A Csodapark egy Disneylandnél is színpompásabb vidámparkról szól, és már csak azért is kellene, hogy izgalmasabb legyen Miki egér játszóterénél, mert egy kislány képzeletének játéka, míg Disneyland egy idős úr fantáziája.

PZL – 061.hu

Ugyanakkor a Disney-történeteknek van humora, a Csodaparkban viszont akkora emóciók mozdulnak meg, mint az óriáskerék, talán ezért feledkeztek meg arról, hogy viccesre vegyék a figurát. Persze, nem feltétlenül elvárás, hogy egy rajzfilm tele legyen poénokkal, de ha maguk a karakterek ezt ígérik, akkor viszont nem okozhat a megvalósító stáb csalódást. Nos, részint csalódás a film, egyáltalán nem vicces, inkább emocionális. June és anyukája együtt teremti meg a fantázia csodaparkját, majd mikor az édesanya egy a filmben nem említett betegség miatt hosszú időre kórházba kerül, a kislány már nem látogat el a fantázia birodalmába, így a Csodaparkot úgy benövi a gaz, mint a rendszerváltáskor szanált tiszántúli gyártelepeket. Persze, részint önvizsgálatra készteti azokat a szülőket, akik attól is paráznak, hogy a gyerek összecsokizza a falat és a kanapét, hiszen itt June és az édesanyja szinte az egész házat átalakítja csodaparkká, sőt, egy nagy kerti buli alkalmával az egész környék egy nagy vurstli lett. 

És az még hagyján, hogy gyakorlatilag nincs helyzetkomikum, de ez egyik főszereplő, Mogyoró, a majom valójában inkább félelmetes, mintsem cuki, olyan semmilyen, mintha csak fröccsöntött vásárfia lenne egy falusi búcsúból. Egy igazán izgalmas motívuma van a filmnek, mégpedig a majomzombi plüssök, akik olyanok, mint egy oktatási segédanyagok lennének, mintha azt demonstrálnák, hogy a beteg sejtek hogyan építik le a szervezetet. És hát ugye erről is szó van, még ha a film szemérmesen ezt nem domborítja ki: a mindent elpusztító plüssök az édesanya betegségének a metaforája. Az alaptörténet egy toposzra épít, arra, hogy a fantázia csodákra képes. Élénk fantáziája volt például az Alice-ek, aki csodapark helyett Csodaországban kereste a nyuszit, aztán ott van a kortárs mese, Ende Végtelen története, de még a gyerekcsatornákon futó Csupaszív Ruby-sorozat főhősének is van fantáziabirodalma, amit Szivárvániának hívnak.

A filmből teljességgel hiányoznak a popkulturális kiszólások, amelyek izgalmassá tették például a Toy Story-szériát, de kispórolták a kreativitást is, amellyel mondjuk az Agymanókat megalkották. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a filmet alapvetően 3D-ben nézik majd meg a gyerekek, és egy 6 évesnek (6 éves kortól ajánlott) sok az, amikor úgy éli meg Boomer, a medve lecsúszását a legalább száz méter magas csúszdáról, mintha ő is ott ülne a kék szőrű mackó mögött. Az állatkarakterek is ismerősek más rajzfilmekből, itt is van egy varacskosdisznó, ami egy az egyben az Oroszlánkirályból ismert Pumba vendégszereplése. Ez sem probléma, a gond valójában az, hogy a film nem sugall kellő vidámságot. Van benne valami sötét, már az alapmotívum is az: a sötétség felszív mindent, amit a gyerekek szeretnek. Egy afféle mágikus negatív erő, mint valami sötét viharfelhő rátelepszik a parkra, azaz a gyerekkorra. Oké, a filmben ez a sötét örvénylő, mindent felzabáló negatív erő egy lila színű viharfelhő, de hiába élénkek a film színei,  a viharfelhő a humort, a derűt, a cukis bájt is elszívta az alkotókból.

Csodapark
színes, szinkronizált amerikai animációs film
rendezte: David Feiss
bemutató: 2019. április 18.