Ránki Dezső szerint ideális zongorista-kor nincs, mert az előadók a zene más-más rétegeit fedezik fel fiatalon és idősebb korukban. A kortárs előadásmódról és a kortárs zenéről is kérdeztük a kétszeres Kossuth-díjas zongoraművészt, illetve megtudtuk azt is, hogy mit gondol a zenei tehetségkutatókról.
AYHAN GÖKHAN – 061.hu
Nem rég töltötte be a hatvanötödik életévét. Tulajdonít valamilyen jelentőséget a számoknak? Létezik ideális zongorista kor?
Nem mindig tükrözi az évek száma az igazi életkort, belül sokkal fiatalabbnak érzem magam. Hogy éppen milyen kerek évfordulót ér el az ember, az érdekességen kívül semmi jelentősége. A zongoristák egyébként, a zongorajáték jellegéből adódóan – ellentétben például a fúvósokkal, vagy hegedűsökkel – lényegesen idősebben is képesek fizikailag még elfogadhatóan játszani a hangszerükön. Rubinstein, vagy Rudolf Serkin például bőven nyolcvan felett is játszott, Horszowsky (lengyel zongorista) pedig 99 évesen adta az utolsó koncertjét. Ideális zongorista-kor szerintem nincs, mert a zene más-más rétegeit fedezzük fel fiatalon és már nem annyira fiatalon.
Hozzáállása változott egyes darabokhoz a különböző életszakaszoktól függően?
A hozzáállásom a zenéhez alapjában véve ugyanaz, mint ezelőtt ötven évvel. Persze az egyes darabokról a képem a részletek tekintetében sokat alakult, változott ennyi idő alatt, de ezt én magam talán kevésbé veszem észre, mint egy kívülálló. Az alapok viszont megmaradtak. Kicsit olyan, mintha valaki egy kertben a kezdetben ültetett növényeket, fákat az egyre gyűlő, gazdagodó tapasztalatok birtokában gondozná, ápolná évtizedekig. Ez persze a régen tanult darabokra vonatkozik, de kihat az újabban repertoárra vett művekre is.
Többen panaszkodnak arra, hogy a mai zongoristák közt a virtuozitás, mint trend jelent meg, ezzel pedig egy-egy darabot a lényegétől, a belső tartalmától, mélységétől foszt meg épp az előadó. Ön hogy látja?
Sok pozitívum mellett számos rossz, a zenére káros dolgot is látok a mai zenészeket hallgatva, látva. Általánosítani nem szerencsés, de az biztos, hogy az önmenedzselés, nyomulás eddig soha nem tapasztalt mértékű lett. Egy ügyes menedzserrel és jó fényképarccal, profinak látszó gesztusokkal manapság sokkal előbbre lehet jutni, mint pusztán tehetséggel és munkával. Ugyanis a közönség nem ért hozzá, és könnyű becsapni. Érzi, hogy talán nem stimmel valami, de ha azt sulykolják belé, hogy ez milyen „nagyszerű”, gyakran el is hiszi. Bár vannak szép kivételek – ismerek néhány rendkívül tehetséges, elkötelezett fiatal zenészt – , az érvényesülési vágy többnyire felülírja az igazi művészi igényt. Kérdés egyébként, mit nevezünk virtuozitásnak. Ha a fizikai képességek öncélú megcsillogtatását, akkor felesleges az egész, semmi lényegeset nem ad az embernek. Magam az igazi virtuozitás alatt a zenei elképzelések magas szintű és briliáns megvalósítását értem, ilyennel sajnos ritkán találkozunk.
Ennek fényében a zongoristának a saját művészi egyéniségét vagy az eljátszandó darab egyediségét, mindentől független különállóságát kell megmutatnia?
Miután a leírt kotta csak egy csontváz, ami akkor telik meg élettel, amikor el is játsszák, megszólaltatják, az előadó művészi egyénisége – már akinek van ilyen – elkerülhetetlenül megnyilvánul. Viszont ha kiírjuk, hogy Bach, Debussy, vagy bárki másnak a művét játsszuk, akkor kötelességünk e mesterek szolgálatába állnunk, a tőlünk telhető legnagyobb hűséggel kell követnünk a leírtakat, kitalálni, mi lehetett a szerző szándéka, lelkiállapota. Rosszul vagyok attól, amit állandóan hallani most, hogy „mutasd meg magad!”. Ha valaki alaposan és tehetséggel foglalkozik a zenével, az úgyis „megmutatódik”, rájátszani, a műveket ürügynek használni az önmegvalósításra viszont bűntett a darabokkal, a zeneszerzővel és a közönséggel szemben is.
Az elmúlt időszakban felértékelődött a média szerepe abban a tekintetben, hogy segítségével igyekeznek közelebb hozni a közönséghez a klasszikus zenét. Ön ezt támogatja, esetleg lát ebben veszélyt? Hol a határ művészet és showműsor között?
A média szerepe minden területen óriásivá nőtt, már mindenki megnyilvánul mindenféle fórumon, és a színvonal enyhén szólva vegyes. Vannak mindenféle jóakaratú kezdeményezések is, hogy a zenét (nem mondanám, hogy klasszikus, a „komolyzene” kifejezést pedig különösen nem szeretem, vagy jó zene, vagy rossz) népszerűsítsék. Ha bulvárszintű módszerekkel próbálják, többet ártanak vele, mint használnak. Szerintem nem szabad felhagyni a reménnyel, hogy a nagyközönséghez igényes műsorokkal is eljussunk.
A közönség előtt a kortárs zene mindig kényes témának számított, sokan már Bartóktól is elzárkóznak és inkább megelégszenek a bécsi klasszikusokkal. Az Ön repertoárjában Dukay Barnabás művei szerepelnek, mint kortárs darabok. Hogyan viszonyul az eredetiességre törekvő, a harmóniát háttérbe szorító, új szabályok felállítására összpontosító darabokhoz? Hol a helye a kortárs zenének az életében és mi a szerepe a kortárs zenének a 21. század kultúrájában?
A múlt századokban volt egy eléggé egységes bázisú – persze közben állandóan fejlődő, változó – zenei nyelv, ami megkönnyítette a zenekedvelők dolgát. Ettől persze a nagymesterek el-eltértek, de nem annyira, hogy a közönség elveszítse teljesen a fonalat. A 19. század vége felé kezdődött, és a 20. században tetőzött, hogy a zeneszerzők egyre egyénibb megoldásokat kerestek, saját külön hangzás- és harmóniavilágot teremtettek, mostanra pedig már majdnem betegessé vált az, hogy mindenki teljesen más akar lenni, mint a többi. Az természetes, hogy a világ változik, teljes képtelenség lenne most olyan zenét írni, mint 200 évvel ezelőtt, de nagyon sok a zsákutca és vadhajtás. Ebben a káoszban persze nagyon nehéz tájékozódni, és meghallani, kiválasztani az igazán értékeset. Kár, mert rendkívül fontos lenne az igazi kortárs zene, ami megérintené az embereket. Sajnos kevés az ilyen átütő erejű darab. Dukay zenéjében van egy bizonyos természetes időtlenség, ő magától egyéni, és nem öncélúan. Most már csaknem tizenöt éve játsszuk a darabjait rendszeresen, nagy élvezettel.
„A születés folyamatát, mint minden más történést a világon, jelek sokasága előzi meg, illetve kíséri.” Írja Dukay Barnabás. Ez érvényes egy mű, vagy egy előadás megszületésére is. Milyen jelek előzik meg Önnél a jól sikerült fellépéseket, milyen jelekre figyel oda?
Negyvenhét év a pódiumon kevés volt nekem ahhoz, hogy bármilyen jelből előre tudjam, megérezzem, milyen lesz a koncert. Egyébként sem hiszek az ilyenféle jelekben, utólag mindent könnyű megmagyarázni, pláne, ha véletlenül egyezik valamilyen „jellel”. A sokkal több alkalom, amikor ezek nem stimmelnek, persze feledésbe merül. Volt olyan, hogy a legjobb hangulatban és kondícióban is csak közepesen sikerült valami, máskor pedig lehangoltan, betegen, rossz hangszeren remekül ment. Tehát jelekre nem figyelek, nem érdekelnek, csak igyekszem jól felkészülni.
Feleségével, Klukon Edittel rendszeresen lépnek fel közösen. A múlt nagy zongoristái közül, külföldieket és magyarokat beleértve, kivel játszott volna szívesen együtt és miért?
Edittel már harminc éve játszunk együtt, nagy összhangban és egymásra találva – ebben is. Az élet nagy ajándéka számunkra, hogy ez így alakult. Van néhány múltbéli zongorista, akit mindenek felett csodálok és szeretek – Josef Hofmann, Lipatti, Richter, Michelangeli –, de mióta Edittel játszom, soha fel sem merült bennem, hogy bárki mással is szeretnék.
Az év maradék részében milyen előadásokra számíthatunk Öntől?
A legközelebbi előadás Bécsben lesz, Edittel kétzongorás Dukay-művek és Liszt Dante-szimfóniája lesz műsoron, december elején a Nemzeti Filharmonikusokkal egy Mozart-zongoraversenyt, utána Pécsett az egyetemi zenekarral Schumann-zongoraversenyt játszom, majd a Régi Zeneakadémián adunk Edittel egy Satie-koncertet a szerző születésének 150. évfordulója alkalmából. Ezután egy pár hetes karácsonyi szünet következik.
Fotó: Felvégi Andrea