Már a könyvesboltok polcain sorakoznak Kötter Tamás A harcból nincs elbocsátás című legújabb kötetének első példányai. A mű a valósághősök és bulvár celebek sötét világának mélységes mély krónikája. Az író végre kilép a steril multiuradalomból, amelyről eddig kíméletlen őszinteséggel beszélt első két kötetében, ugyanis ezúttal a média csillagainak fénytelen és könyörtelen birodalmába száll alá olvasóival. A civilben ügyvédi iroda tulajdonos Kötter Tamással beszélgettünk az új témaválasztásról, az antifeminizmusról és a művészeket is megmozgató világkrízisről, és a bevándorlásról.
SZABÓ FRUZSINA ANNA- 061.hu
A napokban jelent meg a harmadik kötete A harcból nincs elbocsátás címmel, amelyben valóságshow hősök, bulvár celebritások életéről ír. Miért fordult most e világ felé?
Úgy éreztem, ahogy korábban a Rablóhalak és Dögkeselyűk közép – és felsőközéposztálybeli hőseinek, úgy a valóságshow-k világa is, annak ellenére, hogy mindennapjaink részét képezi ki (általában nézik, hiába is tagadják!), beszél róla (az értelmiség természetesen szörnyülködve és mély megvetéssel), kívül esett a magyar irodalom érdeklődési körén.
Honnan gyűjtötte az inspirációt az új kötethez, hiszen ez nem az ön által oly jól ismert és már bemutatott “multiklaszter”.
Igazi, hús-vér producerekkel találkoztam. Ezek a beszélgetések sokat segítettek, hogy megértsem a valóságshow belső működését. Olyan kulisszatitkokat tudtam megosztani az olvasókkal, mint a játékosok kiválasztásának folyamata, a formátum fontossága vagy milyen kérdőíveket kell kitölteniük a jelentkezőknek. Emellett saját magam is megalkottam két játékot, szabályokkal. Remélem, hogy valamelyik tévé megvásárolja majd a jogokat.
A címválasztás igen érdekes és kontrasztos a sztorihoz képest, hiszen egy bibliai idézet. Ez egyfajta ítélet a csetlő- botló, sikerhajhász és olykor gyarló szereplői felett?
Teljes mértékben! A Prédikátor könyve nagyon közel áll a szívemhez. Olyan fontos, mindenki számára megválaszolandó kérdéseket tesz fel, mint: mi az élet értelme? Van-e egyáltalán értelme és célja? Hogyan kell az embernek élnie a világban, hogy elégedett és boldog legyen? Ezeket a kérdéseket a könyv hősei gyakran fel sem teszik maguknak, részben gyávaságból, részben mert a kor, amiben élünk egyenesen tiltja számukra, hogy komolyan elgondolkodjanak létük értelmén vagy éppen értelmetlenségén. Egyszerű kliséket tesz eléjük (ebben a média élen jár), azzal kecsegtetve őket, ha ezt vagy azt megteszik, akkor sikeresek lesznek (legalábbis annak tűnnek) vagy éppen jó embernek tartják majd őket. Aki kilép az értelmező hatalom kereteiből azt azonnal megbüntetik, kirekesztik, érdemi vita nélkül ellehetetlenítik.
Ki az a dr. Novák?
Dr. Novák neurotikus korunk jellegzetes alakja, a sztár, vagy ha úgy tetszik celebpszichológus. Kezdetben, az egyes történetek közötti kohéziót erősítő figurának akartam használni, de annyira megtetszett az alakja, hogy önálló szereplővé lépett elő a címadó kisregényben, ami egyben a kötet központi története is.
Amikor megszületik egy mű, az alkotónak minden esetben van egy elképzelése, hogy milyen hatást vált ki a befogadóból. Ön a harmadik könyv kapcsán mit képzel el, milyen következtetést von le az olvasója, amikor az utolsó mondatot elolvasva, összecsukja a könyvet?
Szembenéznek önmagukkal és azonnal szakítanak az önzésre és a korlátlan fogyasztásra épülő nyugati eszméjével.
És mit gondol, megteszik?
Nem. Valószínűleg képtelenek kilépni ebből a körforgásból. Túlságosan gyengék és esendőek vagyunk, ráadásul elveszítettük minden spirituális alapunkat. Nyugat elveszítette Istent, nincs kihez menekülnünk, egyedül vagyunk. Valószínűleg Michel Onfray francia filozófusnak lesz igaza, aki így búcsúzik a nyugati civilizációtól: „… meg fog semmisülni, de ha már a süllyedő Titanicon ülünk, de legalább viseljük méltósággal.”.
Mindhárom művének egy állandó szereplője van, mégpedig Budapest, főképp annak belvárosa. Miért szereti ennyire a fővárost?
Ez az egyetlen város Magyarországon. Egyszerűen nincs más, amivel ebben a témában dolgozni lehetne. Az urbánus lét jellemzői alapvonásai, hogy mást ne említsek, az étterem és kávéház kultúra csak itt lelhető fel. Sajnálom, de ez így van.
Számtalan interjúban elhangzott már, hogy a sikeres írói karrier mellett egy nagy ügyvédi iroda társtulajdonosa is. Mennyire kíván ez a két nagyon vágyott és nagyon különböző világ egyfajta kettős személyiséget?
Jó kérdés. Néha magam sem tudom eldönteni, hogy ügyvéd vagyok, aki hobbiból ír vagy már igazi íróvá értem és csak a megélhetés miatt ügyvédkedik. Egy biztos, ügyvédkedés nélkül nem lenne élményanyagom, írás nélkül pedig valószínűleg sokkal szomorúbb és neurotikusabb lennék, így a két terület jól kiegészíti egymást. Habár szívem szerint felhagynék a hivatásommal- ennyi köszönöm elég volt- és minden energiámat az írás szolgálatába állítanám, erre valószínűleg soha nem kerül majd sor, egyszerűen azért, mert kizárólag az írásból ma Magyarországon szinte lehetetlen megélni.
Amikor az ember egy teljesen új dologba vág bele, vannak elképzelései, álmai céljai és vágyai. Mik voltak az Öné, amikor íróként vizionálta magát? A sikerre, csillogásra vagy az elismerésre vágyott jobban?
Erre a kérdésre, ha megengedi, akkor egy idézettel válaszolok: „Mindent akarok, de azt most rögtön. Mindent akarok azonnal!” Látja, engem is bekebelezett az önzés kultúrája, bár azt gondolom, hogy ez az írói lét egyik természetes velejárója.
A magyar íróvilágnak is megvannak a maga celebjei, akik aktív “működéssel” gyűjtik maguk köré a rajongókat a Facebookon és más közösségi oldalakon, bepillantást engedve privát életükbe vagy akár egy mű születésének körülményeibe. Ön miért nem állt be ebbe a sorba, hiszen a médiában gyakran szerepel?
Természetesen a könyveknek és nekem is van Facebook oldalam. Ez ma már elkerülhetetlen. De ugyanakkor hiszem, hogy az írónak bizonyos értelemben misztikus homályban is kell maradnia. Egyébként pedig régen rossz, ha a gyerekem fényképével akarom a könyveimet reklámozni vagy eladni.
Ön a feminizmust egyfajta férfikasztrációként aposztrofálta korábban. Ennek tükrében mit szól a mostanában kibontakozó divatos antifeminista mozgalomhoz? A nők efféle behódolása szimpatikus?
Az antifeminista mozgalmat, egy barátom szavaival élve felállva üdvözlöm! De félretéve a tréfát, komolyan hiszek a női egyenjogúságban, legalábbis, amit a „startvonal előtti egyenlőségnek hívnak”. Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy olyan világban éljek, ahol a nőket akár jogi vagy vallási alapon nem illetik meg azonos jogok a férfiakkal. Többek között ezért is óvom Európa népeit a muzulmán bevándorlástól. Visszatérve a feminizmusra, a pozitív diszkriminációt nem tartom helyesnek. Ez nem csak a tehetségek versenyét zárja ki, de valójában mélyen megalázó a nőknek is, amikor csak azért kapnak meg egy-egy munkakört, mert az adott cég kínosan ügyel a kvóta betartására. Ez nem jó, ez nem helyes.
A könyvben is, de a nyilatkozataiban is markánsan eltérő álláspontot képvisel a bevándorlással kapcsolatban, mint az irodalom vagy a szellemi élet fősodra.
Megdöbbenve figyeltem, amikor a népvándorlás első hullámai elérték a határainkat, közéleti szereplők, köztük a szellemi élet általam nagyra becsült alakjai, milyen nagy vehemenciával jelentették ki és szinte már vallásos buzgalommal ismételgették: „Én is bevándorló vagyok!” Nos én biztosan állítom, hogy nem vagyok az, és nem vagyok hajlandó ezt a kínos megfelelési kényszer által táplált álláspontot magamévá tenni. Természetesen László Petra (az azóta már „sztár bevándorlóvá” avanzsált szír férfit állítólag elgáncsoló operatőr) verbális lincselésében sem voltam hajlandó részt venni. Nevetséges, hogy magukat komolynak képzelő férfiak és nők azzal töltik az idejüket, hogy boszorkányüldözést játszanak az interneten. Ez a „szent őrület” mára odáig fajult, hogy lassan már nem tudok olyan szellemi foglalkozást, aminek valamelyik jeles baloldali képviselője nem tagadta volna ki hetedíziglen ezt a szerencsétlent: természetesen nem lehet operatőr, író, költő, filmrendező és így tovább. Gondolom akkor lennének a legboldogabbak, ha kitagadott páriaként ládagyárban szegecselné a léceket vagy valamilyen hasonló mélyen unalmas és megalázó munkát lenne kénytelen ezután életfogytiglan végezni. „Nincs bocsánat”, dörgik az ítéletet ugyanazok a szellemi farizeusok, akik másnap már vadul nyálazzák a Bibliát és kis cetnikkel jelölgetik a megfelelőnek vélt sorokat, hogy alátámasszák a bevándorlással kapcsolatos ostobaságaikat.
Mit gondol, kinek akarnak megfelelni az Ön által említett személyek.
Egymásnak! Ez egy sajátos szubkultúra, de leginkább a „Tepsifüles Magazin” olvasóinak. Egyszerűbb jó embernek tűnni, pártját fogni a kutyás menekültnek vagy gyerekeket lóbáló szakállas égő szemű férfiaknak, mint simán nemet mondani egy középkori civilizáció Európába költöztetésének.
A könyvben Kötter maga is feltűnik, mint mellékszereplő, aki nagyon sötét jövőt jósol a civilizációnknak. Ez írói túlzás a hatás kedvéért vagy tényleg így látja.
Kétségtelenül nagy a nyomás, és talán éppen most ütött léket Európa hajóján Angela Merkel és Francois Hollande, ez a két középszerű, kínosan középre húzó, ezért aztán valódi tartalmi mondanivaló nélküli politikus.
Szóval el fog süllyedni?
Attól félek igen, de megint csak Michel Onfray-t idézném: Hölgyeim és uraim! Kérem, „viseljük méltósággal!”
Fotók: Horváth Péter Gyula