Közismert, hogy a Saul fia 2015-ben Cannes-ban elnyerte a filmfesztivál Nagydíját, a FIPRESCI-díjat, a Technikai-művészi Vulcan-díjat és a Francois Chalais-díjat. Tudjuk azt is, hogy az Oscar-díj versenyében hazánkat képviseli a 2015. évi “legjobb idegennyelvű film” kategóriában. Sok mindent tudunk tehát az alkotásról, de azt például nem, hogy milyen lehetett volna, ha komolyabb költségvetési keret áll rendelkezésre, illetve hogy használhatja-e az író egy holokauszt történet esetében a fantáziáját. Nemes Jeles László rendezővel beszélgettünk.
PZL – nullahategy
Sokszor olvasunk arról, hogy a holokauszt történetek levetik magukról a fikciót. Az alkotót zavarhatja, hogy nem használhatja ilyen esetekben a fantáziáját?
Ha ismerjük a szabályokat, a történelmi eseményeket, utána már sokkal szabadabbak lehetünk. A filmünk előkészítésekor alaposan tanulmányoztuk a történelmi tényeket. Volt időnk kutatni, alaposan felkészültünk, konzultáltunk szakértőkkel is, és eljött az a pont, ami után fel tudtunk szabadulni. Hittünk abban, hogy a mi archaikus és egyszerű történetünk egy történelmileg autentikus közegben hitelesen müködhet.
Kb. 400 millióból készült a film, ami nyugati viszonylatban kimondottan alacsony költségvetésűnek mondható. Ha optimálisabbak lettek volna a lehetőségek, a filmnek is más lett volna a végső formája? A büdzsé miatt voltak bizonyos kompromisszumok?
Persze, voltak kompromisszumok, dupla pénzből jobban meg tudtam volna csinálni ezt a filmet. A körülmények nem voltak optimálisak, inkább minimálisak. Az is igaz azonban, hogy nagy tereket eleve nem is akartunk mutatni, mert a terek nézői szempontból rekonstruálhatatlanok – nem akartuk felépíteni Auschwitz-ot. A filmünk pedig kizárólag a krematórium környékén játszódik. Ezen belül azt gondolom, a néző érez valamit a képen kívüli dimenziókból is. Nem csináltunk tíz perces snitteket, kifejezetten nem akartuk, hogy „kamerára legyen rendezve” a film.
A szereplőid részint amatőrök. Milyen instrukciókat adtál nekik? Bizonyos történelmi dokumentumokat elolvastattál velük, hogy megérezzék, miről is van szó?
A szereplők elolvasták a sonderkommandóra vonatkozó dokumentumokat, hogy minél több információt gyűjtsenek be a napi életükről, a közérzetükről. Az instruálás legfontosabb motívuma az volt, hogy ne túlélőnek érezze magát a színész ebben a környezetben.
Mik voltak a túlélők filmmel kapcsolatos visszajelzései?
Gondolom, érthető, hogy nagyon kevés ilyen visszajelzés volt. A túlélőknek lényegében mindig van egy túlélési narratívája, ami természetes is. Ez a film nem erről szól. A sonderkommando tagjai látták legközelebbről az ipari méretű megsemmisítést. Ők viszont nem lehettek túlélők.
A sajtótájékoztatón azt mondta Röhrig Géza, hogy ha levesszük a díszletet, játszódhatna máshol is, például a Gulágon is.
Nem, ez a történet a sonderkommando tagjaival esett meg, nem játszódhatna máshol. Egy Gulág-filmet másképp közelítenék meg. Minden filmnek megvan a saját rendezői elve. A Szovjetunióban nem küldtek gyerekeket gázkamrába. Az orosz terror más természetű, más feldolgozásmódot igényelne.
A film főhőséről, Saulról csak annyit tudunk, hogy Ungvárról érkezett, hogy van egy eltitkolt kapcsolatából származó gyereke, és egyetlen célja, hogy eltemesse a fiát. Nem kellett volna Saul érzelmi koordinátáit és családi hátterét jobban felrakni? Clara Royer részéről voltak próbálkozások az első forgatókönyv verzióinál, hogy megmutassuk a főbb szereplők háttértörténetét. A jelenetek során beszüremkedtek információk a szereplők múltjából. Ez azonban tulságosan irodalmi megközelítés lett volna, amit nem akartunk. Az anyag kidobta magából, illusztratív információk lettek volna, hiszen a sonderkommandosok olyan életet élnek, aminél nem létezik a múlt.
Ha az ember totális hatásra tör, jórészt nem nélkülözi a hagyományos zenei eszközöket.
A zene annak a stratégiának a része, hogy a nézőnek eleve megrágjuk a dolgokat. Jelezzük nekik, hogy mikor, mit érezzenek. Előre betáplálnak mindent, mint egy mosási programot. Ami engem illet, egy kicsit ez ellen dolgozom. Legyen zene, de használjuk okosan. Ebben a filmben is van zene, csak olyan szinteken, amit nem feltétlenül zenének hall a fül.
Spielberg megtehette, hogy a Jurrasic Park után közvetlenül leforgassa a Schindler listáját. Európában egy rendezőnek kisebb a mozgástere. Készíthetsz ezek után vígjátékokat?
Persze! A film bemutat egy rendezőt is, egy megközelítést is. Ez a „bemutatkozás” arról is szól, hogy milyen irányokkal tudunk a nézőhöz eljutni, amelyek nem a vizuális licitálás felé mutatnak. Miképpen lehet az ember szintjén elbeszélni egy történetet? A szuperhős mentalitás és a vizuális effektek túlburjánzása érzelmi sorvadáshoz vezet. Az emberekben nem hagynak nyomot ezek a filmek, mert egy számítógépes képernyőt néznek a filmvásznon. Talán Hollywood is felismerte, hogy szükség van olyan minőségű szórakoztatásra, amelyben a nézők visszatérnek a mozi varázslatához.
A Cannes-ban készült fotók a szerző Facebook oldalán találhatók.