Az elmúlt hetekben két magyar alkotás is szerepelt a legnézettebb filmek listáján, a Kincsem, és Enyedi Ildikó Aranymedve-díjas érzékeny alkotása, a Testről és lélekről című művészmozi is. Utóbbit közönségtalálkozók keretében számos városban mutatták  be az alkotók közreműködésével. Legközelebb március 31-én találkozhatunk Enyedi Ildikóval és kreatív stábjával az Uránia moziban. A rendezővel beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Semmi a felszínen és óriási szenvedély benn” – nyilatkozta nemrég a filmről. Ennek az attitűdnek a megalkotása a rendezőtől, és a színészektől is óriási munkát jelentett. Milyen instrukciókat lehet adni ilyenkor?
Azt látom, hogy nagyon sokszor alábecsülik a színészek és a munkatársak józan eszét és érzékenységét. Tudnak olvasni, és amit olvasnak, értelmezni. A szöveg, ha jó, akkor értelmezhető, ha nagyon félremegy az értelmezés, akkor valahol hibát követtem el. Vagy nem elég jó a szöveg, amit írtam, vagy nem választottam jól munkatársat. Szóval, a forgatókönyv azonnal ad egy közös alapot, amit aztán a világlátásuk szűrőjén áteresztenek, a képzeletükkel és a saját élettapasztalatukkal életre keltenek. Hogy mi a tétje a filmnek, azt persze nem árt pontosan és szenvedélyesen szóban is megfogalmazni, időről időre a munka során  – akár saját magam számára is – újra és újra artikulálni. Ezen túl annyit thetek, hogy olyan helyzeteket igyekszem teremteni, amiben a pontos és erőteljes megnyilvánulás lehetséges. Van egy színészvezetési gyakorlatom az egyetemen, amit meg szoktam csinálni a rendező szakos diákjaimmal, amikor színészekkel kezdenek dolgozni…. Ilyenkor az ifjú rendező kap egy rövid párbeszédet, és húsz percet arra, hogy felkészüljön, majd húsz percet arra,  hogy dolgozzon rajta két színésszel. Hogy értelmezze, megbeszélje  a munkát, próbáljanak, korrigáljon és fel is vegyék a jelenetet egyszer vagy többször. Csak ők hárman vannak bent a teremben, meg egy operatőr kamerával. De nem a színészeket veszi, hanem a rendezőt. Azután csak mi, tanár és rendező hallgatók visszanézzük a felvett anyagokat. Legtöbbször nem is kell semmit mondanom, amint látják magukat, rájönnek,  hogy a színészek már rég  megértették a feladatot, amikor ők még mindig magyarázták és hogy a túl sok magyarázat inkább csak összezavarta őket.  A mi filmünkben nagy tétje volt annak, hogy az egyszerű, tulajdonképpen szürke és unalmas, mindennapi tevékenységek (evés, mosogatás, teregetés, tv nézés, elalvás) megteljenek feszültséggel, izzással, berántsák a nézőt, hogy ne hátradőlve nézze. Ha ez nem sikerül, tudtuk jól mindannyian, akkor semmivé foszlik a kezünkben a film, ott állunk üres kézzel. Ilyen szempontból egy nagyon kiszolgáltatott film ez, odatartja a torkát a nézőnek, nem védekezik. Szóval, minden jelenetben újra és újra ott volt ez a nagy tét, a szinte semmi mögött érzékeltetni a belső izzást.  A legerősebb élményeim a forgatás alatt ehhez kapcsolódtak… Például Borbély Alexandra a konyhájában ül, éppen vacsorázna, de képtelen elkezdeni enni. A forgatáson a szemem előtt transzformálódott át  arca  egy döbbent gyerekké, mert nem fér a fejébe az, hogy itt van egy idegen férfi, akivel ő, aki annyira magányosan él,  álmában intim módon együtt van. Ezek azok a teljesítmények, amitől nemcsak jó, de nagy színész valaki. Morcsányi Géza természetesen egészen más eszköz-készlettel dolgozott. Érzékeny, intelligens ember, nagy élettapasztalattal, és élete egy részét színészek között töltötte, így volt olyan okos, hogy nem kezdett el színészi eszközöket mímelni. A személyisége teljes erejével benne volt abban a jelenetben, amit éppen vettünk. Ez megint olyasmi, amit csak a legnagyobb színészek tudnak, meg azok az amatőrök, akiknek a személyisége valami elemi szinten érintkezik az eljátszott szereppel.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Ha Morcsányi a felkérése idején még a Magvető igazgatója, vajon akkor is igent mondott volna az ajánlatára? 
A forgatás idején még igazgatóként dolgozott, és nem is volt ez egyszerű feladat a koordinálás. Hétfőnként nem forgattunk, hogy legyen egy irodai napja.

Korábbi filmjei jórészt szép miliőben játszódtak, a Testről és lélekről pedig egy rideg helyen, a hajdúnánási vágóhídon. Könnyű volt lemondani az idilli kulisszákról?
Valószínűleg másképp látom a saját filmjeimet…sosem törekedtem szép helyszínekre, bár, egy helynek az ereje elemi módon hat rám, alakítja a cselekményt is, legyen az szénbánya, vagy párizsi külváros. Nagyon különböző filmeket csináltam, filmnyelvi szempontból, az Én XX. századom vagy a Simon mágus nagyon messze van egymástól, ahogy a Bűvös vadász és a Tamás és Juli is…az a fajta monolitikus pályaépítés, ami sok tekintetben megsegíti, megkönnyíti egy életmű értelmezését mindig elakadt a saját kíváncsiságomon.  Most már talán kezdek kicsit rálátni a régi filmjeimre, mert olyan hosszú idő telt el a készítésük óta. Mindegyikben fontos például, hogy a lírai, a nagyon kegyetlen  és a vicces egyszerre legyen jelen bennük, és folyamatosan egyikből a másikba csússzunk át, mert azt látom, hogy egymásból nem következő kontrasztok között élünk… Bele sem gondol az ember, hogy milyen sokkoló ellentétekből áll az életünk, és eleve kizárt, hogy fennálljon egyfajta harmonikus egység. Az ember számára, annak ellenére, hogy minden érzéki tapasztalata véges, a teret és időt csak véges módon érzékeli, mindennek ellenére születése pillanatától fogva, az öröklét érzete a magától értetődő. Sokkoló és feldolgozhatatlan, hogy véges az életünk.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A gondolataiban tetten érhető egyfajta elegáns konzervativizmus is. Betölthetett volna egy olyan „hídember” szerepet, mint Röhrig Géza a Saul fia promóciójában. Bánja, hogy egy-egy kijelentése után ez a hajó elment?
Nem újdonság, hogy mit gondolok erről a kormányról. Eddig nem verte ki a biztosítékot, hát, most kiverte… Szomorúságot érzek, mert megint egy csomó jobb sorsra érdemes ember egymásnak esett, megtelt a szíve keserűséggel és  sebeket okozott másoknak. Kaptam a Facebook-on sok gyűlölködő üzenetet. Egyikért sem tudok haragudni, igazság szerint megszakad a szívem ezek miatt az emberek miatt (is). Nem ők azok, akik profitálnak ebből a nagy összefeszülésből. Kicsit az az érzésem, olyan ez, mint amikor néhány ügyes ember besétál egy fogadásra, összeugraszt pár embert, és a kialakuló tömegverekedés közben szépen pakolja be a zsebébe a kaszinótojásokat meg sonka roládokat. Egy számomra fontos barátság is ráment erre a mostani hercehurcára, nagy személyes veszteség, mindig fájni fog.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Voltak olyan álmai, amelyek valamilyen formában bekerültek a filmjeibe?
Nem, viszont három éves koromból két álmom is megmaradt … a sokszor változó lakóhelyünk miatt be tudom mérni, mikor álmodtam ezeket. Visszagondolva, megdöbbentő, hogy mennyire készen vagyunk három éves korunkban. Az igazi mesterem, aki mellett felnőttem, Erdély Miklós volt. Tulajdonképpen visszavezetett a hároméves kori önmagamhoz. A Testről és lélekről két főhőse nemcsak egymás felé nyit, hanem saját maguk felé is. És nekünk is érdemes megtennünk újra és újra ezt a szeretetteljes lépést önmagunk felé.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula