„Csak semmi cicó, nálam van a slukker!” – A 10 legjobb bankrablós film

Halálos közellenség (L’instinct de mort, 2008)

Belmondo és Delon felett eljárt az idő, de szerencsére akad utánpótlás: Jacques Mesrine, a francia kriminalisztika legveszélyesebb bűnözőjének bőrébe pedig ki más is ugorhatott volna bele, mint Vincent Cassell. Mesrine megjárta az algériai háború poklát, és bár nem volt kedvére, amit ott látott, hazatérve az alvilágban folytatta pályafutását. Szélhámoskodott, bankot rabolt, garázdálkodott és gyilkolt, két földrészen is az elsőszámú közellenséggé bűnözte magát. Noha Jean-François Richet régi vágású erőszakmozija a sármos és nyughatatlan szociopata gengszter ámokfutásokban gazdag életéről ugyan semmit sem ad hozzá a francia film megújulásához az évezred iuvenalisi igényeihez igazított naturalizmuson kívül, Cassell parádés játéka és az izgalmak bűvöletében ezt mégis lazán elnézzük neki.  

A belső ember (Inside Man, 2006)

Spike Lee, a fekete öntudat egykori függetlenfilmes élharcosa a hollywoodi felsőbb ligában egy időre elvesztette a kohéziót, hogy aztán egy bankrablós blockbusterrel polírozza fényesre elkopott nimbuszát. Clive Owen és Denzel Washington macska-egér játéka újabb színnel gazdagítja a műfaji palettát. Amikor ugyanis főhősünk a bűnvadász, a tökéletes bűntény kivitelezése rendszerint zátonyra fut, azonban Lee csavaros, izgalmas, intelligens humorral és párbeszédekkel flambírozott jointjában a bűnöző géniusz terve elé nem gördül akadály. A New York-i rendező ráadásul szakítva a faji előítéletek rá jellemzően szájbarágós értekezésével, meglepően szellemesen idézi meg a 9/11 után rebootolt jenki metropolisz vélt vagy valós rasszizmusát.

Kelly hősei (Kelly’s Heroes, 1970)

Vietnam hatására a 70-es évek elején Hollywood már a háború értelmetlenségét hirdette, sutba dobva a harc jogosságát igazoló nemes, hazafias érzelmeket, a szemléletváltást pedig olyan humorban, vérben és sztárokban gazdag filmek propagálták, mint A 22-es csapdája, a M.A.S.H. vagy a Kelly hősei. Utóbbinak sem a háború valóságához, sem a rablós zsánerhez nincs sok köze, inkább egy nácik által őrzött bank kifosztásával végződő kincsvadászos kalandfilmről van szó nagyon jó dumákkal és karakterekkel. Clint Eastwood, Telly Savalas, Donald Sutherland és a többi szereplő rakoncátlan cowboyfiguráinak magánakcióját az az egyszerű üzleti szemléletmód vezeti, hogy ha már vásárra viszik a bőrüket, némi vagyont is gyűjtsenek maguknak a boldog békeidőkre.

Die Hard 3. – Az élet mindig drága (Die Hard: With a Vengeance, 1995)

Simon Grubert, az egykori NDK- katonatisztet csak látszólag vezérli a személyes bosszú, amikor dadogós terroristapistának kiadva magát egy halálos játékkal szanaszét szívatja John McClane-t, aki az első részben kinyírta a testvérét. Az igazi terv ugyanis a Wall Street-i központi jegybank aranykészletének kifosztására irányul. Nem véletlen, hogy mint valami buddy cop filmben, az első két részben még egyedül akciózó Bruce Willis társat kapott Samuel L. Jackson személyében: a Die Hard sztorija ugyanis eredetileg a Mel Gibson és Danny Glover fémjelezte Halálos fegyver soros felvonásában hasznosult volna. A Die Hard John McTiernan rendezte 3. része az utolsó, amire Bruce Willis és a producer Andy Vajna a franchise filmjei közül még büszke lehet. Bár talán jobb lett volna, ha elrontják, akkor fel sem merült volna, hogy még két béna folytatással zaklassák a mozinézőket.

Kánikulai délután (Dog Day Afternoon, 1975)

Sidney Lumet egyik, ha nem a legjobb, megtörtént eseményen alapuló filmjében a Keresztapában már összeszokott Al Pacino és John Cazale tart színészi mesterkurzust. A két elszánt, de balfék bankrabló, Sonny és Sal figurája az ő alakításuk révén nyert belépőt a filmtörténet legérdekesebb, ugyanakkor legzavarosabb karaktereinek arcképcsarnokába. A történet szerint Pacino élettársa műtétjére „gyűjtene” egy kis pénzt, de elszámítja magát: a tízpercesre tervezett akció többórás túszdrámává, médiacirkusszá mutálódik. Lumet példaértékűen adagolja a feszültséget és a ma is érvényes társadalom- és médiakritikát: bemutatja például, hogy a kamerának villantott legapróbb gesztusok is átformálhatják az ember megítélését és sorsát.

Fogd a pénzt, és fuss! (Take the Money and Run, 1969)

„Csak semmi cicó, nálam van a slukker!” – szólítja fel vagy inkább kérleli a banki alkalmazottakat Virgil Starkwell, Woody Allen második filmjének főhőse, mintegy felvezetéseként a bölcsességnek, mely szerint rossz helyesírással soha ne induljunk el bankot rabolni. A nem csekély öniróniával ábrázolt piti bűnöző Woody Allen neurotikus balfasz figuráinak talán legviccesebbike, akinek gyerekkorától a végső letartóztatásáig nyúló élettörténetén sikítva röhögős jelenetek egész karavánja kísér végig. A Zeligben tökéletesített korai mockumentary, azaz áldokumentumfilm burleszkbe hajló poénkészlete éppoly időtálló, mint a Monty Python-összes, amire a fenomenális magyar szinkron is rátesz még egy lapáttal.

Szemtől szemben (Heat, 1995)

Michael Mann 1989-es, LA Takedown című saját tévéfilmje alapján készített mesterművében nagyítóval sem találni hibát. A filmtörténet egyik legkiválóbb bűneposza zseniálisan rendezett, fényképezett és eljátszott karakterdráma, amelyben végre közös jelenetekben láthattuk a két vénülő hollywoodi színészóriást. Robert De Niro és Al Pacino találkozását a mozivásznon előtte sem lehetett másként elképzelni, mint a megállíthatatlan erő ütközését az elmozdíthatatlannal. Ki ne emlékezne az éttermi jelenetre, amelyben a bankrabló és a rá vadászó zsernyák kulturáltan elbeszélgetve megállapítják, hogy rokonlelkek és kedvelik egymást, csak hát első a kötelesség: ha úgy alakul, zokszó nélkül kinyírják egymást.

Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs, 1992)

Tarantino még videotékásként, fillérekből és fekete-fehérben forgatta volna le első filmjét saját forgatókönyvéből, de miután a gyémántrablás más filmalkotásokból összecsórt megihletett sztorija Harvey Keitelnak is elnyerte a tetszését, QT neve fogalommá válhatott. Akárcsak a Ponyvaregény ikonikus jeleneteit, hótziher, hogy a Kutyaszorítóban képsorait sem felejtjük: a madonnás-borravalós monológot, Michael Madsen fülnyisszantós-táncolós jelenetét, a raktárépületben lezajló mészárlást, vagy Mr. Fehér, Mr. Drapp, Mr. Narancs, Mr. Pink és Széparcú Eddie, vagyis Keitel, Madsen, Tim Roth, Steve Buscemi és Chris Penn dumáit, pózait meg fekete öltönyeit. Ma sem világos, hogy a magyar közönség lesajnálását vagy a forgalmazók inkompetenciáját jelzi az, hogy a hazai mozipremierre 13 évet kellett várni.

A préri urai (Hell or High Water, 2016)

Nem kétséges, hogy David Mackenzie bankrablós szociowesternje az utóbbi évek egyik legerősebb és időtálló amerikai filmalkotása: instant klasszikus. A történet szerint két texasi testvér összefog, hogy megmentsék a családi gazdaságot, amire egy lejáró követelés miatt a bank rá akarja tenni a kezét. Toby, az elvált apa és a börtönviselt Tanner sajátos és veszélyes módját választják a pénzszerzésnek: bankrablásokból akarják megszerezni a hiányzó pénzt, ám a nyakukban liheg egy makacs, nyugdíjazás előtt álló ranger a társával. Egyszerű, ismerős történet, de a gyönyörű és kegyetlen képek a magára hagyott, szegénységbe süllyedt és lerohadt vidék elszigeteltségéről és apokaliptikus valóságáról, a reménytelenségből táplálkozó belső káosz komótos feltérképezése újabb és újabb dimenziókkal gazdagítja a filmet, hogy a végkifejletnél aztán sírva emeljünk meg a kalapunkat. Jeff Bridges rangerként nyújtott alakításával újra feladta a leckét önmagának, Ben Foster meg Chris Pine pedig soha nem lehetnek már annyira jók, mint ebben a remekműben.

Szerettük még:

Bonnie és Clyde (1967)
r.: Arthur Penn, fsz.: Warren Beatty, Faye Dunnaway, Gene Hackman
Az olasz meló (1969)
r.: Peter Collinson, fsz.: Michael Caine, Raf Vallone, Benny Hill
Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969)
r.: George Roy Hill, fsz.: Paul Newman, Robert Redford
A nagy balhé (1973)
r.: George Roy Hill, fsz.: Paul Newman, Robert Redford, Robert Shaw
Négybalkezes (1986)
r.: Francis Veber  fsz.: Pierre Richard, Gérard Depardieu
Montreali bankrablás (1995)
r.: Alexandre Arcady, fsz.: Jean-Paul Belmondo, Kim Catrall
Mint a kámfor (1998)
r.: Steven Soderbergh, fsz.: George Clooney, Ving Rhames, Jennifer Lopez
Süti, nem süti (2000)
r.: Woody Allen, fsz.: Woody Allen, Hugh Grant, Tracey Ullaman, Michael Rapaport)
Ocean’s eleven (2001)
r.: Steven Soderbergh, fsz.: George Clooney, Brad Pitt, Julia Roberts, Matt Damon
A szajré (2001)
r.: Frank Oz, fsz.: Robert De Niro, Marlon Brando, Edward Norton
Tolvajok városa (2010)
r.: Ben Affleck, fsz.: Ben Affleck, Jeremy Renner, Rebecca Hall
Szemfényvesztők (2013)
r.: Louis Leterrier, fsz.: Michael Caine, Morgan Freeman, Woody Harrelson, Mark Ruffalo