Aki látott már jó színházi előadást, ismeri azt a varázslatos érzést, amikor egy darab magához húzza, és egy másik világba repíti a nézőtéren ülőt. Ez a varázslat mindenkinek jár, mindenki számára elérhetővé kell hogy váljon, ezen dolgozik jó ideje a Pesti Magyar Színház, ahol ma már minden előadás audionarrációval, sok pedig jeltolmáccsal is megtekinthető. De vajon hogyan működik ez a folyamat és hogyan fejleszthető tovább? Erről szól a Pesti Magyar Színházban október 24-én, hétfőn megrendezésre kerülő nyitott konferencia, és erről kérdeztük mi is Zalán Jánost, a színház igazgatóját és Tóth Cecília audionarrátort.
LEIRER TÍMEA – 061.hu
Mit jelent az esélyegyenlőség a színházban?
Zalán János: Azt, hogy ép emberek és kihívással élők számára egyenlő feltételeket teremtsünk a színházi előadások látogatásához. Ez részben technikai, de nagyobb részben szakmai feladat. Fontos, hogy a közönség soraiban ülők között ne tegyünk különbséget. Nem az a cél, hogy szervezzünk külön jeltolmácsolással, audionarrációval ellátott előadásokat a kihívással élők és egy normál produkciót az egészséges emberek számára. Mi ugyanazon az előadáson biztosítjuk a megfelelő feltételeket az egészségesek és a kihívással élők számára, hiszen a közösségi élménynél nincs felemelőbb dolog, közösen megélni a katarzist minden másnál csodálatosabb élmény.
Milyen módszerekkel dolgoznak?
Z. J.: A Pesti Magyar Színház Magyarországon elsőként vezetett be olyan technikai rendszert, amelynek segítségével a vakok és gyengénlátók a látókkal együtt élvezhetik a színházi előadásokat. Az intézmény minden előadását audionarrációval látjuk el, ami azt teszi lehetővé, hogy a kihívással élő nézőink az eddiginél teljesebb „képet” alkothassanak az előadásról. Egyre több előadásunkat közvetíti jelnyelvi tolmács, aki a színpadon, a produkció „részeként” jeleli végig a produkciót.
Pontosan mit jelent az audionarráció?
Z. J.: Az audionarráció olyan kifejezetten a látássérültek számára nyújtott szolgáltatás, aminek segítségével követhetőbbé, érthetőbbé és élvezhetőbbé válnak számukra színházi előadások, filmek, televíziós műsorok, kiállítások, vagy bármely, jellegzetesen vizuális elemeket is tartalmazó program. A színdarabok cselekménye a párbeszédek miatt látszólag könnyen követhetők, de sok információ vész el azok számára, akik a néma, vagy éppen hang alapján nem beazonosítható jelenetrészletekről „lemaradnak”. Ezeket az információkat közvetíti az audionarrátor, a mi színházunkban Tóth Cecília.
Nemcsak önöknek, de az előadás nézőinek, a narráció „használóinak” is bele kell illeszkednie a szituációba. Hogyan segítik őket?
Z. J.: Lehetővé tesszük a látássérültek számára, hogy az előadás előtt feljöhessenek a színpadra, bejárhassák a színpadot, a díszletet, megfoghassák a kellékeket. Bemutatjuk nekik a színészeket, beszélgethetnek velük és megérinthetik a jelmezeiket, vagy akár őket magukat is. Így lesz személyes tapasztalatuk, a térről, a jelmezekről, a színészek jelmezeinek anyagáról, amit később saját élményként feldolgozva, könnyebben elképzelhetik, értelmezhetik az audionarrátor „leírását”. Például ha azt hallják, „a baloldalon lévő puha fotel”, tudni fogják melyik az, vagy ha a főszereplő „bársony köpenyéről” mesélnek nekik, azt is könnyebben beazonosítják, hiszen korábban már megérinthették, érzékelhették.
Ezután következik az audionarrátor. Cecília, hogyan áll össze a te feladatod?
Tóth Cecília: Már az első, rendelkező próbán ott vagyok, itt állítja be a rendező, a színészeket. Nekem itt már figyelnem kell arra, hogyan instruálja a rendező a szereplőit, már nagyjából kialakul, hogy ki hogyan mozog a színpadon és mekkora szünetek lesznek a párbeszédek között, ahova majd a narrátori szöveget beilleszthetem. Itt ismerkedem a szereplőkkel és magával a darabbal is. Az első alkalommal mindig megnézem csukott szemmel, vagy a színpadnak háttal ülve az előadást, hogy érzékeljem a csendeket, a darabhoz tartozó zajokat és zörejeket. A bemutató hetében már minden próbán ott vagyok és kapok egy felvételt, amit sokszor megnézek otthon, ennek segítségével készítem el a narrátor szöveget. A főpróbán a színészekhez hasonlóan én is ugyanúgy végigcsinálok mindent és egy látássérült tapasztalati szakértővel meghallgattatom a szöveget, amelyet később átbeszélünk. A darabhoz kötődve kell még készítenem egy elő narrációt, afféle élő címlapot, amelyben elmondom, kik a szereplők, az alkotók, milyen a színpadkép és néhány mondatban leírom a karaktereket is. Ebből készítek egy felvételt, amely a színház honlapján meghallgatható.
Milyen háttérre van szükség mindehhez?
T.C.: Az első feladat egy technikai berendezés megvásárlása volt, amelynek segítségével hallgatható az előadáshoz tartozó élő narrátor szöveg. Aztán szükség volt egy ingyenesen letölthető applikációra és okos telefonokra alkalmazható szoftverekre, amelyek ehhez tartoznak. A nézőtéren ezek segítségével követhető a narrátor szöveg.
Mennyire volt nehéz elfogadtatni ezt a folyamatot a közreműködő művészekkel?
Z. J.: Mindenki kivétel nélkül nagyon megértő és elfogadó volt, bár először, nem is nagyon értették. De amint megvolt az első színpadbejárás, az első találkozás a nézőkkel, és máris képbe kerültek. Később az audionarrációs szöveget is megmutattuk nekik. Megértették, hogy óriási lehetőség és nagy felelősség mindez az ő számukra is. Végre úgy segíthetünk, hogy ez a segítség valaminek a kiteljesedéséhez vezethet.
Nehézséget okoz a jelnyelvi tolmács jelenléte a színpadon?
Z.J.: Talán egy kicsit, hiszen ő folyamatosan ott van a színpadon, az előadás része. A jelnyelvi tolmács általában a folyamat azon szakaszában csatlakozik a produkció próba folyamataihoz, amikor minden megvan, amikor a próbasorozat az első stádiumába érkezett. Őt inkább csak beillesztjük a folyamatba és keressük az ő helyét a produkcióban, de természetesen nem próbál végig a színészekkel együtt. Ha csak egyszerűen ott áll a jelnyelvi tolmács a színpad szélén és jelel, akkor az egy szimpla szolgáltatás. Ha viszont a jelnyelvi tolmácsolás valami pluszt is nyújt, az művészet közvetítés. Azok a jelnyelvi tolmácsok, akik nálunk dolgoznak, nem kívülállói az előadásnak, hanem belülről, szerves részeként próbálnak megfogalmazni gondolatokat. Így az előadás az ő tehetségüknek köszönhetően új értelmet, többlettartalmat kap.
Mióta foglalkoznak jeltolmácsolással és audionarrációval a Pesti Magyar Színházban?
Z.J.: Amikor a pályázati elbírálás után rám bízták a színház vezetését, szinte azonnal megfogalmazódott bennem, hogy minél hamarabb belefognék az esélyegyenlőség megteremtésébe. Korábban filmes területen dolgoztam, ott már régóta tapasztalható az ilyen irányú törekvés, mind nemzetközi, mind hazai szinten. Úgy éreztem, hogy a színház területén nagyon komoly lemaradásaink vannak. Ma már, aki a Pesti Magyar Színházba jön, a nagyszínpados előadások közül mindegyiket elérheti audionarrációval. Nagyon fontosnak tartom, hogy az narrátor ne csak afféle kisegítő legyen, hanem szerves része a társulatnak.
Hogyan tudják átadni másoknak is ezeket az eredményeket?
Z.J.: Október 24-én egy konferenciára várunk minden érdeklődőt, ahol megpróbáljuk összefoglalni mindazt, amit eddig elértünk. Már a konferencia címe is kifejezi azt a feladatkört, ami a színházakra hárul. Kihívás, felelősség, lehetőség. Ez a kifejezéssor jelzi, hogy hol tartunk. Kihívás, hiszen új feladatok elé állítja a színházat mind intézményes, mind az előadóművészek szempontjából. Felelősség, hiszen még nincs elfogadott modell, ezért közös felelősségünk, hogy kialakítsuk azt a működőképes munkafolyamatot, amelyet a következőkben a saját képünkre formálhatunk és használhatunk a színházakban. A legfontosabb a lehetőség, hiszen mi ezt nem szolgáltatásként kezeljük, hanem az előadás részeként, művészet közvetítésként. Azt szeretnénk, ha azt a totális élményt, amit az egészséges nézők érzékelnek, minél több helyszínen biztosítani tudnák a kihívással küzdők számára is.
Kiket várnak a konferenciára?
Z.J.: Kinyitottuk a kapukat. Nem tudjuk, milyen szervezetek működnek ezen a területen, ezért ez kiváló alkalom, hogy akár az érdekvédelmi szervezetek találkozzanak és megismerjék egymást. Meghívtunk minden színház igazgatót, hogy bemutassuk ezt az eddig kiaknázatlan művészeti területet, amely felfedezésre vár. Fontos, hogy a színházban is érzékeltessük: bár mindannyian mások vagyunk, tiszteljük a másikat, mert csak így lehet és így érdemes együtt élni és együtt gondolkodni.
Fotók: Semsei Eszter