Tóth Krisztina a kortárs magyar irodalom egyik legeredetibb és legismertebb szerzője. A mostanában megjelent gyerekkönyve, a Felhőmesék kapcsán az önazonosságról és a jó gyerekkönyvről is beszélgettünk vele.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Az elmúlt években több fontos gyerekkönyve jelent meg. Legújabb, Felhőmesék című kötete az eddigiekhez hasonlóan sok érdekességet és izgalmat ígér. Hogyan állt össze a kötet, a súlyos Világadapter című verseskötet után feltétlenül egy derűsebb könyvet szeretett volna?
Az az igazság, hogy a meséket nem a Világadapter után, hanem közben írtam. Maga a Világadapter kötet is válogatás, az utóbbi hét év verseiből válogattam. A mesék közben ezzel egyidőben születtek. Mostanra áll össze egy, illetve két könyvnyi meseanyag. Ősszel jön a második könyv is. A mesék világa más ugyan, és valóban derűsebb is, lévén gyerekkönyvekről van szó, mégis úgy érzem, hogy szoros kapcsolat van a két anyag között. A mesekönyvben is a lét nagy kérdéseiről van szó, csak más nyelven megfogalmazva.

A Mese a denevérről, aki madár akart lenni című szöveg több komoly felnőtt témát vet fel, az identitástól kezdve az önbecsülésig. Fontosnak látja, hogy már gyerekkorban tudatosítsuk a gyerekekben, hogy fogadják el, szeressék magukat? Ez nem ér rá később?
Igen, az identitás az egyik legfontosabb kérdés. Az, hogy erről mikor kezdünk el beszélni, annak nincs meghatározott ideje, hiszen ez egész életünkben foglalkoztat bennünket. Onnantól kezdve, hogy a kisgyerek elkezdi vizsgálgatni magát a tükörben, hogy felépít valami önképet a külvilág visszajelzései alapján, ez egy olyan dolog, ami az egész életét meghatározza. A kis denevér más szeretne lenni, mint ami, mert a külvilág hagyományosan a madarakat tarja szépnek, a denevéreket pedig inkább rútnak és félelmetesnek. Az, hogy ő mégis denevér, az viszont nem döntés kérdése, hanem adottság. Amikor szembesül azzal, hogy ő is lehet szép vagy érdekes, megváltozik az önértékelése és ezzel együtt az egész világhoz való viszonya. Azt hiszem, ehhez nincs „korai” vagy „késői” időpont, ha egy mese érvényes, a gyerek számára érthető módon tud valamit mondani az önazonosságról, akkor azt óvodás korban is megteheti, sőt. Már ezt a korosztályt is nagyon foglalkoztatja, hogy mit tartunk szépnek, mire mondja azt a felnőtt világ, hogy szép, mire mondja azt, hogy csúnya, és valójában mit is jelent a szépség. Ha komolyan elbeszélget egy óvodással vagy kisikolással, hamar kiderül, milyen lényeges ez a kicsik számára.

Fotó: Emmer László

Az önelfogadás, a szépség megítélése  A kis hal, aki elvesztette az uszonyát című mesében szintén hangsúlyos.  Ezek a kérdések alapjában foglalkoztatták, és jobbnak látta, ha az elmondásukhoz a mese műfaját választja? Az ötlet választott műfajt vagy a műfaj ötletet?
A kislányomon látom, milyen fontos kérdés ez már óvodás korban is. Azért írtam ezt a mesét, mert én magam szorongó kisgyerek voltam, akit gyakran csúfoltak. Úgy érzem, a mesék segíthetnek a belső biztonság megteremtésében.  Amikor elkezdek írni valamit, akkor sohasem tudatosan döntök, hogy na, akkor most legyen egy vers, holnap meg nekilátok egy novellának, hanem elkezdek dolgozni, és szerencsés esetben maga az anyag alakul.  Az alapötletet egyébként egy saját gyerekkori élményem adta. Mindig rettentően sajnáltam a horgászok mellett vödörben fulladozó kishalakat, és mindig szerettem volna visszaengedni őket a vízbe. Mivel tapasztaltam, hogy ezzel más gyerekek is így vannak, és az én kislányom is minden állatot szeretne szabadon engedni, úgy éreztem, a kis hal története alkalmat ad arra is, hogy valamit mondjak a szépségről.

A mesékben megjelenik a gyerekkel kéregető anya, illetve a kevés nyugdíjból élő majdnem százéves bácsi, tehát egy kis magyar valóság is felsejlik a szövegekben. Mit gondol, ezekhez a részekhez érve a szülő jó, ha szünetet tart, és elmagyarázza a gyereknek, hogy mire utal a mesélő, a mese teréből a valóságba lépve?
Ha a gyerek nem kérdez rá direkt, akkor nem. Ha igen, akkor érdemes megállni és beszélgetni erről. Minden alkalom megfelelő, ha a gyerek maga hozza szóba ezt a témát. Ha járunk-kelünk a városban és nem vagyunk vakok, ha nem fordítjuk szándékosan félre a fejünket, akkor nem lehet nem észrevenni a szerencsétlenek egyre növekvő tömegét. A gyerek is látja ezt, és megkérdezi, hogy azok a nénik meg bácsik miért alszanak a földön, az a néni vagy bácsi miért kér pénzt a járókelőktől. Akkor érdemes ezekről a dolgokról beszélni, amikor ott van az orrunk előtt és felmerül a kérdés, hogy mi ez, amit most látunk. Általában elmélkedni szegénységről és felelősségről terméketlen és felesleges dolog, mert nem átélhető a probléma. Azt fontosnak tartom viszont, hogy a mesebeli szegény ember és szegény asszony a mi saját történeteinkben is jelenjék meg, hiszen itt van, itt lakik a szomszédunkban, a faluban, a városban, ott ül az aluljáró lépcsőjén.

Fotó: Szilágyi Lenke

„– Jegyezzétek meg, hogy ez a legszebb kert a világon, és ti éppen itt éltetek!” Olvassuk a rendkívül szép Buborékmese című szövegben. Nem tudtam nem úgy figyelni a történetre, hogy ne a hazaszeretetet, a dolgok elfogadására bátorítást olvassam ki a meséből. Több interjújában reménytelen képet rajzolt Magyarországról, de a mese alapján mintha a gyerekek számára fenntartaná a remény, a bizalom, az országba vetett hit jogát. Tévednék?
Semmiféle ideologikus megfontolás vagy ilyesfajta direkt üzenet nincs a mesében. Mindemellett igaza van abban, hogy én szeretem ezt a helyet, ahol élek, és törekszem rá, hogy a lehető legtöbb szépségét megmutassam a gyerekeimnek. Ez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy sokszor írok az aggasztó állapotokról, sőt. Éppen azért  aggódom, mert látom, mi zajlik, és érdekel, foglalkoztat, elkeserít. A mese valami olyasmit üzen, ha egyáltalán le lehet ezt fordítani, hogy mindnyájunknak a számunkra adott lehetőségeket kell megragadni, és törekednünk kell rá, hogy örömet találjunk a létezésben.  Hogy nem érdemes egészen másfajta életre vágyakozni, hanem azt kell jobbítani, ami van.

Gyerekkönyveiben megfigyelhető, hogy egyszerre ismeretterjesztőek, egy-egy fontosabb problémára hívják fel a figyelmet, és egyszerre irodalmi értékűk is vitathatatlan, szemben néhány, most nem minősített gyerekkönyvvel. A gyerekirodalomban járatlan szülőnek, akinek a reklám és a fényes borító tud irányadó lenni, mit tanácsol, hogyan válasszon megfelelő gyerekkönyvet?
Ha a gyerek már megszeretett egy mesét, vagyis jó tapasztalataik vannak egy adott szerzővel, akkor érdemes ugyanattól a szerzőtől más könyvet is megnézni. Én személy szerint az illusztrált könyveket szöveg és kép egységének tekintem, vagyis roppant érzékeny vagyok rá, hogy szépek legyenek a rajzok, és nem tudom önmagában vizsgálni a szöveg minőségét. A jó gyerekkönyvet egyébként mindig élvezi a szülő is, vagyis a szövegnek többnyire van egy olyan rétege is, amelyik a felnőtt olvasóhoz szól.  Vagyis feltételezzük, hogy a gyerekeknek írott jó szöveg az rétegzett. Hm. Sok népszerű gyerekkönyvre ez nem igaz, én mégis így gondolom.

Ön, Lackfi János és Varró Dániel is áldozatául esett már az olvasó félreértelmezésének, az iróniával szemben tanúsított tehetetlenségének. Mit gondol, milyen okokra vezethető vissza mindez? Az iskolai irodalomoktatáson kellene sürgősen változtatni, vagy egyes emberek szövegértési problémájának oka mélyebben gyökerezik?
Nézze, felnőtt egy egész generáció, amelyik maga egyáltalán nem, vagy csak nagyon keveset olvas, és nincsenek eszközei ahhoz, hogy egy irodalmi (ismétlem, rétegzett, az olvasót is megdolgoztató) szöveget megértsen. Ezen lehet szomorkodni, fel is lehet rajta háborodni, de ez nem vád, nem panasz, nem is számonkérés, ez csupán konstatálása egy ténynek. Ez a generáció, vagy ennek bizonyos, jobb anyagi helyzetben lévő tagjai ugyanakkor felelős szülőként érzik, hogy a gyerekeiknek igenis kellene könyvet vásárolniuk, az olvasási stratégiáik viszont roppan egyszerűek. Magyarul: nem mindig értik, amit olvasnak. A középosztály magabiztossága ugyanakkor nem engedi meg, hogy feltegyék azt a kérdést, értem-e én pontosan, amit látok, olvasok. Tudok-e választani minőségi és talmi között? Ha meg tudom venni, akkor értem is. Értek hozzá. Innen már csak egy lépés az, amikor az olvasók beírnak a kiadónak, és elmondják, milyen gyerekkönyvre vágynak pontosan. Ne legyen bonyolult a szöveg, ne legyenek benne összetett mondatok (nem viccelek!), az illusztráció legyen olyan, amit a szülő is reprodukálni tud szegény gyereknek. Van is ilyen, tudjuk jól, és viszik is, mint a cukrot. A másik, hogy a hétköznapokat adja vissza. Mert van a szülő, aki egész nap nem szól egy büdös, árva szórt se a gyerekhez, csak némán, gondterhelten tolja a bevásárlókocsit az óvodással, aztán este boldogan felolvassa a gyereknek, hogy elmentünk bevásárolni és vettünk kenyeret. A gyerek meg boldog, hát hogyne volna az, szegény. De az irodalom ennél picit több, az irodalom játék, csoda, a nyelv tündöklése. A humor, irónia ebbe az egyszerű elvárásba, amiről az imént beszéltem, nagyon nem fér bele, a humor és irónia ugyanis eleve több nézőpontúságot feltételez. És itt a szülőket kellene kezdeni nevelni, ami, ugye, nem lehet feladata az írónak. Kollár Árpád mesélte a múltkor, hogy a gyerekolvasókkal soha nem volt gondja, de a szülőknek, mindig el kell magyarázni, hogy mi ez a sok hülyeség, mert a szülő reklamál, hogy a vers az olyan, hogy rím van benne, meg tanulság. A gyerekek ízlése viszont még ép, azt csak később, nagy munkával és sok energiával lehet elrontani.

Világadapter című verseskötetét jelölték az Aegon Művészeti Díjra. Hosszú ideje van a pályán, több elismerést kapott már. Elégedett?
Ha nem fáj a gerincem a számítógép előtt, akkor például roppant elégedett vagyok. Néha olyankor is, ha fáj, de jól haladok. Ha nem fáj és nem haladok, akkor elégedetlen vagyok, pedig nem fáj. Nincs olyan, hogy három díjnál még elégedetlen az ember, de ötnél, mondjuk, már elégedett, mert az, hogy hol tartok a saját pályámon, és arra milyen külső, egyébként teljesen esetleges visszajelzés érkezik, az ritkán esik egybe. Az ember belül körülbelül sejti, érzi, hogy hol tart. A díjak keveset árulnak el. Az Aegon színvonala finoman szólva is vegyes, komoly listát lehetne azokból a szerzőkből is összeállítani, akiket nem jelöltek, de sokkal értékesebb műveik, sőt, életművük van, mint azoknak, akiket igen, vagy akik kaptak díjat. Ugyanez kiterjesztve igaz az összes díjra. Gondoljon Bodor Ádámra, mondjuk, hogy egy szemléletes példát mondjak. És hát igen, ez egy férfiközeg, ez nem kérdés: többnyire férfiak kritizálják és osztályozzák a műveket, szigorú tanító bácsiként. A kritikusi alázat például ritka, a vershez pedig nagyon kevés embernek van füle.

A következő időszakban milyen szövegekre koncentrál? Dolgozik új könyvön?
Igen, éppen befejeztem egy novelláskötet korrektúráját. Könyvhétre jön a Párducpompa című kötetem a Magvetőnél.  Ezzel egy időben elkezdtem egy hosszabb prózát is, de arról igazából még keveset tudok mondani.

Vezető kép: Emmer László

Facebook hozzászólások