Énekelt már a négyes metró állomásain, a Szabadság híd pillérén üldögélve, szerepelt a Dal színpadán, legutóbbi lemezének dalai pedig a felnőtté válás riasztó gondolatait próbálják megszelídíteni. A gitáros Petruska András már jó pár éve színesíti a hazai könnyűzenei palettát, egyedi stílusát mára sokan megszerették az országban. 

LEIRER TÍMEA – 061.hu

Már több mint hat éve jelen vagy a könnyűzenei életben és folyamatosan koncertezel. Az igazi közönségsikert mégis a Dal hozta meg neked. Nem nyertél, de nagyon szerettek. Ezzel együtt nem óvtak téged, hogy elmenj a show műsorba? Kaptál utána „hideget-meleget”?
Az, hogy kitől kapok „hideget és meleget”, sosem foglalkoztatott. Azt gondolom, aki megmutatja magát, annak okoskodni kezdenek a feje felett, ez a világ rendje. A szakmától pozitív megerősítéseket kaptam, nagyra értékelték, hogy végre valaki meg merte próbálni, végre valaki „közülünk” is ott volt egy országos csatornán a Dal című műsorban. Valójában azért jelentkeztem, mert idegesített, hogy az alternatív zenei szcéna tagjai között közhely szinten terjed, hogy hogyan fikázzuk a tehetségkutatókat, az Eurovíziót, és én ezzel az állandó intrikával és kesergéssel nem tudtam együtt élni. Azt vallom, ha valakinek véleménye van valamiről, az a minimum, hogy a mérleg másik serpenyőjébe odateszi a saját produktumát is és megmutatja, hogy „na, szerintem ezt így kell csinálni”. Kíváncsi voltam rá, hogyan reagál a zenémre a tévénéző közönség. Nem fűztem nagy reményeket, tét nélkül indultam, ehhez képest a legjobb négy között végeztünk a Trouble In My Mind-dal.

Zavart, hogy nem nyertél?
Nem volt fontos. Már alapjában véve az is meglepő volt, hogy bekerültem. Arra számítottam, hogy kiszórnak majd ez elődöntőben azzal, hogy a dal „nem eurovízió kompatibilis”, de ehhez képest elgurultunk egészen a döntőig. Amikor jelentkeztem, hatodik éve tartott már a karrierem, nagyon sok helyen megfordultam már, de tévés showban azelőtt sosem szerepeltem. Úgy éreztem, ennek is eljött az ideje és nem számított, hogy nyerünk-e. Voltak más terveim, készült a második albumom, tele volt nyárra a koncert naptár, játék volt számomra az egész.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Menjünk kicsit vissza az időben! A Metropolita kapcsán hallottam rólad először, ez volt az a lemez, ahol megénekelted az akkor elkészült négyes metró állomásait. Bevallom sokáig nem tudtam eldönteni, hogy meg akarsz lovagolni egy promóciós hullámot vagy ekkor tömegközlekedés fan vagy. Aztán meghallgattam és arra gondoltam, hogy te tényleg ennyire szereted ezt a várost.
Azért a „szeretet” szónál kicsi árnyaltabban fogalmaznék. Nem a rajongásról, hanem sokkal inkább az elfogadásról szólnak ezek a dalok. A Metropolita lemez dalaival kerestem a magyarságomat, a „budapestiségemet”, az identitásomat. Szerettem volna megkapni a választ, hogy vajon mit keresek itt, hogyan tudom megérteni és elfogadni a várost, amiben élek. Az én generációmnál trenddé vált az elvágyódás, ami részben abból is fakad, hogy nem nagyon értjük a történelmi kontextust, amelybe beleszülettünk, amelyben élnünk kell. Rájöttem, hogy akár szeretjük, akár nem, ennek a kultúrának szellemét cipeljük magunkkal, bárhová is megyünk, Londontól Új Zélandig. Mivel én itt szeretnék élni, elkezdem vizsgálni ezt a néha „kéztördelős” magyar identitást, és mire elkészült a Metropolita album, talán meg is tanultam elfogadni és elkezdtem megszeretni.

Miért pont a négyes metró adta a tematikát? Honnan jöttek a sztorik az állomásokhoz?
Alapvetően részben a bennem lévő gyermek, részben pedig a közlekedés szociológiai tanulmányaim inspiriáltak. Amióta ismertem az épülő metró útvonalát, valamilyen zenét hallottam mögötte. A 10 állomás 10 különböző alegysége  Budapestnek, 10 különböző színe, amelyek együtt adnak ki egy kerek történetet. Objektív és szubjektív sztorik dinamikája keveredik: a nyüzsgő Fővám tér, a hírhedt Rákóczi tér vagy a kényesebb társadalmi kérdéseket felvető Köztársaság tér között hasonló kontraszt van, mint ahogyan egy ideális lemez dalai között. Ráadásul ha úgy vesszük, van egy A és egy B oldal, mint a bakelit lemezeken, ami akár Pestet és Budát is jelenthetné. Ezek a kontrasztok és színek nagyon emlékeztettek arra, ahogy felépül egy klasszikus koncept album, így adta a Metropolita tematikáját a négyes metró útvonala.

Márciusban megjelent a második album, a Kapunyitó. Azt írtad a blogodon, hogy az új albummal azt kerested, hogy a Metropolitához képest mi az, amit másképp kellene csinálni, amit tovább kellene fejleszteni. Mi változott?
Egészen másképp dolgoztunk ezen a lemezen. A Metropolita viszonylag gyorsan elkészült, ami néha felületes munkához vezetett. Volt, hogy szerettem volna többet kísérletezni a dalokon, de ahhoz idő kellett volna, ami akkor nem volt. A Kapunyitón ehhez képest egy évig dolgoztunk, több időt hagytunk a hangszerelésre, az esetleges újragondolásokra.

Dalszerzés tekintetében változott valami?
Ez folyamatosan változik. Úgy érzem, hogy egyre tisztábban gondolkodom, egyre nyugodtabb vagyok. Amikor dalt írok, próbálok nem úgy gondolkodni, hogy „mit szoktam ilyenkor alkalmazni”, hanem mindig próbálok új ötletekkel előállni, új szemszögből nézni a dolgokat.

Ahogy volt koncepciója a Metropolitának, úgy az új lemeznek is volt? Azon kívül, hogy írtad a blogodon, hogy a harmincadik születésnapodat szeretted volna megünnepelni vele…
Dalszerzőként mindig az a fontos számomra, hogy érvényes tartalmat tudjak közölni, hogy kifejezzem azt a kort, azt a szellemiséget, ami körülvesz. Aztán hogy ez mennyire jellemző másokra, mennyire érzi magáénak a generációm, az kiderül, amikor közzéteszem a dalokat. Történet akad bőven, hiszen amint a Metropolitából elkezdtem „kijózanodni”, jöttek a „felnőtté válás problémái”, amelyekkel meg kellett küzdenem, amelyekkel a generációm minden tagjának szembe kell néznie. Ráadásul az első lemez megjelenését követő turnén elfáradtam, és ez kihozta azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyekkel addig nem tudtam, vagy nem kellett foglalkoznom.

Például?
Kiderült, hogy még mindig ugyanazok a dolgok hátráltatnak a fejlődésben, amelyek már kisgyerekként is: önértékelési problémák, megfelelési kényszerek, játszmák sorozata. Közelgett a harmincadik születésnapom, és megijesztett ez a szám. Úgy éreztem, hogy máshol kellene tartanom ennyi idős koromban, hogy más életet kellene élnem harminc éves fejjel. Gyötört a kérdés, hogy tudok-e még változni, fejlődni, tudok-e dolgozni a személyiségemen. Annak az útnak, ahogyan ezeket a kérdéseket elkezdtem feldolgozni, lett az eredménye a Kapunyitó című lemez.

Tehát ez is egyfajta útkeresés?
Igen, azt hiszem.  A Metropolita esetében valós térben kezdődik, most pedig belül, az érzések és gondolatok között folytatódik az útkeresés.

Itt is ugyanúgy sikerült elfogadnod a helyzetet, mire elkészült a lemez, mint a Metropolita esetén?
Nehéz kérdés, talán még nem is tudom megválaszolni. Annyi bizonyos, hogy mire a lemez elkészült, már betöltöttem a harmincat és rájöttem, hogy nem félelemmel, hanem kalandvággyal telve kell néznem az elkövetkezendő évekre. Már nem azt jelzi számomra ez az életkor, hogy valamiről lemaradtam, hanem, hogy valami új, valami jó dolog következik majd.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Kik voltak a társaid a lemez elkészítésében?
Nagyon sokan segítettek, Babarci Bulcsúval közösen írjuk a szövegeket, Schram Dáviddal dolgoztunk a hangzásvilágon, élőben pedig ott van Temesvári Bence hegedűs partnerem. Sok belső konfliktust okoz a szerzőtárs jelenléte, hiszen a dalírás folyamata nagyon intim és személyes folyamat, amelybe az ember nehezen visel beleszólást. Másfelől viszont jó, hogy még ilyen embrionális formában visszajelzést kapok arról, hogy a gondolatnak, amelyet papírra vetettem, helye van.

Inkább “egy szál gitáros” előadónak vallod még magad, vagy lassan majd egy teljes zenekar kerül mögéd?
Természetesen nem tudom, mit hoz a jövő, de amíg inspirál az egy szál gitár, amíg van benne megfejteni való, addig maradok a „gitáros srác”. Mára már a koncert és fesztivál szervezők is elfogadták, hogy ez nem egy kávéházi produkció, hanem igazi, színpadot betöltő muzsika, még akkor is, ha csak ketten állunk a közönség elé egy gitárral és egy hegedűvel. Ez egy házasság, amit 25 éve kötöttem a gitárral. Az intenzitás és a szenvedély talán változik, ahogy telnek az évek, de a kitartás megmarad. Néha újra kell gondolni néha a viszonyunkat, de azért a gitár és én mindig ott vagyunk egymásnak.

vezető kép: Horváth Péter Gyula