“Egy pillanatig se jutott eszembe, hogy ne a saját utam járjam” – Köteles Leanderrel beszélgettünk

Március 25-én a Barba Negrában lép fel a Leander Kills. És bár nem ők nyerték A Dalt,  zenekar az Élet című számukkal elhozták a legjobb szövegnek járó díjat. Köteles Leanderrel, a zenekar frontemberével beszélgettünk.

PZL – 061.hu

Vannak zenei viták arról, hogy az emocionális, melodikus témák milyen arányt képviseljenek a zenétekben, hogy mennyire menjen progresszív, esetleg mainstreamebb irányba egy-egy dal, vagy ez mindig ösztönösen jön?
Teljes mértékben ösztönösek. Bármikor megpróbáltam változtatni a zsigerből jött ötleteken, mindig vissza kellett térnem a bázishoz. Abban hiszek, hogy a dal gerincét nagyon gyorsan fel kell állítani – itt percekben gondolkodom -, és minden, ami apró finomítás, ezután jöhet csak. Ezt úgy tudnám szemléltetni, hogy volt olyan dalom, amit 10 perc alatt hangszereltem, az énektémát fél óra alatt rátettem, viszont a kidolgozása 1-2 hónap volt…

A hangi adottságaid miatt nem akartak elcsábítani más, a metáltól eltérő produkciókba?
Rengeteg vendégszereplős felkérésem van, hívtak már közvetlenül nagynevű ’’sztárcsináló’’ műsorba, és volt már, hogy külföldi zenekarba csábítottak. Egy pillanatig se jutott eszembe, hogy ne a saját utam járjam, de amivel tudok azonosulni és látok benne fantáziát, abba szívesen teszem bele magam.

Mivel nagy emóciók mozdulnak meg a dalokban, lehet azt mondani, hogy egy-egy metálprodukcióhoz képest több a női rajongótok?
Nem hiszem, hogy van összefüggés a mély érzelmek és a rajongók neme között, de tény, hogy mi dalokban gondolkodunk. Minden számunk akár popnóta is lehetne, csak a hangzásunk a kemény, mert akkor érezzük jól magunkat, ha azok a lehető leghangosabban és legerősebben vannak előadva…

Azt nyilatkoztad egyszer, hogy nem vagy frontember karakter, inkább dalszerző vagy. Hogy érzed, neked többet kell beletenned egy produkcióba, mint más zenészeknek, mert ugye nincs kamuzás, pózok és fazonkodás…
Nem is ment soha, még most is szörnyű magamat visszanézni, de megértettem, hogy az élet valahol elvesz, valahol hozzáad. (nevet) Ha akarnám se tudnám megjátszani magam, mert amint a kezemben van a hangszer és elkezdek énekelni, automatikusan egy másik világba kerülök, és azt se tudom, mi történik körülöttem… Pontosan ezért a legjobb dolog a saját dalaimat játszani, mert amikor élőben előadom, az mindig én vagyok; és ha vizuálisan nem is megnyerő a történet, a hitelesség megkérdőjelezhetetlen.

15 éves korod óta zenélsz, és 24 évesen jött az első visszajelzés, hogy jó lehet, amit csinálsz. Miből merítettél erőt?
Abból, hogy nem nőttem fel addigra – de igazán még most sem. Lassan 32 éves leszek, és mostanában kezd el teljesen tiszta lenni, hogy milyen szerencsés dolog, hogy nem kell kitalálnom előre semmit: leszívom a dalokat valami csodafelhőből, de amint elkezdem megfejteni, ott rontok el mindent. Nagyon hosszú út volt, megjártam mindent, amit egy zenésznek meg kell: a sikertelenséget, a lenézést, amikor időt és pénzt áldozol az álmaidba, de semmi sem jön össze. És utólag vettem észre, hogy ez engem egyáltalán nem bántott, sőt, végig inspirált. Amint csináltam valamit, már a következő lépésen járt az agyam, és soha nem igazán törődtem azzal, hogy az előző mit ért el. De szerencsém volt, mert az első ’’Leander’’ dalok a semmiből egyszer csak elkezdtek működni, és ezek még több inspirációt adtak.

Előfordult egy-egy téma kidolgozásánál, hogy úgy ítélted meg, hogy hatásvadász a hangszerelés, túlságosan is az érzelmek felstrófolására megy, ezért „visszavettél” belőle?
Múltkor kérdezte egy barátom, hogy a saját 10-es skálámon miért mindig 12-ről indulok. (nevet) Valamiért csak a végletes érzelmeket érzem, a kettő között mindig a semmi van nekem. Szóval visszavétel nem történt, épp ellenkezőleg: ha egy dalnál nem éreztem, hogy egészen pontosan merre tart, már dobtam is a kukába.