Napokban jelent meg Bródy János “Lesz még egyszer…” című, 70. születésnapját ünneplő, április 9-i Aréna koncertjének ún. digipack kiadványa, ami egy exkluzív, fotókkal és  dalszövegeket tartalmazó képeskönyvet, egy dupla CD-t és DVD-t is tartalmaz. Bródy Jánossal beszélgettünk a beat, a rock and roll végtelen útjáról, aminek jobb és bal oldalán feltűnt az Illés zenekar tanárnője, ott állt K.Kata, a Hanglemezgyár mindenhatói és az 1956-os forradalmárok is. Ezen az uton eljutunk Földvárig, onnan a Köztársaságig, hogy a végén megérkezzünk az Arénába. 

PZL – 061.hu

Ott voltál gyerekként a Kossuth téren,  1956. október 25-én. Mit gondolsz, volt-e köze a forradalomnak a néhány év múlva elkezdődött beat forradalmához? 
A magyar rockzene hálás lehet az 56-os forradalmároknak, mert a nélkülük a magyar 60-as évek biztos másképp alakultak volna.  Az a korosztály, amely 1956-ban még gyerek volt, a konszolidálódó Kádár-rezsimtől gesztusként több szabadságot kapott, mint a szovjet birodalom fiataljai más országokban. Jelképesen Kádár egy beszédében úgy fogalmazott: nem baj, ha hosszú a haja a fiataloknak, csak mossák. Miközben a többi szocialista országban nem tűrték meg a nyugati ifjúság kulturális szokásainak külső jegyeit sem, és a zenéjét meg különösen nem. A hazai klubmozgalom viszont támogatta az ifjúsági zenekarokat. Az volt a hivatalos elképzelés, hogy az utcán kószáló fiatal bandákat vigyék be a termekbe, ahol persze jobban szemmel lehet tartani őket. És a zenekarok alkalmasak voltak arra, hogy behozzák a gyerekeket. A beat együtteseket mindenhol alkalmazták, sokszor akkor is, ha nem volt működési engedélyük. Erre a szcénára nem volt érvényes a hivatalos szűrő, amit a Sanzon és táncdalbizottság képviselt, mely szerint a zenei produkciók csak akkor kerülhetnek nyilvánosságra, ha azt a Sáncdalbizottság engedélyezi. Amatőrökre nem volt ilyen szabály, viszont nem kaphattak pénzt a fellépésükért. A különféle kultúrházak vezetőire volt bízva, hogy kit szerződtetnek, és akadtak bevállalós, vagány értelmiségiek, akik KISZ rendezvénynek álcázva a betiltás szélén táncoló zenekaroknak is fellépési lehetőséget biztosítottak. Sok zenekarra igaz, hogy ha „hivatásos” formáció lettek volna, elvették volna a működési engedélyüket, de mivel ún. amatőr társaságok voltak, sokkal nagyobb volt a szabadságuk, mint az ORI-engedéllyel rendelkező együtteseknek.

Halász Juditnak írtad a Semmi sem tökéletes című számot, ami talán csak véletlenül került a repertoárjába, viszont ott a gyereklemezre illő A kiskacsa, ami lelóg a Hungarian Blues-ról… 
Azért az valójában a KISZ-kacsákról szól, és akkor lehet tudni, hogy milyen a nagykacsa, akit levágnak… De ennél nincs több poén benne… Persze az is érdekes, hogy most került csak elő, hogy mi az, amit szorít a kislány jó erősen, az Add a kezed című dalban. Idővel azért csak nyilvánvalóvá válik, hogy miről szólnak a dalszövegeim. Azért az elég furcsa, hogy még ma is mennyire aktuális némelyik.

A Hungarian Blues eredeti borítóján – ahogy a Hazatérésen is – egy-egy ujjlenyomat is látható. Bár a Személyi igazolvány című dalhoz is köthető, utalhatott az 1973-as előállításodra…
Ez a személyi igazolványhoz kötődött, ezzel azonosítom magam… A rockzenében állandó kérdés, hogy mennyire vagyunk azonosak az előadott produkciókkal. Ez nem teljesen magától értetődő. A műfaj az előadókkal azonosítja a számokat, a szerzők általában háttérben vannak, róluk a közönség keveset tud. Ezért egy idő után fontossá váltak azok az előadók, akik saját maguk írták a dalaikat, és személyiségüket a dalaikon keresztül teljesítik ki. Az énekes dalszerző, a singer songwritter, nagyon fontos jelenség lett a XX. század második felében. Dylan Nobel-díjában ez is benne van. Ami a színpadon történik, azért mindig egy kicsit szerep is, de a rockzenész annyiban biztos különbözik a színésztől, hogy a zenész minden este ugyanazt a szerepet játssza, és szerencsés esetben maga írja meg a szerepét.

Az 1984-es Jelenkor lemeznek – amit Szörényi Levente különösen nagyra értékel – annyira sajátos a szövegvilága, a hangképe, hogy folytathatatlan is lett. Te külön készültél az albumra, inspirációkat, hangulatokat gyűjtöttél, vagy szakmai rutinból megoldottad?
Amikor megalakult a Fonográf  nem country zenekar akart lenni, de Levente Utazás című albuma volt a kiindulási repertoár. Bár nem volt country lemez, mégis annyira jellegzetesek voltak az akusztikus megszólalásai, hogy a Fonográf is folyamatosan kísérletezett ezzel a hangzással… Aztán 1978 környékén a MIDEM-en kitalálták, hogy a Fonográf egy country&eastern zenekar. A Levente Hazatérés albuma és az én első szólemezem, a Hungarian Blues is jelezte, hogy ebből a country-féle világból szó szerint haza szeretnénk jönni. Amikor 1965-ben magyar dalszövegeket kezdtem írni, még amatőr voltam, nem készültem költőnek, és ösztönös módon írtam a sorokat. Éreztem, hogy egyre többet el lehet mondani a dalokkal, tapogattam a határokat, és egyre bátrabb lettem, de aztán 1973-ban visszavágtak az államellenes izgatás vádjával. Az ügy pénzbüntetéssel lezárult, nem csuktak le, de attól kezdve a szövegeimet az összes szakmai szűrőn, bizottságokon keresztül vizsgálgatták, és csak azután engedélyezték, ha nem találtak benne semmi kivetnivalót. Meg kellett tanulnom a sorok között üzenni, mert a prágai bevonulás után igencsak felerősödött az ideológiai fegyelmezés. Valahogy így lettem én költészettel gyanúsítható dalszövegíró. Keresnem kellett azokat a metaforákat, asszociációkat, melyekkel a szigorúan ellenőrző rendszereket meg lehetett kerülni. Persze, ez is lassan épült fel, de végül is beletanultam a művészetbe, hiszen a költő a világ varázsainak mérnöke, és én eredetileg is mérnöknek készültem.

Volt olyan a Jelbeszéden kívül, hogy az MHV-nak, vagy a rádió ellenőreinek valami utólag esett le egy-egy sor, és aztán a küszöbre állítottak
1973 után már nem volt „utólag”, minden „előzőleg” volt. A hanglemezgyári kiadványok esetében Bors Jenőnek volt egy belső utasítása, hogy amíg az ő engedélye nincs rajta egy Bródy szövegen, azt nem lehet felénekelni a stúdióban, tehát nem volt „utólag”. Minden album felvétele előtt be kellett mennem a szövegeimmel hozzá, és ott ő kihúzogatta azokat a sorokat, amelyekről úgy gondolta, hogy számára nem vállalhatóak. Nem volt durva és ellenséges hangulat, hanem inkább afféle patrónusi légkör… Ugyan már Tinikém, csak nem gondolod, hogy ezt így lehet… És ajánlatokat is tett, hogy mit lehetne helyette. Szóval, egy-egy sorral Bors Jenő is társszerzőm… Miután a Jelbeszéd című Koncz Zsuzsa-lemez miatt a Hungaroton vezetőse prémiumelvonással súlyosbított pártfegyelmit kapott, az igazgató elvtárs ezek után nagyon vigyázott arra, hogy a későbbiekben az ilyesmit elkerülje. Volt szöveg, amit többször újra kellett írni, volt olyan is, amit hiába írtam újra, nem ment át a szűrőn. Ahogy én tudom, a Jelbeszéd-balhét a Magyar Rádió munkatársai robbantották ki, ők jelentették fel a Hanglemezgyárat. A Magyar Rádióban szigorúbb cenzúra volt – hiszen milliókat értek el, míg a lemezek csak százezreket – és volt is egyfajta rivalizálás közöttük, hiszen a hatvanas években még a Magyar Rádió volt a legfontosabb könnyűzenei forrás, és szép lassan a Hanglemezgyár átvette ezt a szerepet és kettős hatalom alakult ki a popzene terepén. Aztán ebbe a játékba beszállt a Mafilm is, ők is adtak ki lemezeket, ami azért is jó hír volt, mert náluk nem kellett a Sanzonbizottság engedélye, ők külön privilégiumokkal rendelkeztek. Mivel az István, a király Mafilm produkció volt, nem kellett hagyományos szűrőkön átpréselni. Nem szívesen mondom ki: de a szocializmusban a diktatúra sokkal megosztottabb és fragmentáltabb volt, mint manapság. Ma nem olyan keményen elnyomó, ezt elismerem, inkább felülíró, de sokkal jobban van vezérelve. Akkoriban a kis alegységeknek lényegesen több volt megengedve, játszhatták a kis játékaikat. Ma persze nagyon más a helyzet. Igaz ugyan, hogy a közmédiában bizonyos dalok egyáltalán nem szerepelhetnek, de közben vannak más médiumok is. Azt kell mondanom, hogy az MSZMP tagoltabb volt, mint ma a Fidesz. Ma az állampártban jobban érvényesül a központi akarat, és sokkal kevésbé kijátszható. Amikor 1981-ben újra megjelent a Jelbeszéd és a tévé közvetítette a betiltott dalokat, akkor azt éreztem, hogy megint enged a rendszer a szorításán. Az István, a király után már a Jelenkor is egy szabadabb szellemben születhetett meg. Kíváncsi vagyok, mikor szólal meg a közmédiában a Lesz még egyszer szép a világ

K.Kata balladája egy prostituáltról szól. Ahogy hivatalosan szegénység sem volt, a prostitúció is tabunak számított 1980-ban. Simán átment a dal?
A dal nem Kovács Katiról szól – ezt szögezzük le (mosolyog). Zárójelben mondom el, hogy most a Csík zenekarral próbálok és a Szabó Attila – aki felelős ebben a produkcióban a popdalok etnicizálásáért – és azt mondta, hogy feltétlenül csináljuk meg az Illés-féle Tanárnőt, ami az ő kedvenc dala, majd kifejtette, hogy prostituáltról ilyen szép dalt még ő nem hallott… Erre elárultam neki, hogy a cenzúra itt is közbeszólt, mert eredetileg a tanárnő francianyelvből adott volna órákat. No, ezt kihúzatták, és az került be, hogy „rokonszenves jelenség”… Sajnos némi áldozatot mindig kellett hozni azért, hogy megjelenhessenek a lemezek.

A Fonográf a legfontosabb kortárs zenei trendeket saját képére formálta, de a beat-tel szinte azonos módon ösztönös és erőteljes újhullám kimaradt. Miért?
Az 1978 című számunk talán megidézi ezt az újhullámos világot, de valóban kerültük ezt a stílust. Azok, akik a hatvanas évek elején kezdtek zenélni, még nem voltak nagyon felkészült zenészek, de lassan megtanultak játszani, és a progresszív korszakban lenézték már azokat, akik gyenge hangszertudással rendelkeztek. A punk gondolataiban és formáiban is forradalmi volt, de a régi zenészek gyanakodva nézték az újhullámot, ahol megint nem volt feltétel a hangszertudás. Még a V’Moto-Rocknak is volt ez gúnyos dala Újév címmel. Nekem kevésbé voltak fenntartásaim, mert éreztem a műfajban a hihetetlen energiát, tetszett, hogy nem kell akadémikus iskolázottsággal rendelkezni egy zenésznek ahhoz, hogy bele tudjon szólni a közbeszédbe. A mai napig érzem annak igazságát, hogy mindig amatőr zenész voltam, aki persze nagyon tud zenére jól előadható szavakat írni. Én a legfontosabb üzenethordozónak az énekelt ritmusos szövegeket tartom, mert ezek minden másnál jobban kötődnek az emberi lélekben.

Ez az exkluzív digipack válasz lehet a nemrég megjelentetett vinyl lemezgyűjteményed sikerére?
Ez az év a pályafutásom egyik kitüntetett éve, már úgy nézett ki, hogy az életmű a lezárásához közeledik, amikor is egy komoly produkciót hozott össze a kreatív stáb. A projekt alapja kezdetben az volt, hogy egy jubileumi vinyl lemezt adjunk ki régi számokkal, aztán ebből lett a majdnem újnak nevezhető Ráadás lemez, erre épült rá az Aréna koncert, és a digipack nemcsak a koncertet dokumentálta, hanem, megfoghatóvá, kézbe vehetővé tette az előadói életművemet, a legújabb és legjobb dalokkal.  Ezt a digipackot ajándéknak tekintem azok részéről, akik ezt létrehozták, mert az is lehet, hogy kereskedelmi szempontból nem ez a legoptimálisabb, de ragaszkodtunk ahhoz, hogy méltó kivitelben kerüljön forgalomba. A felvételen egyébként nem használtunk hard disket, nincs rajta különösebb javítás, nem kozmetikáztuk, szóval, ez egy őszinte és hagyományos anyag, én alternatív retrónak nevezném. Ez már az az életkor, amikor kevesebb van előre, mint hátra, és ez a kiadvány nagy valószínűséggel az egyik legfontosabb emléktárgy lesz, amit az utókorra hagyok. És azt, hogy mi következik majd ezután, még nem tudom.

Ez úgy hangzik, mintha komolyan gondolkodnál a visszavonuláson…
Őszintén szólva nem koncerteken töröm már a fejem, hanem zenés darabokon. Majdnem kész a Záróra című múltidézős kávéházi történetünk, amit Wolf Péterrel és Kalmár Péterrel írtunk. Egy bárzongorista életének utolsó napjairól szól, ez egy kis kamaradarab, de még nem tudjuk ki lesz a megvalósítója. Ráadásul régóta együtt dolgozom Kocsák Tiborral, akivel Bulgakov Moliére drámája alapján készülünk egy nagyszabású muzikomédiára, ami a művészet és a hatalom viszonyait boncolgatja a zenés műfaj határain belül. Eziránt az operett színház művészeti vezetése komolyan érdeklődik. Az első felvonás teljesen kész van, a második is lassan elnyeri a bemutatható formáját, most ezekre a munkákra szeretnék koncentrálni.

Fotók: Bródy János archív

Facebook hozzászólások