Új motort kapott a Szputnyik Hajózási Társaság megszűnése után létrehozott Mentőcsónak társulat: Menekülj okosan címmel május 20-án új előadással jelentkeznek, mely nyári fesztiválokon is feltűnik majd. Bodó Viktor készülő rendezéseiről, és a közösségi erőről mesélt.

CSETE BORBÁLA-061.hu

Mióta próbálsz közösségeket létrehozni, és egyben tartani?
Az első kísérlet a Harlekin Gyerekszínház után közvetlenül az AD HOC csoport volt, amely nagy átjáróház volt, de kialakult egy kemény magja, akikkel igazán közel kerültünk egymáshoz, és akik közül sokan a pályán vannak. Kunert Péter zeneszerző, Gigor Attila akkor még színész, most filmrendező és forgatókönyvíró, Sárosdy Lilla színésznő a Krétakörből, Vinnai András akkor még színész, most már író, Máthé Zsolt színész (Örkény Színház), Schönberger Ádám az Auróra klubból, a Bánkitó Fesztivál főszervező, és még számos rendezvény és projekt szervezője és vezetője. Aztán Vajda Robi, aki egy jó ideig próbálkozott itthon saját színházi projekteket összehozni különös helyszíneken és kocsmákban kereste a közösségi színházcsinálás lehetőségeit, aztán Londonban landolt, civileken segít, akiktől el akarják venni az otthonukat. Dékány Edit táncos, Tímár Olivér asszisztensként segített és fény-hang pultot kezelte, ő nem maradt a pályán, dolgozott velünk Pető Kata színésznő, szabadúszó, és Szputnyik-tag is volt, illetve jelmeztervezőként is dolgozik újabban. Ha forgattunk, Herbai Máté vállán volt a beta kamera, menő operatőr lett ő is (a Nyomozót Gigorral csinálták közösen). Angyal Gergő színészként kezdte nálunk, majd folytatta, mint gyártási ember, gyakorlatilag bármit meg tudott szerezni pár óra alatt, egyszer még egy fél disznót is, ami végül nem kellett. Innen is bocs, Gergő! Az AD HOC feloszlása után a hosszú évek alatt voltak szakmai keresztbefonódások a régi tagok között, és ez nagyon jó érzés volt. Büszke vagyok az AD HOC-ra, mert bár sokan nem ismertek minket, mi megismertük magunkat, egymást…  Azóta is a fontos, hogy olyan embereket találjunk, olyan közösséget építsünk, ahol a kollégák imádják a munkájukat és egymást.

Bodó Viktor 02-HPGy

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Magma Társaság a főiskola alatt született, ki sem vártuk a suli végét. Az amatőr színház hite és magától értetődő lelkesedése aztán átalakult, szakmai alapokra helyeződött. Nem volt sok pályázati lehetőség, mozgástér a meglévő színházak között. Nem volt kiépített rendszer, ahogy most sincs sok esélye annak, valakik az egyetem után egy csapatként akarnak valami újat csinálni. Ha lenne tervük; erejük-hitük, akkor kapjanak helyet, forrást, biztonságos feltételeket. Pedig hely is és pénz is akad bőven. Ez nagyon nagy baj most is, ahogyan akkor is az volt. Be kell épülni a rendszerbe – de bentről nagyon nehéz frissíteni, nem lehetetlen, de ehhez kell az adott színház tagjainak, főként vezetőségének a szándéka is. Persze akad egy lehetőség, itthoni viszonylatban kisebb csodával felér, ez pedig a Kulcsár Viki és csapata vezette Füge, a Jurányi ház, ahol több társulattal, alkotóval együtt a mi irodánk és kis játszó- és próbatermünk van. A házhoz köthető néhány pályázat és csendesen háttérből segítő támogatók, akik nélkül már rég kivéreztettek volna minket… Ugorjunk vissza az Egyetem utáni évekre! Szóval, ha mi önálló dolgot akartunk csinálni, ehhez gyakorlatilag új struktúrát kellett kitalálni, a megfelelő pályázati rendszerbe illeszkedni. Tisztában voltam vele, mennyi problémával kell ilyenkor megküzdeni. Mi megpróbáltunk másfajta módon gondolkodni és más csatornákon elindulni, más céllal: nem „csak” színházat akarni csinálni, hanem rendezvényt, filmet, koncertet, fesztivált, vagy amihez éppen kedvünk van.

Hogyan valósítható meg a “másképpen színházat csinálni” ötlete?
Gondoltuk, majd a bejövő haszonból olyan minőségű dolgokat csinálunk amit vállalni tudunk. Nyavalyogni semmi értelme nem volt sem akkor, most sincs. Schönberger Ádám lakásában vágtunk bele egy maroknyi színművészetis hallgatóval. A földre fekete lakkfilccel rajzoltuk fel a logónkat. Aztán lett egy nagy asztali gépünk, szereztünk egy évre irodát és nulláról elkezdtük felépíteni a céget. Jöttek sorban az ötletek, lehetőségek, új munkatársak: bővültünk, fejlődtünk és persze egy év után szétestünk a túlvállalástól. Egy vállalkozás beindítása teljesen más energiákat igényel, mint a működtetése, beleugrottunk, szénné égettük magunkat. Csináltunk turnét az Attack című vizsgaelőadásomhoz. Koncerteket, fesztivált, bulikat szerveztünk, legyártottuk a Jött egy busz című szkeccsfilmet. Ahogy fejlődött a cég, nagyobb költségvetésekkel kezdtünk dolgozni, természetesen nőtt a nyomás, viták is kialakultak, a baráti viszonyból munkatársi kapcsolat lett, amit nem mindenki viselt jól. Egyszer csak azt láttuk, hogy mi nem ezt akartuk. Közben meg be-bejártam az egyetemre, és nagy nehezen elvégeztem a rendező szakot. Éppen húzták ki a már üres irodafalból a telefonkábeleket, amikor rájöttem: én amúgy színházrendezést tanulok éppen. Jó volt magamhoz térni ebből a leírhatatlanul pörgős őrületből.

Ekkor indult a rendezői pályád?
Három évre a Katonába szerződtem, és rendezőként folytattam az életem. A Motel volt az első munkám, aztán, a Ledarálnakeltűntem, ami nagy siker lett, és ennek, valamint Zsámbéki Gábor és a Katona több évtizedeken át kiépített nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően jöttek a külföldi felkérések. Egyre nagyobb produkciókba hívtak, és nagyon bíztak bennem, ugyanakkor egyedül éreztem magam, hiányzott a megszokott közeg. Korábban mindig úgy kezdődött a munka, hogy ültünk öten vagy hatan, ötleteket dobáltunk, és egyszer csak az egyikből megszületett valami…, ez nagyon hiányzott. Tisztában voltam vele, kőszínházban nem feltétlenül tudok nagyot változtatni, lehet, hogy nem is kell, viszont mozgékonyabbnak éreztem magam. Kőkeményen a szakmát tanultam, de feszített a kitörési vágy, ez annyi évesen talán természetes is. Nagyon hasznos három év volt, igazából az SZFE Székely-kurzusok mellett ott és akkor tanultam meg rendezni. Pontosabban helyzetekbe kerültem, melyeket igyekeztem megoldani. Nem akartam már várni, mestereimnek megmaradt Zsámbéki és Székely Gábor. Azt éreztem ismét, hogy amit én akarok, azt nekem kell kialakítanom.

Bodó Viktor 03-HPGy

Fotó: Horváth Péter Gyula

Már ekkor is tanítottál?
Az iskola inkább csak kísérletezés, útkeresés. Az éles helyzetekben tanulja meg az ember igazán a mesterséget. Kirajzolódnak erővonalak, kik a jók, vagy kevésbé jók… Az osztályt vezetőknek figyelniük kellene arra, hogy ne legyen versenyhelyzet a diákok között, hiszen a sikertelenekkel aztán nem akar senki sem dolgozni. Az lenne jó, ha ekkor még színtiszta oktatás folyna… A Székely Gábor vezette rendezőosztályban voltam társosztályfőnök, az osztály most diplomázott (Geréb Zsófi, Székely Krisztina, Sipos Balázs és Kovács D. Dani). Egy könyv is készül a módszerről, a fent vázolt elvek megvalósíthatóságáról. Öt évet terveztünk, volt, hogy félév programját ki kellett dobjuk, máshogyan alakult az osztály tapasztalatai alapján a tanév. A mintatanterv betarthatatlan, sokkal személyre szabottabb, intimebb közegben dolgoztunk ennél, öt-hat emberrel, nagy figyelemmel. Az ő fejlődésükhöz alkalmazkodott tehát néha a tanrend. Én nagy lelkesedéssel fogtam neki, ám a saját korlátaimmal is szembesített, mi mindent nem tudtunk megcsinálni… Jobb lett volna kevesebbet tervezni, de azt következetesen végigvinni. Tudott volt, hogy én majd elmegyek külföldre, ám lelkifurdalást okozott, ha egy vizsgát nem láthattam. A metódus maga az öt év alatt formálódott, most összegzünk, ezért is jó, hogy megszületett a könyv a Székely Gábor-féle oktatási módszerről. 

Mit hoz a 2016-os év?
Júniusban az Orlai Produkcióval a Szegedi Zsinagógában mutatjuk be Gogol, Egy őrült naplóját a Katona József Színház koprodukciójában, Keresztes Tamással a főszerepben, majd a Jurányi nagyteremben játsszuk, ennyi a magyarországi munka. Most regenerálódnom kell, elengedni a Szputnyik lezárult hét évét, főként azt az élményt, ahogy véget kellett vetni ennek az egésznek. Már úgy éreztem, elkezdtem magamnak ártani azzal, hogy még mindig csinálom. A színészeket el kellett küldjük, nem volt fenntartható egy állandó társulat működtetése, úgy hogy nem külföldön dolgozunk. Egy idő után nem nyertünk támogatást, a működési költségeken spóroltunk, hogy itthon is tarthassunk bemutatót, de nekem speciel sokkal többet kellett rendeznem, mint amennyit akartam vagy bírtam.

Bodó Viktor 04-HPGy

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Mentőcsónak hogyan tud tovább működni?
A Mentőcsónak Egység a Szputnyik Hajózási Társaság megszűnésével, a Szputnyik érték-átmentési akciójaként keletkezett 2014-ben. Programjaiban olyan aktuális társadalmi kérdéseket vizsgálunk, mint például az előítéletesség, a magyarországi mélyszegénység, a rasszizmus, a menekültkérdés, vagy épp a kivándorlás problematikája. Fontosnak tartjuk, hogy a hátrányos helyzetű csoportokkal szembeni előítéletességet színházi eszközök segítségével is csökkentsük, s így a toleranciát és a szolidaritást erősítsük nézőinkben, különösen a fiatalokban. Minden előadás esetében új kortárs magyar drámai szövegek születnek, amelyek a hazai társadalmi feszültségekre reagálnak, hol interaktív, új színházi formákat kutatva, hol pedig klasszikus színházi keretek között. A most záruló évadban mindkét rangos ifjúsági színházi fesztivál fődíját megnyerte egy-egy előadásunk: a rasszizmus visszaszorítása érdekében született Újvilág (rendező: Pass Andrea) kapta a VIII. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle fődíját, a Szociopoly című interaktív színházi társasjáték (rendező: Fábián Gábor) pedig a VIII. Kaposvári Assitej Biennálén a legjobb ifjúsági színházi előadásnak járó Üveghegy-díjat nyerte el. A Mentőcsónak diákcsoportja – hat huszonéves közreműködésével – a tehetségek magyarországi sorsáról készített előadást, Pokolra kell annak menni címmel. Előadásaink egyszerre bírnak közösségfejlesztő és személyiségfejlesztő hatással, miközben közös gondolkozásra, vélemények ütköztetésére bátorítják a résztvevőket. Hiszünk benne, hogy ez a tevékenység, a nézők ilyen formán történő megszólítása hosszútávon társadalomformáló erővel is bírhat.

Milyen volt a Szputnyik vége?
Külföldön kellett hajtanunk a vendégjátékokat, hogy a nyereség pénzét az itthoni játékra fordítottuk – bár természetesen nem azt gondoljuk, hogy csak az államnak kellene bennünket eltartania. Az ingázás, a csapat szétforgácsolódásához vezetett, noha sokan megtanultak valamit: nyelvet, zenét, mozgást. Az utolsó év kibírhatatlanul nehéznek tűnt… A színészek leszerződtetése fenntarthatatlan volt, projekt-alapon tudunk tovább működni, kisebbnek kell lennünk.

Mi foglalkoztat most?
Elsősorban a Mentőcsónak jövője, támogatások biztosítása. Bécsben, a Volstheaterben az Ivanovot rendeztem. Utána Hamburg, Heidelberg, ismét Bécs, Frankfurt következnek. Tervezzük, hogy végig megyünk a Transzszibériai Expresszen, és ez alapján írnánk egy darabot. A tanulmányútra idén nyáron kerülne sor. Két évre előre tervezek, és  a Mentőcsónakban is ezerrel evezek majd. 

Facebook hozzászólások