Egy ismeretlen dokumentumfilmes világ sétáló operatőréről

Ezek az egyszerű munkások a legmélyebb fájdalmaikat, örömeiket őszintén, kendőzetlen érzelmekkel mondják el a kamera előtt. Nem interjúkat, “beszélő fejeket” látunk, hanem spontán kialakuló beszélgetéseket élhetünk át. Valódi kommunikációt ember- és ember között. Wang szűk stábbal rendelkezett- az esetek többségében egyedül vagy olykor egy hangmérnök-barátjával kiegészítve forgatott. Ez a munkamódszer jelentősen támogatta a film “szereplőinek” hitelességét. Wang tehetsége és erénye abban áll, hogy képes olyan empátiával és tisztelettel figyelni szereplőit, amire a dokumentumfilmezés történetében nehezen találhatunk hasonló példát.

A film története, formai tagoltsága az „iparvároson” belül működő tehervasút különböző állomásai alapján állt föl és a közöttük megtett vonatút „relatív idejéből”. Lenyűgözőek a vonatból fölvett snittek, talán ezek a film legjellegzetesebb „kulcsszavai”, ezek a meditatív, nosztalgikus és szomorú „utazás” képei. Wang szerelvényeinek útjai „visszafelé haladnak”, vonatútjai „beavatásként szolgálnak” a történelembe.

A film stílusáról találóan jegyezte meg François Bégaudeau a Cahiers du Cinéma-ban írt kritikájában, hogy: „Wang Bing „sétáló” operatőri stílusa egy láthatatlan vonalat követve elvezet minket a létezés tiszta, szent helyére”. Wang tehát nem a „felületeket” járja be, hanem olyan rétegek mélyére jut – ahol a múltat, az eltemetett történelmet tárja fel. Ezzel a különleges tehetségével, akár egy „filmművész-régész”, a részletekből megpróbálja „egységes képpé alakítani” a szocialista-utópia töredékes leleteit. Két egymásba csúszott jelen él együtt ebben a filmben és szereplői eme prés nyomásától szenvednek.

A „trilógia” első fejezetében (Rust – Rozsda) belépünk a hanyatló állami tulajdonban lévő gyárak világába, ahol a kevés megmaradt dolgozó kemény munkáját látjuk a „pokolban”. A hatalmas olvasztókemencéket szénnel, fahulladékkal táplálják és a felszálló hamutól és parázstól pedig alig látni. Többségüket időről-időre ólommérgezéssel kezelik, ilyenkor a fizetés nélküli szabadság nagyobb teher rajtuk, mint maga a munka. A pihenőszobákban sokan a közelgő elbocsájtások és az eltűnő nyugdíjak miatt aggódnak. A cigarettafüst pedig összekeveredik a kohó porszerűen lerakodó füstjével és számtalan azonosíthatatlan gázával.

Közeledik a kínai újév. Az elavult berendezések halmazát, régóta kiürítetlen, mérgező hulladékkal teli toxikus medencék és életveszélyes terek kétségbeesett, elhagyott szépségét megrendítő érzékenységgel mutatja be Wang.

Wang egy video-interjúban a következőket mondja: „Amikor Pekingből Senjang-ba költöztem még alig tudtam valamit a város ipari körzetéről. De valami odavonzott, talán az a különös nosztalgia, ami belengte az egész környéket. Kezdetben csak céltalanul sétáltam és fotóztam az ijesztően kietlen gyárak között. Hatalmas üres tér vett körül. Ott az ember igazán elveszettnek és céltalannak érezheti magát. … Tie Xi minden részén rideg és fagyos. … Ez az érzés mindig Balthus képeire emlékeztetett engem”.

A második fejezet (Remnants – Maradványok) a gyárakhoz közeli „Rainbow Row” (Szívárvány Sor) közelében élő egy nagyobb csoport tizenévest és családjaikat mutatja be. Ez a fejezet a „sor” küszöbön álló elbontásának története.  Az egyébként gyári tulajdonú bádog, és műanyaggal foltozott fakunyhók – az otthonuk – eltűntetéséért sem kormányzati kompenzáció sem átépítési, átköltözési lehetőség nem jár. A fiatalok többsége itt nőtt fel, és az idősebbek évtizedek óta élnek itt a világ egyik legperiférikusabb pontján.

A „falak” leomlanak körülöttük, a gyárak bezárnak, a segélyprogramokat pedig felszámolják. Csak egy kevesen ragaszkodnak házaikhoz, egykori életükhöz, a valaha ismert világ maradványaihoz. Az „új világ” ismeretlen és riasztó, és az emberek érzik: itt sem rájuk, sem a „bukott rendszer szemetére” sincsen már szükség.

A film harmadik, befejező és egyben érzelmileg a legnagyobb hatású szegmensében (Rails – Sínek) Wang tovább szűkíti figyelmét.  Egy csonka család mindennapjait követi nyomon: Du Yiyun és tizenéves fia Du Yang munkanélküli „gyűjtögetők”. Túlélésük attól függ, hogy a régi vasúti teherszállító vagonokról egy-egy krumpliszsáknyi szenet vagy más szállítmányt el tudnak-e lopni és eladni a feketepiacon.  „Vannak kapcsolataim” – állítja szánalomkeltő tekintettel Yiyun, így magyarázva azt, hogy eddig miként tudta elkerülni a börtönt. „Nem sok ember lenne hajlandó úgy élni, ahogyan mi…” – folytatja Yiyun. Mindeközben egy panaszos dal a rádióban, ezt kérdezi: „Édesem, nem fáradtál még el?” Ez a fejezet egyben élő lenyomata a kapitalista Kína kegyetlen törvényeinek.

Yang egy kisméretű szénlapáttal maradék szenet szór a kályhába, majd ágy szélére ülve előrehajol, arcát eltakarja kezeivel és hallgat. Lassan emeli fel fejét és az ablakon át egy lomhán továbbhaladó tehervonatot néz. Egy műanyag piperetáskából családi képek tucatjai kerülnek elő, már sírva emeli fel az anyjáról (aki elhagyta őt és apját) készült régi, színes fotógráfiát. Sokáig mereven bámulja, majd váratlanul eltünteti az összes képet. A vasúti vonalak környékén felszerelt hangszórókból a film során „sokszor hallott” vasúti szignál fülsértő hangjai szólnak.

Ez a film talán legnyersebb és leginkább „kifelé”, a nyugati világ felé „üzenő” fejezete, természetesen Wangtól távol áll a vádaskodás, és a bűntudatkeltés, de filmjének humanizmusa és empátiája lelkiismeretünket megrázó erővel tanúskodik egy letűnt világ romjairól és bemutatja az új kiépülésének, „fejlődésének” valódi árát.„Vedd még ezt a „helyet” és „minket”, fiú! Mert már nem leszünk itt sokáig.” – tanácsolja Wangnak egy „sztoikus” gyári munkás.

Vezető kép: moviespictures.org