talán a Pornography kulcsdala, a One Hundred Years volt, a leadfalon a XX. századi történelem emblematikus fotói váltakoztak, többek között a varsói gettóban kezét felemelő hétéves kisfiú képét is láthattuk. A színpadkép hibátlan volt, nem voltak túlvezérelve a vetítések, inkább a fényjátékon volt a hangsúly. A koncert nemcsak múltidézés volt (The Lovecats, Friday I’m in Love, Boys Don’t Cry, Close to Me, Why Can’t I Be You?), elhangzottak ritkaságok (például a Holló soundtrackjéről a Burn), illetve a 4:13 Dreamről a Sleep When I’m Dead, a The Hungry Ghost, valamint az 1996-os Wild Mood Swings egyetlen jó száma, a Want.
MTI Fotó: Mohai Balázs
Hogy a The Cure mennyire része a magyar kultúrának, hogy milyen fontos identitásképző zenekar, jó mutatja, hogy bár az 1992-es Wish óta, azaz lassan negyed százada nem készítettek igazán jó lemezt, és nem voltak nagy slágereik, (pedig 1979-től 1992-ig tucatszám írták a listás dalokat), mégis összehoztak egy majdnem teltházat (kb. 11.000-en lehettek az Arénában). És persze, a koncert olyan volt, mint egy asszociációs tűzijáték, eszembe jutott, hogy kereken harminc éve kaptam az első The Cure kazettámat a gyomaendrődi Bogya Árpitól (1971-1988), aki túlságosan is komolyan vette a zenekar bizonyos dalszövegeit, és 1989 májusában már nem lehetett ott a Kisstadionban, és eszembe jutottak annak a 27 évvel ezelőtti koncertnek a délutánján a Jégbüfé előtt gofriért sorban álló boglyahajú tinik, amint a kirakati üvegben sminkjüket és a hajukat igazították.
Vezető kép: Mohai Balázs /MTI