Az idei Belvárosi Művészeti Napok számos értékes, nem mindennapi programmal ajándékozta meg az érdeklődőket. Havas Judit irodalomtörténész-előadóművész rendhagyó, Ady Endre és Csinszka egykori, belvárosi lakásában tartott, verses-tárlatvezetésére a Nullahategy is ellátogatott.
BARTA ZSOLT- Nullahategy
Csöngetni kell a Veres Pálné utca 4-6 sz. alatti épület bejáratánál, majd gyalog fel az első emeletre, abba a lakásba, amelyben Ady és felesége, Csinszka lakott. Bár az egykori otthon jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdona, a lakás ajtaja előtt, hallgatva a benti zörejeket, olyan érzésünk támad, maga a költő fog ajtót nyitni, mögötte kíváncsian kukucskáló kedvesével, Bertukával. Bejutva, zavarunk tovább fokozódik, és meg mernénk esküdni, hogy a háziak csak leugrottak egy pillanatra, talán szabadnapos a cseléd, így személyesen mentek le néhány szivarkáért, vagy jóféle, hamar nyelvoldó alföldi borért. Hosszabb töprengésre azonban nincs idő, érkeznek sorra a látogatók, majd a mosolygó Havas Judit is elfoglalja helyét a közönség előtt.
Ady élete kerül elő, Érdmindszent, a debreceni jogi egyetem, majd a nagyváradi újságíró bohém élete, végül Párizs, minden költő végső menedéke. Az állomások ismerősök bár mindenkinek, ám Havas Judit az epizódokat versekkel fűszerezi, így különleges utazássá válik a száraznak tűnő irodalomtörténelem.
A terembe ekkor, ha képzeletben is, Boncza Berta lép, Bertuka, Csinszka, az irodalmi fruska, ki „neves embert akart magának“, s kire a költő halála után csak úgy záporoztak a szidalmak. És aki, olyan odaadóan gondozta nagybeteg férjét, hogy szavak nélkül lehull róla minden vádaskodás. A csucsai kastély kicsi, de elszánt lányának svájci intézetben töltött idejéről hallunk, és kapcsolatának kezdetéről Adyval.
Fura belegondolni is ma már, hogy papíron, tollal leveleztek, s egy-egy válaszra bizony hónapokon keresztül kellett várakozniuk. Házasságkötésük, majd Bertuka apjával, Boncza Miklóssal való haragjuk kerül röviden terítékre, és így kapcsolódik a történetbe az eddig némán várakozó lakás. A későbbi otthon eredetileg Boncza Miklós tulajdonában volt, aki az általa alapított Magyar Közigazgatás hetilap szerkesztőségét tette a helységekbe.
Amikor 1917-ben meghalt, a lakást Bertuka örökölte, ám a szerkesztőség nem sok jelét mutatta, hogy elhagyja addigi otthonát. Csinszkát azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja álmait, a hosszú pereskedés helyett sajátos módszert választott. Egyszerűen levegőnek nézte a lakásban pöffeszkedő szerkesztőket, munkásokat hívatott, s átalakította a szobákat, kicseréltette a bútorokat, leszedette a függönyöket, végül olyan helyzetbe hozva ezzel a szerkesztőség tagjait, hogy azok kénytelenek voltak önként felállni és távozni, akkor már nem létező irodáikból.
Miután minden akadály elhárult, Csinszka végre a tettek mezejére léphetett. Állandó, szeretett otthont kívánt létrehozni férje számára. „Nem lesz nagy, de kényelmes, meleg és a miénk“, írta egy barátnőjének. A lakás egy kis hallszerű előszobából, három lakószobából, fürdő, konyha, kamra, cselédszobából és egy kis balkonból állt. Csinszka úgy tervezte, hogy a középső szobából egy Biedermeier szalont hoz létre, ahová meghívják majd férje barátait, tisztelőit, s ahol felolvashat majd Ady, s hozzászólhatnak verseihez a beavatottak. Ennek megfelelően a szoba közepén egy egytalpú kerek asztalt, körülötte pedig hajlított, lengyel ülőgarnitúrát helyezett el, a garnitúra darabjait kék selyembrokáttal borította be, így jött létre a kék szalon.
A középső szobától balra Ady, jobbra pedig Bertuka szobája nyílt, az ajtók helyett függönyökkel elválasztva. A költő szobájába Csinszka két ágyat is elhelyeztetett, az egyik az éjszakai álmot vigyázta, míg a másikra nappal, ha kifáradt a munkában, lefekhetett. A lakás berendezése nem hivalkodó, és felesleges bútorok sem találhatóak benne, tudjuk meg Havas Judittól, szinte már-már puritán, ízléses és nem hivalkodó.
A házaspár 1917 januárjától költözött be a lakásba, ám Bertuka tervei gyorsan összeomlottak. Ady ebben az időben már nagyon rossz állapotban volt, s nem akart lemondani sem a rendszeres borivásról, sem a dohányzásról, de még csak az éjszakai életről sem. Mivel egyre súlyosbodó betegsége miatt szellemi együttléten kívül egyébről szó sem lehetett, mindez Csinszkát is nagyon megviselte, ám szó nélkül, lényének teljes szeretetével ápolta a költőt. Mesélték, hogy Ady élete legvégén már sem írni, sem beszélni nem tudott, gondolatait Bertuka tolmácsolta a külvilágnak. A költő 1919 január 27-én hunyt el, halála után Csinszka eladta azt a lakást, amely hosszú hányattatás után, eredeti bútoraival együtt a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonává vált, az a hajlék, ahol annak idején úgy gondolta, hogy a világ legnagyobb boldogságának színhelye lesz.