Végy egy tuskó gimis kosárlabda edzőt (Ben Hopkins), akinek dől a mocsok a szájából (tényleg végig káromkodik), és aki mindenével azon van, hogy eljuttassa a bajnokságig kétbalkezes csapatát. Egy komplexusos, egykori sztárkosaras apja árnyékában élő lúzerről van szó, akinek a házassága is tönkrement, szóval innen indulunk. Egy ilyen karakterre ugyan lehet építeni sorozatot, de csak akkor, ha a többi szereplő a helyén, a történetvezetés is rendben van, azaz a néző tud másra is koncentrálni, és nem azt érzi, hogy az egész sorozat egy céltalan káromkodás. Nos, ez sem sikerül a Hoops-nak, ugyanis a „stáb” egytől egyig elunt, elhasznált karakterekből áll: a szedett-vedett kosárcsapat tagjai csak úgy, mint az edzőbá’val azonos intellektuális szinten lévő igazgatónő, a flegma exfeleség, vagy az extrovertált, ex-sztárkosárlabdázó apuka. Mind láttuk már őket valahol, nincs bennük semmi új íz, semmi unikum. Ezeket összeadva pedig hamar kiviláglik, a Ziccerdobás tényleg minden ziccert kihagy, és megmarad egy gusztustalan poénokkal(?) tűzdelt, jelentéktelen sorozatnak.
Az első öt perc tömény gyötrelem után felmerül bennem a kérdés: mióta kell a kreatív humort a taplóval kiváltani, vagy meggyalázni? Vagy inkább miért kell? Tényleg csak a fingós poénokon tudunk nevetni? Félreértés ne essék, jól adagolva, megfelelő ritmusban, és egy adott határig ez is vicces, és az is, ha teret adunk egy-egy káromkodáscunaminak. A baj csak az, hogy a vécéhumor és az öncélú bazdmegelés akármilyen kreatív kombinációkban is jelenik meg, önmagában kevés ahhoz, hogy nevetésre bírja a nézőt. Sőt, a másodperc törtrésze alatt a visszájára fordulhat az egész, és a kezdeti kellemetlenség érzésből pillanatok alatt eljutunk a szekunder szégyenig, onnan pedig a stop-gombig. De én megadom az esélyt Jake Johnson és Ben Hoffman alkotóknak, gondoltam, így fogösszeszorítva végigszenvedtem a bevezető rész 25 percét, de tényleg azt éreztem, hogy az út – amin például a nyelvezetében némileg moderáltabb, altesti gesztusaiban azonban hasonlóan merész Brickleberry is elindult – egyenes és fantáziátlan, a gondolkodást és kreativitást mellőző, a sorozatírást a könnyebbik végéről megfogó szemlélet pedig egyszerűen öngól.
De ha sikerül is túllendülni a “te vérfertőző szopadék szarkupac” (a leleményes magyar fordítás legalább ad valamilyen színt a nyelvezetnek, szemben a “fuck”-halmozó angol egysíkúságával) és ehhez hasonló trágár retteneteken, akkor sem vagyunk előrébb, mert a sztori átlagos és unalmas, egy indokot sem találok arra, hogy megnézzem a Ziccerdobás második részét. Ez most nem jött össze, srácok.
