Az idén nyolcvan éves Kossuth-díjas Korniss Péter fotográfus életműkiállítása jövő januárig látható a Magyar Nemzeti Galériában, míg egy kisebb, de hasonló horderejű tárlata a Várfok Galériában tekinthető meg. A magyar fotográfia nagy hatású és megkerülhetetlen alkotójával beszélgettünk kiállításairól, ingázó munkásokról és nem utolsó sorban arról, mikor volt jó fotósként dolgozni.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

A Várban látható életműkiállításáról elmondható, hogy Magyarország elmúlt ötven évének életműve?
Ötven év munkáját fogja át ez a valójában tematikus kiállítás, de nemcsak Magyarországról szól. Összességében a kelet-európai régió hagyományos paraszti világát és annak átalakulását mutatják be a Galériában látható fotóim. 1967-ben Erdélyből indultam el és a magyar falvakat követően egymás után vettem sorra román, moldvai, szlovák, szerb falvakat, a nemzedékről-nemzedékre átörökített hagyományt és a köré szerveződő szokásokat. Kezdetektől fogva a tradíciók megismerése foglalkoztatott, s egész tevékenységem alapja az a bartóki gondolat volt, miszerint több a közös, ami bennünket összeköt, mint a különbség, ami elválaszt minket egymástól. A falvakban munkálkodás alatt született meg bennem a közös sors megtapasztalásának máig ható élménye.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A fényképezés rendkívül összetett személyiséget kíván. Jól látta a képtől az embert és az embertől a képet?
Szorosan összekapcsolódik a kettő, nem válik el egymástól. Minden történet vizuális elemekből épül fel, és minden kép egy történetet, egy sorsot tár fel. Korábban huzamosabb ideig dolgoztam a Nők Lapjánál fotóriporterként, ebből adódóan mindig is természetes volt a történetek keresése, azok kiindulási pontként kezelése a munka során.  Számomra mindig az ember áll a történetek középpontjában.

Elsősorban mi érdekelte az emberben?
A hagyomány erős, összetartó ereje ragadott magával, majd az így feltáruló világ különleges volta bűvölt el. A Magyar Nemzeti Galériában és a Várfok Galériában egyszerre látható két kiállítás a hagyományos közösségek erejét, felbomlását, és egyéni sorsok alakulását is nyomon kíséri.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Egy időben fotózott vendégmunkásokat is, kitaszított sorsú embereket.
Utóbbi erős kifejezés, visszautasítanám, én nem nevezném őket annak. Ez egy természetes folyamat. Az egész világban tanúi lehettünk, hogy a mezőgazdaság szerkezetének átalakulása miatt a falvakban élő és korábban ott dolgozó emberek arra kényszerültek, hogy a városban keressenek munkát. Magyarországon a hetvenes évek végétől kezdve több, mint negyedmillió emberből lett ingázó munkás. Az ingázókat bemutató albumom címéül azért választottam A vendégmunkás címet, mert ezzel kívántam jelezni, milyen nagy gazdasági, társadalmi és kulturális különbség érzékelhető még az egy országon belüli Tiszaeszlár és Budapest között is.

Egyszerű volt az ingázókat megszólítania?
Nem mondanám könnyűnek.

Annak ellenére nem, hogy egy időben Ön is végzett fizikai munkát?
Az a fajta tapasztalat nem volt átmenthető. Annál inkább hasznomra volt a paraszti világban szerzett tapasztalat, a faluról érkező ingázókkal sikerült is hamar megtalálnom a közös hangot. A fekete vonaton szólítottam meg az embereket, és olyan szerencsém adódott, hogy megismerkedtem egy nyolc főből álló brigáddal, ennek köszönhettem, hogy megismertem a történetem főszereplőjét.  A történet 1988-ban zárult le.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Várfok Galériában megnézhető tárlaton a hetvenes évekhez köthető indiánfotói is kiállításra kerültek.
1976-ban azon öt fotográfus közé tartozhattam, akik ENSZ Nagydíjat nyertek, s ezzel együtt meghívást kaptam a kanadai Vancouverbe. Ott barátkoztam össze a német kollégával, s ő invitált meg az indiánok közé. A felhőkarcolók vagy a jazz-klubok helyett a hagyomány megismerése izgatott. A rezervátumi fényképezés más volt, keményebb dokumentarista hangvételt kívánt. Ez a merőben másfajta fotográfiai közelítés később az ingázó munkás témában sokat segített.

Az említett tárlaton kiállított, Boldizsár Mariról készült képek hosszú időszakot ölelnek fel. Miért pont rá esett a választása?
Magától értetődő volt, mert Boldizsár Mari lánya történetesen az én keresztgyerekem. Azt sugallja a történet, hogy hosszú és erős a köztünk kialakult kapcsolat, 1971-től máig kísérem az életét. Természetesen a Várfok Galériában tartott megnyitón a férjével együtt jelen volt, s miután még mindig népviseletben jár, a saját képei előtt fényképezve, ő lett a kiállítás sztárja…

Pályája során történt elakadás, a továbblépést akadályozó krízishelyzet?
Nem egyszer éltem át krízishelyzeteket. Ilyenkor egyetlen megoldás segít: megállás nélkül tovább csinálni, kitartóan, lendületesen. A fotós, ha hisz abban, hogy jó és fontos munkát végez, nem gyengülhet el, nem engedhet a rossz érzéseinek. Hasonló krízisben kétszer volt részem. Először az ingázó munkások esetén, amikor is három év munka után azt hittem, semmi nem jön ki az egészből. Végül sikeresen átverekedtem magam a problémákon és kétségeken. A második krízispillanat a Budapesten dolgozó erdélyi asszonyok fotósorozata során következett be. Másfél év munka után sem találtam a hangot, le is álltam vele, majd három évvel ezelőtt újrakezdtem. Mindkét eset nehéz volt lelkileg, az elsőnél azt éreztem, hogy több év munkája vész kárba, ha nem veszek magamon erőt a folytatáshoz. Végül teljesen átprogramoztam magamban és magam körül a dolgokat: jegyzeteket készítettem, rakosgattam a képeimet egymás mellé, szép sorban, végiggondoltam, mi lehet a probléma. Egy hét múlva jutottam el odáig, hogy világos lett előttem, hogyan is kell felépíteni a történetet, s mi lehet a további íve. Ezután már nyugodtan folytatattam a munkát – még vagy hat évig.

A következő időszakban milyen tervek teljesítése foglalkoztatja?
Őszintén mondom: fogalmam sincs. Ünnepi pillanat, hogy megélhettem két ilyen kiállítást, az élet nagy ajándékának érzem. 

Hogy látja, manapság könnyebb fotósnak lenni?
Ez attól is függ, hogy ki milyen irányba kötelezi el magát. Ha a megélhetés szempontjából nézzük, akkor nehezebb, mint korábban volt: sok a fotós, kevés a sajtótermék, s a digitális technológia lenyomta az árakat. Ha viszont valakinek egyéni-művészi ambíciói vannak, jó pár ösztöndíj, pályázat, könyv-publikálási lehetőség, s magas színvonalon működő képzés áll a rendelkezésére. Szép, izgalmas és érdekes pálya a miénk – annak, aki igazán szereti.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula