A popban minden a jó időzítésről szól. Jókor kell belépnie a gitárnak, és a koncertszervezés aranymetszésének szabálya szerint akkor kell megszerezni egy előadót, amikor a legértékesebb. Nem mindegy, hogy 1972-ben látod a Rolling Stonest, vagy 2015-ben. A képzeletbeli poptőzsde árfolyamindexe szerint a Florence &The Machine 2015-ben az egyik legjobb konvertibilis valuta, tehát a Sziget történetének egyik legnagyobb húzása volt a minden szempontból karrierje csúcsán, a legjobb lemezével turnézó Florence-t felléptetni.

PZL – nullahategy

Nem volt tehát ritmuszavar, fáziskésés, két hónapja jelent meg az év egyik legfontosabb poplemeze, a Florence &The Machine How Big, How Blue, How Beautiful című daloskönyve. És Florence Welsh olyan koncerttel kápráztatta el a Szigetet, ami a tizenéves, leginkább Zefirelli filmeiből ismert virágkoszorús, fehéringes lányoknak felért egy új vallás alapításával. Különös érzés volt a multikulti éves vándorgyűlésén egy ostara ünnephez hasonlatos, többezer decebelre kalibrált napfordulót látni, amikor Florence szeretetkiáradásának csúcspontjaként öleléseket osztogatott a színpadra felhívott gyerekeknek, úgy, ahogy egy művészeti nyári táborban, amikor a művésztanár megöleli a diákjait, amivel nemcsak szeretetet próbál átsugározni a fiatalok asztráltestébe, hanem ihletet is.

Budapest, 2015. augusztus 12. Florence Welch énekesnõ az angliai Florence and the Machine együttes koncertjén a nagyszínpadon a Sziget fesztivál nulladik napján, 2015. augusztus 11-én. MTI Fotó: Marjai János

Akinek eddig kétségei lettek volna afelől, hogy a diszkógömb valójában maga a halálcsillag, azt erről Florence minden vonatkozásban hibátlan koncertje talán végleg meggyőzte. A legfontosabb látványelem ugyanis e fétistárgy üvegpixeleire vetített gömbök voltak, így aztán egyszerre éreztük magunkat az északi mitológiák fénylő csillagegén, és Giorgio Moroder 70 születésnapi VIP-partyján.

Lemezminőségben hallhattunk minden számot, a Royal Albert Hallban sem szólt jobban a zenekara 2012-ben, mint a „szabadság szigetén”. Alapvetően az új albumra épült a program, de a művésznő vetésforgóban játszott el egy-egy klasszikust a 2009-es Lungsról és a 2011 őszén publikált Ceremonials-ről. Kifogástalan volt a show dinamikája, és sokak meglepetésére, Florence a lassúbb dalokba is életet tudott lehelni az intimnek cseppet sem nevezhető térben. Annyit futott, mint Mick Jagger a Still Life turnén, és végig hibátlanul énekelt, egyszer sem csuklott meg a hangja, a hárfa szégyenlős neszezései is megtalálták a helyüket, minden hangszerelési vízió „átjött”.

Florence-nek arra is maradt ideje, hogy a rajongó lányoktól kapott virágkoszorúkat a fejére illessze, simogassa a színpadra feldobott zászlókat, mint kamasz lány a nyolcadik ballagására kapott szekrénysora mellett a stafér’ ágyneműit. Döbbenetes volt látni, hogy minden mozdulatát (amelyek főleg arra emlékeztettek, amikor egy lány kezére szálló pillangóval megpróbál „kapcsolatba lépni”) azonnal leutánozzák a fesztiválozók.

Hibátlan volt a setlist (What the Water Gave Me, Ship to Wreck, Shake It Out,  Rabbit Heart, Delilah, Sweet Nothing, How Big, How Blue, How Beautiful, Queen Of Peace, What Kind of Man, Drumming Song, Spectrum,  You’ve Got the Got the Love, Dog Days Are Over), de talán ennél is fontosabb, hogy a Freywille katalógus modelljére emlékeztető art deco papnő elhitette több tízezer fiatallal, hogy személyesen hozzájuk szólt, őket szólította minden hajlításával, lélegzetvételével. Az év koncertje volt, semmi kétség.

MTI fotó: Marjai János