A Napszállta afféle kereső mozi, az irodalom régi barátja ez a motívum, van, aki az apját keresi (Nathan Hill nemrég magyarul is megjelent Nix című regényében a főhős az anyját keresi), Nemes Jeles László filmjében a főhős a testvérét. Ezeknek a nyomozásoknak az identitás megerősítése a célja, az hogy hazataláljunk önmagunkhoz. A Napszálltában ezt a bizonyos hazatalálást maga a XX. század akadályozza meg.

PZL – 061.hu

A történet szerint persze Brill Oszkár (Vlad Ivanov) kalapszalon tulajdonos az, aki nem hagyja, hogy Leieter Írisz (Jakab Juli) megkapja jogos jussát, azaz az identitását. Még Írisz gyerekkorában leég a kalapszalon, amit Brill épít fel újra, megszerezve a jól csengő Leiter nevet is. Mivel tudjuk, hogy a történet 1913-ban játszódik, a lepkeszárnyak rezdülései is az első világháború közvetlen előzményei, a film minden jelenete az ipari méretű megsemmisítés előszobája. Az elegáns Leiter kalapszalon is, ahol azt az árut vehetjük meg, amivel kifejezhetjük a polgári világhoz való viszonyunkat, hiszen a kalap az, ami leginkább árulkodik a viselője hovatartozásáról, ráadásul a kalap a kommunikáció, az emberi érintkezés eszköze is, a férfiak például megemelik, amikor köszönnek.

Azt mondja Írisz, amikor visszatér a trieszti nevelőintézetből egykori szülői házába: „Ez a ház még most is itt áll, pedig rég eltűnt körülötte minden”. És valóban, a ház maga a Monarchia, a maga felszinességével, úrhatnámságával, hamis illúzióival. Nyilván szimbolikus az is, hogy Írisz szüleinek üzlete leég,  – metaforája lehet a XX. századnak, ahogy az a motívum is, hogy a főhősünk vissza szeretné szerezni a valamilyen módon elveszített ingatlanát (vö: az 1944-es és 1949-es rekvirálásokkal). Írisz aztán már azzal is beérné, ha alkalmaznák az üzletben, amely a nevét viseli. Nehezen ugyan, de Brill végül felveszi, ami inkább csak arra jó Írisznek, hogy a nyüzsgő budapesti metropoliszban megkeresse bátyját, az egyetlen közvetlen hozzátartozóját, aki bűnöző lett. Főleg fosztogatásokból él, és már Brillt is megsebesítette.

Ennek ellenére Brill magához veszi a lányt, már a kettejük viszonya is izgalmas lenne, ha éppenséggel ezt akarná körülírni Nemes Jeles László, de ennek a filmes allúziókkal és történelmi metaforáktól teli alkotásnak mások az ambíciói. A lány kiszolgáltatottsága, bolyongásai, a majdnem-megerőszakolások (kétszer próbálják megerőszakolni, másodszor már csoportosan) valójában a széthulló régi világ honpolgárainak kiszolgáltatottságát, leigázását jelenítik meg. És persze Írisz ruhája jelenetről jelenetre piszkosabb, haja kócosabb, tekintete ziláltabb lesz. Míg az Én XX. századom lexikálisan sorolja fel a századforduló művelődéstörténeti motívumait, úgy Nemes Jeles László filmje nem utal közvetlenül az 1910-es évek első felére, így aztán tágabban, univerzálisabban is értelmezhető. Ennek viszont az az ára, hogy a néző nem kapja meg a klasszikus mozis illúziót, a századforduló Budapestjének nagyszabását, az Andrássy úti panorámát.

Másfél milliárdból készült egy kamaradráma, amelyben a kamera alapvetően Írisz arcát fürkészi. Ez nem baj, a film szándékai mások, egy nő sorsán keresztül mutatja be az Európán szétterülő árnyékot, és mint egy steam-punk díszletezés, előlegezi az ipari méretű vérontásokat, az apokalipszist, aminek lövészárkok jelölik ki az irányait. Később a lövészárkok esővize beszivárog a polgári otthonokba, beszivárog a kabátok alá és az elmékbe is. A film beidézi Kubrick Tágra zárt szemek című filmjének miszticizmusát, olyan, mint egy nemrég előkerült Arthur Schnitzler novella felképezése, ugyanakkor nem váltja be minden esetben az ígéreteit. A misztikus, érzéki titkokkal teli világ tágra zárva marad előttünk, csak sejtjük, hogy mi minden történhet az arisztokrácia beteg világában, de a titok titok marad. Írisz lesz idegenvezetőnk a pesti a tájon, miközben maga sem ismeri ki ezt a világot, csak keresi a testvérét, az identitását.

Afféle kis szemtanú ő, aki mindig mindenhol ott van, mint egy kosztümös Forest Gump, csak míg Forest a populáris kultúra ikonikus gesztusrendszerét előlegezi, Írisz nem keveredik bele világmegváltó dolgokba, sok esetben esetben passzív szemlélője a folyamatoknak. A film tisztességes, komoly szellemi energiákat mozgató alkotás, még akkor is, ha a dialógusok redukáltak, életszerűtlenek, a történet statikája sem szilárd, nincsenek meg azok a szimmetriák, amik kibalanszíroznák a sztorit. Mégis azt mondhatjuk, hogy a Napszállta kimondottan kvalitásos, látomásos erejű munka.

Az nagyon rendben van, hogy a színezett képeslapok idején egy olyan Pestet mutat meg, amin nincs ráfestés. Nemes Jeles megmutatja a két alapszínt, a vakító fehéret, és az izzó feketeséget. Azt mondja Canetti, hogy amióta feltalálták a pusztító erejű robbanóanyagokat, a filozófiai semmi elveszítette csillogását és szépségét. Mi van a semmi után, amikor már történetek sincsenek, csak a közös sors? Ennek a közös sorsnak, azaz a történelemnek a megszemélyesítője Leiter Írisz, akivel a könnyű kalapoktól eljutunk a nehéz rohamsisakok világáig.

Napszállta
magyar film
rendezte: Nemes Jeles László
szereplők: Jakab Juli, Vlad Ivanov, Bárdos Judit, Balsai Mónika
bemutató: szeptember 27.