Májusban nyitotta meg kapuit a miniversum állandó kiállítása az Andrássy úton. A több termet kitöltő makett-együttes Magyarország és Európa jellegzetes helyeit mutatja be számunkra, amelyeket makettvasút hálózat köt össze egymással. A megállókban hangosbemondó tájékoztat a szerelvények érkezéséről, de óriási monitor-együttesen is figyelemmel kísérhetjük a közlekedés irányítását. Az ügyesebb megfigyelők olyan apró részleteket is megfigyelhetnek, mint a hajója tetején napozó izompacsirtát, szurkolhatnak a néninek, hogy átérjen a zebrán, vagy a fal tövében ücsörgő hippivel együtt izgulhatják végig, ahogy Veszprémben egy tisztes polgárt felfalja a dinoszaurusz. A készítők valóban minden részletre odafigyeltek, még a falakra fölfestett graffitira is. Áldozatos munkájuk valóban nagyon különleges szigetet hozott létre az Andrássy puccos parfümériái, éttermei, meg szőrmeboltjai között. Adódik azonban a kérdés, mennyire lesz életképes ez a vállalkozás? Kell ez nekünk?
SUSÁNSZKY MÁTYÁS PÁL
Valóban kifejezett dilemma elé állítja az egyszeri embert ez a kiállítás. Miközben ámulva és hihetetlen örömmel tudatosítjuk magunkban, hogy oly korban élhetünk, ahol űrrepülők száguldoznak föld körüli pályán, és keringenek műholdak. Ezeknek köszönhetjük a GPS áldását, hogy nem tévedünk el, sőt vannak űrtávcsövek kikémlelni a galaktikus távlatokat, megfigyelni az idegen napok körül keringő exobolygókat, és csillagfelhők színeiben gyönyörködni. Mindezen felemelő lehetőségek mellett viszont jómagam percekig eljátszottam azzal a gombbal, amit megnyomva megszólalt egy kacsa a terepasztalon.
Jogos kérdés, hogy ugyan mi szükség volna egy terepasztalokkal berendezett térre, ahol miniatűr városokat körbeszáguldanak miniatűr vonatok. Hiszen már az űrkorszakot is meghaladtuk, mivel képes lenyűgözni bennünket egy műfűvel beborított kamuvilág. Hogy mit élveznek a gyerekek egy ilyen kiállításon, azt könnyű megmondani. Ezt a lekicsinyített világot ők is körbeállhatják. Megtapasztalhatják annak a fajta megértő és befogadó távolságnak a perspektíváját, ahogyan mai tudásunk engedi a világot szemlélni, amely körülvesz. Persze az egyszeri gyermekészt ezeken felül még lenyűgözi a makettvonatok zakatolása, a működő váltók és sorompók, a sínek kuszasága, ahogyan hidak alatt és alagutak mélyén tekergőznek.
Hogy miért fordulhat elő, hogy a bárgyún vigyorgó felnőttek (különösen az apukák) nyála is rácsöppen a műpázsitra, arra sem bonyolult megtalálni a választ. Először is pontosan azért, amiért a gyerekeké. A működő, kattogó, zakatoló bizgentyűk, meg mütyűrök látványa miatt, amelyek gondtalanul végzik feladatukat a minivilágban. A terepasztalok, makettvilágok azonban azért is versenyképesek a legmodernebb technikával, mert olyan dolgot segítenek megtapasztalni, amelyet nem tud helyettesíteni a digitális technika. Az emberiség mindig is képtelen volt, és képtelen is lesz szakítani önnön esendőségének, kiszolgáltatottság, talán jelentéktelenségének érzésétől. Mióta Bruce Willis leforgatta az Armageddon-t, Stephen Hawking meg csak úgy dobálózik a végtelenekkel, meg a párhuzamos dimenziókkal, azóta kétség sem férhet hozzá, hogy csak egy hajszál választ el bennünket a kipusztulástól. A kétségbeeséstől pusztán az a képességünk emel ki bennünket, amely képes a nálunkénál hatalmasabb erőkkel egy szintre emelkedni, megérteni, sőt túl is látni azokon. Valamiképpen magunk alá gyűrni. A makettvilágok békés kis valósága éppen ezt képviseli a számunkra, sőt a megalkotás, a kicsiben való leutánzás örömét is. Egy kis istenkedést…
Nem kell hát szégyenkezve a gyerekek nyomában besompolyognunk a miniversum kiállítótermébe, inkább emeljük bátran magasba mi is a bennünk lakó gyermeket. Ebben az univerzumban csak nálunk található makettvasút, és olyan gomb, ami kacsahangot szólaltat meg. Méltán lehetünk büszkék erre a teljesítményre…