A magyar avantgárd egyik legeredetibb alkotójának, Nemes Lampérth Józsefnek, eddigi legnagyobb gyűjteményes kiállításán 126 művet mutatnak be a Kieselbach Galériában. A tizenkét múzeumból és tizenhárom magángyűjteményből érkező képek jelentős része több mint ötven év után most először látható együtt. Kieselbach Tamással beszélgettünk.
PZL – 061.hu
Találkozott kalandos úton előkerült Nemes Lampérth-képekkel?
Volt olyan kép, amit egy naiv giccsfestő művének hátoldalán találtuk meg. Ez a kallódó festmény Felvidékről került elő, amit aztán új kartonra helyeztünk, majd visszaintegráltuk az életműbe. Külföldi aukciókon is került elő egy-egy kép, és az is előfordult, hogy egy festménye más szignójával került forgalomba, és volt olyan alkotása is, amit nem szignált.
Esetleg most is van folyamatban egy-egy képének a beazonosítása?
Jelenleg nincs ilyen képe, de az ő felületei olyan evidensek, hogy nem kell gondolkodni, még annyit sem, mint mondjuk egy Gulácsy-Csontváry-féle határeset szituációban.
Huszonnégy Nemes Lampérth olajképet tart számon a művészettörténet. Ismerünk olyan életműveket, amelyek hasonlóan szerény számot, de annál nagyobb művészi erőt képviselnek?
Talán ez a legszegényesebben fennmaradt életmű a nagy teljesítmények közül. Csontvárynak rengeteg képe van, de az igazán erős festmények aránya nála sem túl nagy, Bortnyik számomra igazán értékes, a tízes évek végén készült európai színvonalú képeinek száma sem túl magas. A magyar festészet sajátossága, hogy – jórészt a Monarchiához köthetően – óriási villanások, hatalmas teljesítmények voltak benne, és ezek máig nincsenek a visszaintegrálva nemzetközi művészettörténetbe.
A huszonnégy ismert olajfestményéből huszonkettőt itt láthatjuk most a Kieselbach Galériában. Nyilván mindet ki szerette volna állítani. Miért nem sikerült a két képet is megszerezni? Nem udvarolták körbe az adott gyűjtőket, vagy intézményeket?
Ez megtörtént, de én annak örülök, hogy meg tudtunk egyezni tizenkét múzeummal és tizenhárom magángyűjtővel, és azt mondhatom, hogy egészen eddig ezt senkinek nem sikerült összehozni. Azt pedig, hogy a Magyar Nemzeti Galéria ne maradjon Nemes Lampérth olajkép nélkül teljesen elfogadható érv, ennek így kellett lennie.
Az első világháborúban szerzett sebesülése miatt Nemes Lampérth bal keze megbénult, 1916-ban erre való tekintettel leszerelték. Befolyásolta az alakítástechnikáját a háborús sérülés?
Mindenképpen hatott az ecsetkezelésére, a pszichéjére és a világára mindaz, amit átélt a fronton. Készítettem a képeiből egy sort, amely a gyengüléseit mutatja…, ugyanakkor azt is fontos hangsúlyozni, hogy ahol csúcsokat járt, ott egyértelműen világszínvonalú. A kiállításon óriási teljesítmények sorakoznak egymás mellett.
Ismert a Kmetty Jánossal közösen készített Be! című 1919-es plakátja, amely a kommün fegyveres védelmére mozgósított. Aztán mégsem lett a szocializmusban sztár…
Ez egy avantgárd indíttatású festészet, aminek megvolt a hatása a két világháború között, akár Aba-Nováknál, Szőnyinél, Barcsay egy korszakában is. A hatása még a hatvanas és a hetvenes években is érezhető volt a magyar festészetben. Ugyanakkor ez a csúcsteljesítmény nem lett bemutatva a világban, az első világháború után a szétszabdalt ország már nem volt erős, nem tudott nemzetközi kapcsolatrendszereket mozgósítani. Korábban nem volt olyan erővel együtt az életmű, mint ahogy most itt van, és nem is volt ambíció, hogy ezt valaki, mint csúcsteljesítményt megmutassa.
Van most a piacon megvásárolható kép?
Ebbe a pillanatban nincs, időnket egy-egy mű megmozdul, de ez nem jellemző. A gyűjtők nagyon nehezen válnak meg tőle.
A Magyar Nemzeti Galéria 1963-ban, majd 1992-ben rendezett műveiből gyűjteményes kiállítást. A rendszerváltást követően miért nem futott be hamarabb? Nyílván sok művész van, akit helyére kell rakni a művészettörténeti diskurzusban…
Ez a magyarázat. Van olyan gazdagságú a magyar festészet, hogy nem tehettünk mást, haladni kellett előre. Sok-sok kiállítást csináltunk… Egyébként én nem terveztem most Nemes Lampérth-tárlatot, mert a könyveinkben nagy hangsúlyokkal van jelen az életműve, megkapott úgymond mindent, ami jár neki. De persze kellenek az alapkiállítások az alapművekkel együtt, amikből inspirálódhat a hazai és a nemzetközi szakma, szükség van a kézbe adható könyvekre és mellbevágó kiállításokra.
Fotó: Vörös Dávid