Napokban jelent meg Haklik Norbert Tom Hanks a vizek felett című kötete a Scolar gondozásában, de aki személyesen is találkozna a már több mint tíz éve a csehországi Brnóban élő íróval, annak tudnia kell: június 10-én, szombaton 17 órától dedikál a Vörösmarty téren, a Scolar pavilonjánál. Haklik Norberttel beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Ahhoz képest, hogy a Tom Hanks-féle könyvre jellemző az áradó mesélőkedv, az ember azt gondolná, hogy dalból van a lelked, azaz hogy évente előállsz, egy ilyen 150 oldalas kis könyvvel. Ehhez képest 2006-ban, tehát 11 éve jelent meg prózaköteted utoljára. Mi az oka ennek a leállásnak?
Dalból van, néha mulatósból, néha siratóénekből, csakhogy az elmúlt egy évtizedben nem a nótázással voltam elfoglalva. Hanem inkább azzal, hogy megteremtsem a magam számára azt a luxust, hogy akkor és azt és úgy írhassak, ahogyan az nekem tetszik. Vagy hogy a dalos metaforát bogozgassuk tovább: felépítettem azt az élethelyzetet, amelynek köszönhetően amikor kieresztem a hangom, azt a saját kottámból teszem, és nem kell többé odaállnom az asztal mellé lakodalmas rockot játszani. Hogy feloldjam a metaforát: létrehoztam egy olyan pályát és életet, amely garantálja, hogy soha többé ne kelljen újságot írnom, amely – legalábbis az én számomra – a szellem és a kreativitás megnyomorítója. Meg aztán a kétezres évek közepe tájára azon kaptam magam, hogy rendre publicisztikám és újságcikkeim miatt döngölik földbe,  avagy magasztalják egekig a prózámat. Tehát a hiátussal leválasztottam magamról a rajongókat, hogy csak az olvasók maradjanak. Ez az egyik ok. A másik, hogy nem akartam ismételni magam. Írhattam volna akár évente egy-egy százötven oldalas novelláskötet, amelyek mindegyike majdnem ugyanúgy szólalt volna meg, ahogyan az előző. De engem ez nem érdekelt volna, és lefogadom, hogy egy idő után már az olvasót sem. Inkább úgy döntöttem, megvárom, amíg leülepszik bennem az a valóság, ahová földrajzilag és a szellemi, valamint nyelvi közeg szempontjából is áthelyeztem magam annyira, hogy ismét elkezdjenek kikívánkozni belőlem az újabb novellák.

Könnyen tanulsz nyelveket, jó nyelvérzéked van, mégsem jellemző, hogy annyit játssz a nyelvi imitációkkal, mint mondjuk Esterházy. Nálad mindig a történet van középpontban.
Mindig úgy gondoltam, nem árt, ha egy író nem csak alanyban és állítmányban, hanem bekezdésben, dramaturgiában, urambocsá’ még olvasóban is gondolkozik. Félreértés ne essék, a szövegirodalomként felcímkézett művek között is találok jópárat, ami a kedvemre való. Garaczi Laci munkáit például mindig szeretettel olvastam. Kukorellytől huszonévesen a falra másztam, mostanra megtanultam nem csak értékelni, de élvezni is pongyolaságként álcázott játékosságát és pontos fogalmazásmódját. Azonban talán nem véletlen, hogy pályájuk előrehaladtával többnyire a legradikálisabb szövegisták is mind vissza- vagy odataláltak a történethez. Bizony, még Esterházy is. És ha már a Tom Hanks a vizek felett kapcsán beszélgetünk, akkor talán érdemes arról is szólni, hogy ebben a könyvben számtalan nyelvi regiszter megszólal. A barokkos körmondatokra – mint a fentebbiekből kitűnhet – már régen ráuntam, bár első két novelláskötetemben ezek vitték a prímet. Hosszan és körmönfontan fogalmazni úgy, hogy azzal a tudattal tedd ki az írásjelet a végén: ezt a mondatot még soha senki nem írta le előtted, könnyű, következésképp kétes dicsőség. Sokkal nehezebb, ezért izgalmasabb és több bátorságot követelő szellemi kihívás röviden, sűrűn, pengeélesen fogalmazni. A komcsi bikkfanyelvvel, vagy éppenséggel a Horthy-korszak bulvársajtójának szóhasználatával pedig már a második kötetemben eljátszottam éppen annyit, amennyit jól esett. Most inkább az izgat, hogy mindegyik történetemhez megtaláljam a hozzá illő nyelvet – ezért van, hogy az új könyv egyik novellájában a cinikussá csömörlött öreg zsurnaliszta rendre szentenciaszerű tőmondatokkal zárja beszélyeit, és emiatt adom elő exjugó háborús novellámat egyetlen, sokoldalas, csapongó, önnön fősodrához vissza-visszakanyarodó mondatként. Emiatt találsz internetes álmémeket, vagy éppen átsatírozott neveket, áthúzott szavakat a könyvben, és emiatt van, hogy a zárónovellában három nyelven is megszólalnak a szereplők. Az, amikor egy író csak a játék kedvéért játszik a nyelvvel, kissé olyan, mintha önmagával játszana – lehet szépen csinálni, de a közönség csak a legritkább esetben élvezi éppen annyira, mint az előadó. Én inkább a történetet játszatom össze a nyelvvel és viszont. Íróként ez sokkal izgalmasabb. És remélhetőleg az olvasó számára is.

Szinte minden könyvedből süt az irónia, néhol a moldovás viccelődés. Soha nem akartál „komoly nagyregényt” írni?
Nem látok minőségi különbséget a „komoly” meg a „vicces” között. Ezek bármelyikének az ad értéket, hogy az író milyen színvonalon műveli. Kusturica is vicces, mégis roppant komoly témákról tud úgy beszélni, hogy a legkeményebb üzenet is célhoz ér a kacagtatás mellékvizein. Vagy vegyük például a Clasht: elképesztő zenei és szövegi játékossággal, kreativitással voltak képesek olyan dolgokról szólni, mint a munkanélküliség, az osztálykülönbségek, vagy éppenséggel a bevándorlókkal szembeni előítéletek. És ha már átkeltünk a La Manche-csatornán, ne feledjem el megjegyezni, hogy a Rómeó és Júlia felütése az egyik legkeményebb suttyó brutálkomédia, amin betegre lehet röhögni magunkat. Az Argó középkori változata! Mégsem zárja ki, hogy a darab végére kórusban szipogjon zsebkendőjébe a fél nézőtér.

Hosszú évek óta nem élsz Magyarországon. Előfordul már, hogy egy-egy magyar kifejezés nem jut eszedbe?
Az nem. Bár néhány újabb keletű kifejezés jelentése nem esik le rögvest. Lássuk. „Rezsibiztos”. Úgy hangzik, mint a „bomba-” vagy „földrengésbiztos”. Mégis kívánja, hogy utánatoldd: „Úr”, de akkor meg már hülyén hangzik. Cserébe viszont nekem nem kell szinkron Menzelhez. Komolyra fordítva a szót, inkább az fordul elő, hogy egy-egy beszédhelyzetet felidézve azon a nyelven jön vissza a szöveg, amelyen ténylegesen elhangzott. De szerintem ez minden, többnyelvű közegben élő ember számára természetes. Négy éves kislányom, aki annyi nyelven beszél, ahány esztendős, magától értetődő módon vált magyarról angolra, csehre, vagy éppen németre. Ne feledjem megemlíteni, egyik legemlékezetesebb mondata, amely két éves kora körül hangzott el, amikor nem boldogult a ruhácskája gombjával, így hangzott: „Papa, gomb nejede, hilfen!” Innen mára odáig jutott el, hogy automatikusan veti össze a különböző nyelvek eltéréseit: például volt olyan eset, három éves kora táján, amikor azon furcsálkodott, hogy a 101 kiskutyában a feleség „Drágám”-nak szólítja a férjet, miközben ez szláv logikával, a nyelvtani nemeket nem mellőzve „Drágim” lenne. A többnyelvűség, ha van tehetséged arra, hogy a javadra fordítsd, csak jobbá teszi azt, ahogyan az anyanyelvedet használod. Növeli a tudatosságot, erősebben és gyakrabban villantja fel a nyelvi játékok lehetőségét. Nem csak az irodalomban, hanem az életben is: például nekem – feltéve, hogy Alzheimer úr nem rendelkezik másképp – már nemigen lesz alkalmam egy kisebb méretű ülőgarnitúrára ereszteni az alfelemet anélkül, hogy ne derítene jókedvre: lengyelül a kanapécska bizony szendvicset jelent.

Azt mondtad, hogy eleged lett az újságírásból, abból, hogy politikusok szekerét toljad, és meg sem állták Brnóig. Volt valami közvetlen kiváltó ok, aminél már nagyon tele lett a hócipőd?
Amikorra abbahagytam az újságírást, akkorra olyan messzire jutottam a burnoutban, hogy leszállítottam én az éppen aktuális publicisztikámat a korai délutáni leadási határidőig a tőlem telhető legmagasabb színvonalon, viszont ha két óra hosszával később megkérdezted volna, miről írtam, legtöbbször gondolkodnom kellett volna a válaszon. Ennyire nem érdekelt az egész. Meg aztán szerencsére nem zárkóztam be a napilapos közegbe annyira, hogy ne érjenek olyan, néha drasztikus, de azonnali elutasítást azért mégsem kiprovokáló külső behatások, amelyek felismertették velem, hogy a világ jóval bonyolultabb, tehát összetettebb, érdekesebb és szebb annál, hogy annak mentén fogadjuk be, mit szokás a szemben álló politikai marketingek szerint jónak vagy rossznak tálalni-találni. Big Székely Só című regényem a humoros felszín alatt éppen erről is szól: a valóság egyik átszimbolizált szeletét ütközeti a politikai kettéosztottság mentén kialakult értelemzési változataival.

Volt még valami más is az életedben, amit szintén egyik pillanatról a másikra abbahagytál? 
Hirtelen megszűntem hirtelen embernek lenni. Elkezdtem nem hagyni senkinek sem, hogy felbosszantson, hogy olyan reakciókat provokáljon ki tőlem, amelyek utána támadási felületeket nyitnak felém, vagy amelyekre aztán nem volnék büszke. Az élet nem pornófilm: nem feladatunk mindenkit kielégíteni. Ha valaki, akár ismeretlenül is, utál, a szíve joga. Nem zavar.

Hatott-e rád a cseh próza? Olvasol cseh kortárs irodalmat?
Igen, de nem feltétlenül azok, akikre vélhetően elsőként gondolnál. Kunderát többnyire dögunalmasnak tartom, és Hrabal sem tud hosszan lázba hozni. Nagyon szeretem azonban a fiatalabbak közül Emil Hakl és Jaroslav Rudiš kamaradrámába kívánkozó, filmszerű, rengeteg párbeszéddel megspékelt, kissé családi drámába, kissé minimalista szociográfiába hajló prózáját. Legújabb felfedezésem egyébként Iva Pekárková, aki az előbb említettekhez hasonlóan a cseh humor komoly mélységeket rejtő változatát műveli, ám félreismerhetetlenül női szemszögből. Az én nagy mániám azonban nem a cseh, hanem a kortárs szlovák irodalom. Belemenős, merész, izgalmas, igazán huszonegyedik próza, remek írónők seregével, ráadásul a magyar olvasó számára bármiféle kulturális előtanulmányok nélkül is teljes mértékben dekódolható.

Foglalkoztat a popkultúra, a rock and roll, ehhez képest alig van rock a prózádban. Film, tévé igen, rock and roll nem. Miért?
Hát igen, mi sokáig tudnánk a zenéről beszélgetni. De mi az, hogy alig van rock a prózámban? A kötetzáró novella címe, Ha eljön az idő, nem pendít meg benned F. O. Systemes húrokat? Na jó, valóban nem az a címe, hogy Utolsó üvöltés, de azért… Komolyra fordítva a szót: ebben a könyvben ami önéletrajzi ihletésű novella volt, az vagy a gyermekkoromból, vagy a jelenemből merített. Amikor majd a kamaszkoromról, vagy fiatal felnőttként megélt éveimről írok, lesz benne dark és poszt-punk annyi, hogy Fekete Lyukat lehetne rekeszteni vele. Tudod mit, most el is döntöttem, hogy az új regénybe, amin most dolgozom, majd beleírok egy jelenetet, amelyikben a főhős veled énekel Joy Divisont kocsmázás után valamikor a kilencvenes évek elején.

Képek: Efhadez Gízá