Nyolc évi koplalás után Hardwired… To Self-Destruck címmel új albummal jelentkezett minden idők egyik legnagyobb metálzenekara, a Metallica. A 2008-as Death Magnetic már jelezte az irányt, azt, hogy a zenekar visszatér a gyökerekhez, de a munka a halál vonzása ellenére sem volt eléggé ihletett, ráadásul a hozzágombolt turnén is motiválatlan volt a zenekar. Erről mi is meggyőződhettünk 2010 májusában, a Népstadionban.

PZL- 061.hu

Viszont a Metallica tizedik albuma visszahozta a metál régi dicsőségét, erejét, nagy szabását, olyan, mint egy trash-ősrobbanás, nincs mese: az 1991-es, tizenötszörös platina Black album óta az a legjobb lemezük. Negyedszázadot kellett rá várni, a legutóbbi sorlemez után pedig nyolc évet, de nem fogunk elmúlt nyolcévezni, csak egy dolog számít: maga a produkció. 5-6 éve már hogy félévente felröppen a hír: készül az old school rajongók nagy örömére a Kill’ em Allt is megidéző lemez, de aztán csak teltek az évek, és lassan mindenki belenyugodott abba, hogy ez a zenekar 1991-ig kifutotta magát, megalapítottak egy műfajt, leraktak öt alaplemezt a műfaj esztergapadjára, és innen már minden csak jutalomjáték.

A Metallicán mindig nagy volt a nyomás, hiszen tőlük várták az út kijelölését, nekik kellett a legkreatívabb, leginkább innovatívabb lemezeket elkészíteniük, miközben ha csak egy kicsit eltértek a Master Of Puppets vonalától, máris a műfaj elárulásával vádolták őket az ortodox rajongók, és ebbe nyilván bele lehetett őrülni. Maradj aki voltál, legyél, aki vagy, a rock örök és elpusztíthatatlan, de frissítsd fel a műfajt. A Hardwired…to Sel-Destructban az a jó, hogy nem látszik rajta, hogy öt évig gyúrták, olyan, mintha lazán felrántottál volna, mert éppen volt egy kis stúdióidő, és éppen kilövési tilalom volt medvékre, szóval, a fiúknak volt idejük, és mindenféle ráfeszülés nélkül felzenélték ezt a dupla lemezt.

És még azt sem róhatjuk fel nekik, hogy túlírtak a dalok, hiszen csak két szám van, amelyek több, mint nyolc percesek, az átlagos hosszúság kb. hat perc körül van, maga az album is kimondottan feszes, emlékezetes riffekre, melodikus verzékre és refrénekre épül, és csak annyira bonyolítják túl a hangszerelést, amennyivel jobb zenészek a Ride the Lightning óta. A sound abszolút nyolcvanas éveket idézi, de erre a vintage hangképre ügyesen épül fel egy-egy olyan téma, ami azért inkább a kilencvenes éveket, a Load-időket idézi. Mivel a keverés iránya afféle vintage thrash lett, így a basszust nem vezérelték túl, a gitárokat sem hangolták le, minden olyan, mint a régi szép időkben, még Lars Ulrich sem biztonsági játékot hoz, számos helyen kimondottam fickósan üti meg a dobot. 

Az album ihletett és minőségi csapatmunka, és ami a legfontosabb: a dalokban érezni a mindent szétfeszítő erőt és dinamikát. Számos szerzeményt emelhetünk ki, például a nyitó Hardwired! és az Atlas, Rise! című számokat, vagy a Moth Into Flame-et is, vagy az album záró darabját, a Spit Out The Bone-t, de pont az a jó ebben a dupla lemezben, hogy egyenletesen jól teljesít, szinte minden riffben, témában van egy kis csavar, ugyanakkor nincs széttechnikázva az anyag, így könnyen visszahívhatóak az album motívumai. Már a lemez második hallgatásakor is érezzük, hogy klasszikus született, igazi szerelem második látásra.

Metallica
Hardwired… To Self-Destructon
Universal
12 szám 77 perc