Idén lesz 35 éve, hogy megjelent a magyar rocktörténet egyik legfontosabb albuma, az Edda Művek második lemeze, olyan klasszikus dalokkal, mint a Kölyköd voltam, a Hűtlen, a Kínoz egy ének, a Keselyű és a Torony. Pataky Attiláról, az Edda frontemberéről közismert, hogy a „mostban” él, hogy ritkán vállal visszatekintő beszélgetéseket, ezért is van különös jelentősége az interjúnak, ami a Cseh Tamás Program keretében valósult meg.
PÁN – 061.hu
Az Engedjetek saját utamon című klasszikus Edda-dalt az első három lemezre rá akartátok tenni, de mindig megakadályozta a Hanglemezgyár. Talán a Viszláton talán megjelenhetett volna, hiszen akkor megszűnt a zenekar, és ebből a szempontból kisebbet kockáztatott volna az MHV…
Sok mindent szerettünk volna az életünk során… Már nem emlékszem hogy miért nem tettünk fel új, esetleg addig letiltott dalokat, de az biztos: mindig megpróbáltuk lemezre tenni azokat a számokat, amiket korábban kirostált a Lemezgyár. De nem akartunk mindig ezzel foglalkozni, mert ha az összes sérelmet és az összes aljasságot folyton magunkkal vittük volna, akkor fel is vághattuk volna az ereinket… a zsíros kenyér, a zöldszilváni és a lányok átsegítették a zenekart az akadályokon. 1979-ben megjelent az első kislemezünk, aminek óriási sikere volt, és ez meggyőzte az illetékeseket arról, hogy az Eddának jár a nagylemez is. Közismert, hogy amikor először a Budai Ifjúsági Parkban játszottunk, 170-en voltak, mert a Kisstadionban a Piramis játszott, de ha kellett a sikerért és a közönség kegyeiért a fogunkkal húztuk ki a szöget a színpadból, mert az volt a dolgunk, hogy megszakadjunk. Aztán híre ment a bulijaink hangulatának, és hamarosan már telt házak előtt léptünk fel a Parkban, és más fontos helyeken is.
A Corvin moziban 1980 decemberében felléptetek a Piramissal, az Elhagyom a várost című dalba már beszállt Révész is… Mintha ez lett volna az az esemény, amikor szimbolikusan a Piramis átadta volna az Eddának az elsőbbséget….Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy igen, tényleg mi vagyunk a legnépszerűbb rockzenekar Magyarországon?
Ezen így nem gondolkodtunk sokat, mert mindig a következő bulit akartuk megélni. Abban az időben ösztönösen léteztünk, egy megmagyarázhatatlan szenvedély volt bennünk, és nem azon gondolkodtunk, hogy ki hol áll. Persze, éreztük, hogy ezt most megfogtuk, de ennél jobban megfogott az első sorban álló szép szőke lány, aki megvárt a buli után. De nemcsak a lányokat lestem, a zenekar úgy próbált a koncertek előtt, mint a vadállat, éjjel-nappal. Még a turnébuszban is azon agyaltunk, hogy lehet jobb majd a következő koncert. Állandóan törtük a fejünket a megjelenésünkön, a megszólalásunkon, mint afféle naiv desingnerek…
Ott voltam 1985. április 14-én Szegeden az újjáalakuló Edda első koncertjén. Azon a bulin már fiatal lányokról és hosszú combokról is énekeltetek. Lehet, hogy akkor már nem gondolta olyan veszélyesnek a Hanglemezgyár az Eddát, mint 1982-ben, amikor alaposan kicenzúrázták a készülő hármas album dalait…
Mi nem foglalkoztunk azzal, hogy megfigyelnek-e még minket, vagy nem. Ott álltak a koncertjeinken a rendőrök… Akkor kénytelenek voltunk ezt elfogadni, és próbáltunk nem foglalkozni a körülményekkel, hanem az adott paraméterek között megpróbáltunk boldogok lenni. Mikor Rajnák behívatott, és azt mondta, hogy nem játszhatjuk a Vadkutya című számunkat, mert ha műsoron tartjuk, abból bajunk lehet… Nos, bajunk az mindig lehet, és nem foglalkozunk ezzel. Aztán legközelebb már ott voltak az „öltönyösök” is, és elmondták, hogy nem játszhatjuk azt a „lázító dalt”. Mondtam, hogy de ezek vagyunk mi, és játszani fogjuk. Akkor hozzátették: magát baleset is érheti… De ennek ellenére játszottuk tovább. Velünk egyébként nem foglalkozott annyit Erdős, el volt foglalva a Ricsével, P.Mobillal, Hobóval, miközben mi végigturnéztuk a vidéki Magyarországot, mikrobuszba be, mikrobuszba ki… Nem voltunk annyira szem előtt. Ami eddig a hátrányunk volt, 200 km Budapest-Miskolc távolság, az itt előnyünkké változott. Volt persze Sanzonbiztottság is, aztán megtanultuk, hogy kell átverni őket… Vittünk be két vadállat dalt, amik nem mentek át, aztán a többi meg átcsúszott… Azóta már nincs Sanzonbizottság és eltűnt néhány fontos szervezet, de az Edda még mindig él.
1982 körül állítólag készült egy “prog-rockos” Edda műsor, amit csak egyetlen egyszer adtatok elő… Ez igaz?
Igen, volt egy ilyen rövid életű műsorunk, és én végképp nem tudtam jövendőként elképzelni, ez is vezetett a szakadáshoz. Slamó egy jazzrockosabb irányba szeretett volna elmenni, ami engem végképp nem érdekelt. Abban az időben évi 180 bulit játszottunk, nem volt időnk átbeszélni, megvitatni a dolgokat. Engem az Edda zenéje megfogott, éltetett, sokat jelentett az életérzés, míg Slamó inkább zenész volt, zenészebb volt, mint én. Én úgy akartam énekelni a Hűtlent, ahogy lemezre vettük, nem másképp, nem akartam „répa, retek, mogyorót” énekelni…
1985 tavaszán a Kört még lassú verzióban játszottátok, leginkább az Érzés vonalába tartozott az a változat, aztán a BS-ben már a rockosabb, feszesebb verzió szólalt meg. Mi döntötte el, hogy a keményebb megközelítést választottátok?
Az első verzió ragadt, aztán megadtuk neki az egészséges tempót. Most is volt egy dalunk, a 32-es lemeznél, amelyiket stúdiófelvétel közben dolgoztuk át tempósabbra.
Könnyű volt 1985 tavaszán elfogadtatni az új felállást és az új dalokat?
Őrült szenvedéllyel csináltam mindig is az Eddát, és reménykedtem abban, hogy ha rengeteg melót pakolok bele, akkor annak meglesz az eredménye. Az egykori rajongók nagyon várták, hogy újra megszólaljanak az Edda-dalok. A közönségnek fontos volt, hogy az énekes akarja azokat a dalokat, amiket ők szeretnek. A BS-buli után már éreztem, hogy nyertünk, de innen megint csak a meló jött, menni kellett tovább, szervezni a zenekart, míg aztán stabilizálódott a felállás is.
A sors iróniája volt, hogy az 1983. decemberi miskolci búcsúkoncert után még valahogy ott maradt egy lekötött gyöngyösi buli. Milyen érzés volt a látványos búcsúkoncert után még elmenni Gyöngyösre, beülni együtt a mikrobuszba, és lenyomni azt a bizonyos utolsó utáni koncertet? Rettenetes volt a hangulat, azt kívántam, hogy legyen már vége… Persze, hadd tegyem hozzá, hogy azzal a felállással is fantasztikus éveket éltünk meg, kevés volt a pénz, a lehetőségek, de sok volt benne a boldogság. A megélt élmények mégis örökre összekötnek minket. Rocktörténelemmé lettünk, és ha majd valaki, valakik sok-sok év után fellapozzák a 80-as éveket, akkor nem tudják kikerülni azt a fogalmat, hogy volt egyszer egy rock zenekar, ami Miskolcról indult, a nevük Edda Művek.