Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 152
  •  
    152
    Shares

“Nem akarok nagyon sötét képet festeni, de ahogy a felnőttek egyre kevesebbet olvasnak, úgy a gyerekzenét hallgatók száma is csökken (…) Azt látom, hogy a kultúrára ugyan van igény, sokan látogatnak “színes-szagos” kulturális eseményeket, de kevesen ásnak le mélyebbre” – mondja a 40. születésnapját különleges koncerttel ünneplő Szalóki Ági, akit többek között arról kérdeztünk mennyire nehéz megszólítani a gyerekeket a mai, ingersokkolt világban, s hogy miért tartja fontosnak, hogy hangot adjon közéleti, társadalmi, politikai témákkal kapcsolatos véleményeinek a Facebookon.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Október 17-én ünnepled a 40. születésnapod, ebből az alkalomból különleges koncerttel készülsz a Budapest Bábszínházban. Mit árulhatsz el erről az eseményről?
Különleges gyerekelőadásról van szó, ugyanis a gyerekkoncerteket párosítjuk a Budapest Bábszínház Gingalló című előadásával, amelynek a főszereplője vagyok. A Gingalló bábjai, díszletei, szereplői jelennek majd meg a koncerten.

Van benned most valamilyen összegzésvágy?
Ha túl leszünk az októberi gyerekkoncerteken és a december 27-i müpabeli karácsonyi koncerten, akkor lesz igazán lehetőségem áttekinteni nem csak ezt az évet, hanem az életemet is. Vannak céljaim, sok jó ember vesz körül. Szép életem van, igazán elégedett lehetek.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Ha gyerekzenéről van szó, sok mindenkinek a te neved ugrik be először. Hogyan és mikor sodort az élet a gyerekzene felé?
Pedagógus szüleim szépen terelgettek egy olyan úton, amelyen igyekeztek minél többet megmutatni nem csak a magyar, hanem a világ más népeinek a kultúrájából is. És ez nem csak a zenét jelentette, hanem a képzőművészetet, irodalmat is. Az érzés, hogy az ismereteket jó kapni, valószínű, hogy adássá transzformálódott bennem. Azzá a vággyá, hogy nem csak kapni, de adni is jó lehet dalt, verset. A jó pedagógusban is egész biztosan erős az érzés, hogy a világ jóságából minél többet át tudjon adni a gyerekeknek. Hogy éreztessék, élni jó. Ha ebben a hitben megerősödik a gyerek, akkor a legtöbbet kapja útravalóként. Meghatározó volt az is, hogy a nyolcvanas években részt vehettem olyan ismeretterjesztő koncerteken, amelyeken klasszikus zenét hallhattam, és magyarázatot az elhangzott darabokról. Ezek mind olyan élmények, amelyek meghatározóak voltak abban, hogy úgy döntsek, gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Az óvónőképző főiskolára is jelentkeztem, mert éreztem, hogy van affinitásom a gyerekekhez. Könnyen kapcsolódom hozzájuk, és felnőttként is meg tudtam őrizni sok mindent a gyerekségemből. Amikor a zenésztársaimmal dolgozunk, alkotunk, agyalunk, mindig jóleső felismeri, hogy nem vagyok egyedül ezzel a tulajdonsággal. Bennük is nagyon sok gyerek van. Tudnak játszani, fantáziálni, a mai világban lényegtelennek látszó dolgokat fontosnak tartani, és fontosnak látszó dolgokra fütyülni. 

Mennyire nehéz megszólítani a gyerekeket a mai, ingersokkolt világban?
Egyrészt, a zene, amit játszunk, mindig is egy szűkebb réteget szólított meg. Nem mellbevágó, nem akarunk belemászni az emberek arcába, zsigereibe. Jazz zenészekkel játszom, cizellált, sokrétegű a zenénk. Sokféle hangszerrel dolgozunk, megjelennek a lemezeken fúvósok, gitár, bőgő, és számtalan ázsiai és afrikai eredetű ritmushangszer is. Nem arra törekszünk, hogy valamiféle szellemi fölénnyel és virtuozitással elkápráztassuk a közönséget, a legfontosabb végsősoron, hogy az adott dallam és szöveg harmóniában legyen. A zene a legfontosabb és az, hogy a zene szeretetét átadhassuk a gyerekeknek. Olyan zenészekkel játszhatok együtt, mint Szalai Péter, aki Ravi Shankar tanítványa volt több mint tíz éven át. Ő olyan mélységben ismeri az indiai zenét, hogy ez minden kisgyereket, és zenét hallgató felnőttet gyönyörködtet, minden egyes hang csak az épülésüket szolgálja. Visszatérve a kérdésedre, nem akarok sötét képet festeni, de ahogy a felnőttek egyre kevesebbet olvasnakúgy a gyerekzenét hallgatók köre is szűkül. Amit mi képviselünk, az egy progresszívebb, kísérletezőbb vonal, még hogyha a dallamok emészthetőek, populárisabbak is. A kör, amely erre a fajta zenére nyitott, egyre szűkül. És azt érzem, mintha kicsit az árral szemben úsznék. Igaz, ezt már tizenöt éve is éreztem, amikor  a gyerekeknek kezdtem játszani.  Azt látom, hogy a kultúrára ugyan van igény, sokan látogatnak “színes-szagos” kulturális eseményeket, de kevesen ásnak le mélyebbre. Pedig rengeteg a csodaszép, szellemileg is igényes, ráadásul ingyenes rendezvény Magyarországon. Érdekes látnom, hogy azok a gyerekek, akiket elhoznak a szüleik a koncertjeimre, mintha ugyanahhoz a klubhoz tartoznának. Ezek a szülők hasonló elvek szerint, hasonló értékek mentén nevelik a gyerekeiket. Olyan, politikától független értékek mentén, mint a család, a természet, Magyarország szeretete, az egészséges életmód, a kölcsönös tisztelet, az empátia, a kultúra szeretete. Velük azért könnyű kommunikálnom, mert valószínűleg otthon megkapják azokat az alapokat, mint a bizalom, figyelem, szeretet. Érdeklődő, nyitott, jól kapcsolódó, fantáziájukban szárnyalni képes gyerekek. Találkozom olyanokkal is, akiken azt látom, hogy még soha nem hallottak ehhez hasonló zenét, de nagyon erősen munkál bennük a kíváncsiság. Látom, hogy ők is akarnak kapcsolódni, csak náluk kicsit lassabban alakul ki a figyelem, a kötődés. Aztán szépen megnyílnak. És van a harmadik csoport, velük a legnehezebb. Ezeknek a gyerekeknek nincs türelmük, nehéz lekötni a figyelmüket, sok információval kell őket egyszerre bombázni. Nehezen kapcsolódnak. De nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, lehet, hogy kis csoportban jobban tudnék velük foglalkozni. És persze olyan is van, amikor a gyerek maradna, de a szülő elrángatja, mert nem ismeri fel, hogy a kicsi jól érzi magát.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Öt-hat éve a kislányommal vettünk részt a koncerteden a Millenárison. Tisztán emlékszem egy cigány nyelvű dalod felkonfjára. Arról beszéltél a gyerekeknek, hogy te magad is cigány származású vagy, hát tárják ki a lelküket és fogadják be ők is ezt a csodás zenét. “Én is cigány vagyok”, mondtad, mire a közönség soraiból hangos huhogás hallatszott. Nem tűnt úgy, hogy egy ilyen szituáció kizökkentene.
Ezeken már nem akadok fenn. Sokféle reakcióval szembesültem gyerekektől, felnőttektől egyaránt. Ami a romákkal kapcsolatos érzékenyítést, befogadó attitűd kialakítását illeti, a lehető legjobbnak azt tartomés nem egyszer magam kezdeményezem, ha olyan helyen tarthatok koncertet, ahol cigány és nem cigány gyerekek együtt vannak. Hiszek abban, hogy a jó, közösen megélt élmények képesek eloszlatni az ellenérzéseket. Ilyenkor nem kellenek szavak, magyarázatok, pusztán a közösen megvalósított célok, átélt élmények emléke raktározódik el úgy mindkét félben, hogy a következő helyzetben már nem merül fel bennük kérdés az elfogadással kapcsolatbanAz Európai Unió hosszú évek óta áldozott és áldoz pénzt hasonló célokra, de ezeknek aösszegeknek csak a töredéke került olyan helyre, ahol az integráció a lehető legjobb értelemben meg tudott volna valósulni. Egy országban élünk, cigányság fontos része magyar társadalomnak, ezt mindig szem előtt kell tartani. Amikor cigány nyelvű dalt énekelek, nem foglalkozom a fújolókkal, nem foglalkozom azokkal, akiknek ez problémát okoz, mert a többségben jó érzés van és együttműködőek. Ugyanakkor elfogult sem szeretnék lenni. Nem akarom kiemelni a cigány kultúrát más kultúrák közül. A gyerekkoncertjeimen egy-két cigány dal van, útravalóul hazavihetik a gyerekek, hallhatnak, akár meg is tanulhatnak egy dalt cigány nyelven.

A Facebookon gyakran hangot adsz közéleti, társadalmi, politikai témákkal kapcsolatos véleményeidnek, nézeteidnek. Nemrég egy uszodai élményeddel kapcsolatban formáltál véleményt, az uszodai nevelés mikéntjét kifogásoltad. “Az edző a lábával igazítja a gyerek csípőjét, közben hörög. A gyerek meg előre esik a földre. Nem a rúgástól. Az nem volt nagy. A félelemtől és a szorongástól” – írod. Gyerekként téged is értek hasonló megrázkódtatások?
Igen. Én is éltem át félelmet gyerekkoromban. Talán a legfontosabb a gyerekek önbizalmának a kialakítása, mert ha ez megvan, az szinte szárnyakat ad neki. Ha van önbizalom, akkor van stabilitás és önvédelem. Ennek az önbizalomnak a kialakításához kell szeretet és bizalom. Ahogy dr. Máté Gábor írja könyvében: az a tanár, aki képes bensőséges és nem fenyegető kapcsolatot fenntartani a diákkal, kevesebb rendbontásra és nagyobb koncentrálóképességre számíthat. Azt mondja, akármilyen nehéz is a tanárnak mindennap akár csak egyetlen rövid pillanat erejéig a diák felé fordulnia, azmégis sokkal több haszonnal jár, mint a legszigorúbban meghagyott instrukció. Nem egyforma érzékenységgel jövünk a világra, egy-egy dicséret vagy fenyítés más és más módon hat a gyerekekre. Az biztos, hogy ami már nem határozottság, hanem agresszióval vegyes leuralás, azzal csak és kizárólag ártunk a gyereknek. Én mindenképp valamilyen középutat támogatok, amelyben a pedagógus ki tudja jelölni a határokat, de ezek között a határok között meg tudja mutatni tanítványának a szabadságot. Hogy mik a határok, s hogy ezek között hogy lehet megélni a szabadságot, az szituációtól függ. Ebben a helyzetben az edző átlépett egy határt: hangos, artikulálatlan üvöltéssel, hörgéssel és fizikai erőszakkal próbált jó edző lenni és pedagógusnak látszani. Nem mimózákat kell nevelni, hanem egyenes jellemű, gerinces, magukban bízó, bátor, életvidám gyerekeket.Azokat, akiket megfélemlítenek, kétféle útra állíthat a pedagógus: az egyik a megfélemlített felnőtt, aki mindig meghunyászkodik és közben indulatok forrnak benne, a másik pedig, aki maga is megfélemlítővé válik. Mivel gyerekekkel foglalkozom, érdekel a pedagógia és a pszichológia, odafigyelek a haladó szellemű és alternatív pedagógiával foglalkozó szakemberek módszereire, véleményeire, amelyek az agressziómentességet hirdetik. 

Fotó: Horváth Péter Gyula

Miért tartod fontosnak, hogy ezekről az élményekről beszámolj a közösségi oldaladon?
Sokkal kevesebbről számolok be nyilvánosan, mint amennyit tapasztalok, gondolhatod…Nem tudom, biztosvalami családi örökség (nevet). A nagyapám parasztfiúból lett közgazdász, megjárta Szibériát, ott raboskodott négy évig. Kemény ember volt, idealista, szabadságszerető és nagyon erős igazságérzete volt. Az ötvenes években nem volt olyan egyszerű Magyarországon ezt az igazságérzetet kordában tartani. Mondta is neki mindig a nagymamám: “Vigyázz, Pista, mert eljön érted a meseautó!” Nos, ebből a nagy igazságérzetből nekem is bőven jutott. De próbálok egyensúlyt tartani a magáért kiálló, aktív és a lágy, kicsit passzívabb női szerep között. Az biztos, hogy sok energiát elvisz minden egyes ilyen megszólalás.

Zeneterápiával is foglalkozol?
Az túlzás, hogy foglalkozom vele, csak nagyon érdekel. Sok-sok évvel ezelőtt volt szerencsém részt venni Kokas Klára művészetterapeuta és pszichológus kurzusain. Kodály közvetlen tanítványa volt, ő volt az, aki Magyarországon elsőként táncolt siketekkel. Festettünk, rajzoltunk, klasszikus zenét hallgattunk, népdalokat énekeltünk, táncoltunk, meséltünk. Emellett részt vettem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának zeneterápia alapozó képzésen, és másfél évig pszichológusok által vezetett önismereti terápiás csoportba jártam. Sok olyan tapasztalatot gyűjtöttem, amit be tudok emelni a gyerekekkel való foglalkozásaimba. A zeneterápia itthon még gyerekcipőben jár, nem általános a használata, nem terjedt el olyan széles körben, mint például Izraelben, Svájcban, Amerikában vagy a skandináv országokban,ahol fejlett, intézményesített keretek között működik a művészetterápia. Nálunk már az is nagy dolog, ha egy-egy kórházi osztály befogad egy művészetterapeutát. Azért szép lassan haladunk. Hiszek a holisztikus szemléletű gyógyításban. Sok mindent meggyógyíthatnak a gyógyszerek, de a lelket, kevésbé, ezért lehet fontos kiegészítő gyógymód a művészetterápia.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 152
  •  
    152
    Shares