A Hagyományok Háza idén nyolcadik alkalommal rendezi meg a Táncház Napját a Liszt Ferenc téren, május 11-én. A programhoz több külhoni helyszín is csatlakozott. Összeállításunkban az idei programok ismertetésén túl felelevenítjük a táncház kezdeti időszakát, hogy e különösen mély szövetű közösség és módszer – amely a néphagyományok funkcionális alkalmazásában rejlő szemléletén keresztül a magyar tradíciók egyik legfőbb közvetítőjévé vált – hogyan szerzett létjogosultságot Torontótól Budapesten át Tokióig. De arról is olvashat, hogy a táncházas szcéna kiemelkedő alakjai mit gondolnak a mozgalomról.

MM – 061.hu

A kezdetek

1972. május 6-án rendezték meg az első táncházat Budapesten a Liszt Ferenc téri Könyvklubban (mai Írók Boltja). A térre nyíló hatalmas ablakok előtt meg-megálltak a járókelők, az üvegre tapadva bámultak befelé, nem értették mi zajlik bent. „Táncház – úgy mint Széken” – állt a meghívón. A talpalávalót Sebő Ferenc, Halmos Béla és Éri Péter húzta, a termet a Bihari Együttes nevében bérelték. A táncosok mellett olyan illusztris vendégek voltak jelen, mint Weöres Sándor, Csoóri Sándor, Nagy László és Szécsi Margit. De csak ők, a szervezők ugyanis szerették volna megtartani a rendezvény zártkörű jellegét. A programnak óriási visszhangja volt, cikkeztek róla, beszédtéma lett. Az első táncházak nagyban különböztek a maiaktól, ekkor ugyanis a táncházba járás egy komplex tanulási folyamatot takart. A széki táncok tanulása mellett a gyűjtések során rögzített filmeket is bemutatták, beszélgettek, előadásokat tartottak. Aztán a Liszt Ferenc téri klub ablakai előtt a táncházak alkalmával egyre többen gyülekeztek, így a részt vevő négy néptáncegyüttesnek (Bihari, Bartók, Vadrózsák, Vasas) döntenie kellett: kinyitják az ajtókat a nép előtt, vagy maradnak zárt körben. A kérdés sok konfliktust váltott ki, csak Sebőék és a Bartók táncosai szavaztak a progresszív megoldás mellett.

A mozgalom első számú bázisa a Bartók Együttes lett, a szellemi vezetői pedig Martin György, Sebő Ferenc, Halmos Béla és Timár Sándor. Timár szerepe óriási volt, ő volt az, aki először javasolta, hogy a táncegyüttesek a próbateremben is élő zenére gyakoroljanak. Ugyanazt vallotta, mint Martin György: előbb a táncnyelv, aztán a költészet. Ez azt jelentette, hogy a paraszti tánclépéseket eredeti formájukban kell megtanulni a helyszínen, vagy filmről, és ha sikerül hozzá elsajátítani az improvizációs készséget, akkor már csak a táncoson múlik, hogyan él e tudással.

1972 végén Sebő Ferenc, Halmos Béla, a mai Muzsikásból ismert Sipos Mihály és Szomjas György filmrendező elindultak Székre, Ádám István táncházában volt alkalmuk zenélni. Az erdélyi út olyan jól sikerült, hogy nem volt kérdés, ki kell tárni a kapukat, csak úgy van értelme a táncháznak, ha nyilvánosságot kap. 1973 februárjában a Fővárosi Művelődési Házban megnyílt az első budapesti, mindenki számára szabadon látogatható táncház. Jávorszky Béla Szilárd A magyar folk története című könyvében írja: „Senki sem számolt azzal, hogy rockzenei mércével mérhető érdeklődés lesz iránta, a bejárat előtt kígyózó sorokkal, vécéablakon bemászással, dulakodással, üvegtöréssel, csörömpöléssel. A rendőrök időnként szirénázva szaladtak oda, mert legalább kétszer annyian akartak bejutni, mint amennyi hely volt.”

Táncház Napja idén hetedszer

A Hagyományok Háza május 11-én szervezi a Táncház Napját. A budapesti rendezvénynek a Liszt Ferenc tér ad otthont, ahol egész napos tánctanítással, élő zenével, kézműveskedéssel várják az érdeklődőket. A programfolyam már korábban elkezdődik: május 8-án, 9-én és 10-én is találkozhatunk néptáncos flashmobokkal Budapest több helyszínén. Május 10-én, 19 órától a Hagyományok Házában – a Táncház Napjára hangolódva – az érdeklődők részt vehetnek a Forrás Néptáncegyüttes és a Kárpátalja Néptáncegyüttes Levelek Kárpátaljáról című táncos előadásán.

„Idén új műsorstruktúrával várjuk a közönséget a helyszínen. Délelőtt 11-13 óra között gyerek és családi interaktív programot szervezünk, ezt követően este hét óráig folyamatos tánc- és énektanítást biztosítunk a népzene kedvelőknek – informál a programról Nagy Viktória Flóra, a Hagyományok Háza kulturális szervezője. “Külhonban, ebben az évben talán visszafogottabb az érdeklődés, de örülünk, hogy Nagybereg, Óbecse, Brassó, Kézdivásárhely és Temesvár is csatlakozott a kezdeményezéshez. A rendezvény tudatosan az önkéntességre épül, ezzel is hangsúlyozva a táncházmozgalom alulról jövő, közösségi szerveződését, a közösségek alkotóerejét. Ennek érdekében minden évben felhívást teszünk közzé, hogy minél többen csatlakozzanak, Kárpát-medencén innen és túl.”

A programfolyamot kézműveskedés egészíti ki, múltidéző beszélgetést tartanak az Írók Boltjában, és lehetőség nyílik a Hagyományok Háza Virtuális Valóságának (VR) kipróbálására is. A VR segítségével, szemüvegen keresztül, a fiatalok gondolkodásmódjához talán közelebb álló módon lehet egy-egy kiállításba betekinteni, és részt venni a Magyar Állami Népi Együttes előadásán. A Táncház Napja házigazdái Novák Péter és Szente János lesznek. Az esti táncház 19 órától kezdődik a Hagyományok Házában, 19.30-tól a Zeneakadémia Nagytermében ünnepi népzenei koncertet és díjátadót tartanak.

A Táncház Napját megálmodói azért alapították, hogy a Kárpát-medencei magyarság megmutathassa – az UNESCO által is elismert –táncházmozgalom értékeit a külvilágnak. Ennek nyomán, hét évvel ezelőtt – az első táncház 40 éves évfordulóján – a Hagyományok Háza Baráti Köre Egyesület hagyományteremtő szándékkal egész napos szabadtéri rendezvényt kezdeményezett a május 6-ához legközelebb eső szombatra.

A táncházról:

Sebő Ferenc: “Az volt a szerencsénk, hogy nagy segítségünkre volt Martin György a Zenetudományi Intézet részéről, ezzel a tudomány zárkózott fel mögénk, Kallós Zoltánnal pedig a terepen volt részünk meghatározó élményekben. Ma már egyikük sincs itt nekünk. Tulajdonképpen én ennek a pótlására gondoltam a Hagyományok Házát. Ma egy olyan korszak felé megyünk, ahol ezek a közvetlen élmények már megritkulnak. Muszáj lesz a felvételeket, leírásokat használni, tehát közvetettebb módon viszonyulni a hagyományhoz. De szerintem a mai generáció is gyűjtött magának elég fontos élményt ahhoz, hogy sikeresen vegye az akadályokat…A táncolás univerzális dolog. Sajgó szívvel nézem, hogy a táncházakon kívüli táncolás teljesen megállt. Az ötvenes években minden szórakozóhelyen volt egy táncparkett, teljesen normális volt, hogy az ember odament egy asztalhoz, fölkért egy csinos lányt, táncolt vele, megismerkedett vele. A táncolás egy társadalmi szokás volt, ami sajnos mára megszűnt. Ott tartunk, hogy maga a táncház-revival mozgalom tartja fenn magát a táncolást, nem csak a néptáncot.

Hamar Dániel, Muzsikás együttes: “Amikor valaki alternatív, és úgy érzi, szemben áll a fennálló hatalommal, az mindig izgalmas és érdekes. Annak idején pontosan tudtuk, hogy titkosrendőrök vannak a táncházakban és jelentéseket írnak rólunk. De ez minket egyáltalán nem zavart, tudomást sem vettünk róla. Az alternatív mozgalomnak mindig van valamiféle különös izgalma…a hatalom mindenben veszélyt érzett, ami kicsúszott az ellenőrzése alól. Nem szerették, hogy a táncházmozgalom magától szerveződik, annak is megvolt a lehetősége, hogy betiltják. Vitányi Iván, a Népművelési Intézet akkori igazgatója viszont kiállt a táncházmozgalom mellett, felelősséget vállalt, hogy ez nem lesz “narodnyik” mozgalom. Ezért kerülhetett a táncház a tiltottból a tűrtbe.”

Korniss Péter Kossuth-díjas fotográfus: “Amit ott láttam, az maga volt az élet. A táncház nekik nem csak egy szórakozási forma, hanem a közösségi létnek egy nagyon fontos színtere is. A gyerekek az iskolaudvaron táncoltak szünetben, és iskola után is, aprók táncának hívták. Meg akartak tanulni jól táncolni, és bekerülni a táncházba, mert innen vezetett az út a felnőttek világába. A táncházban alakultak ki az egyén helyei, szerepei, kiderült, kik a jó szervezők, kik az ügyes, talpraesett fiúk, kik azok a lányok, akik összeszedik az ennivalót a zenészeknek, kik azok a fiúk, akik összegyűjtik a pénzt a ház bérlésére, és így tovább. Itt alakultak ki a barátságok, szerelmek. És csak házasodásig lehetett járni a táncházba. “Ez a tánc a legényeké, nem a házas embereké” – van is egy ilyen szöveg, amikor a legényest járják. A táncház a ház egy szobáját jelentette, amit kibéreltek. Kivitték a bútorokat, itt lehetett aztán táncolni. Felszegen például egy nagyon híres széki mesemondó asszony, Győri Kali és a férje háza volt. Kali néni ebben a szobában szőtt a hétköznapokon, a hétvégén pedig a szoba átalakult táncházzá. Kivitték a szövőszéket, és nem volt más benne, csak három pad. Az egyiken álltak a zenészek, a másik kettőn pedig a lányok és a fiúk ültek. Szinte leírhatatlan az az atmoszféra, ami ott fogadta az embert.”

Berán István, a Táncház Egyesület ügyvezetője: “Ha régieken a például Erdélyben még néhány évtizede is viruló falusi táncházakat értjük, azok zárt közösségekben, a saját hagyományos zenékre és táncokra, szokásokra épültek, s amelyek viszonylag lassan fogadták be a külső hatásokat. A hetvenes évek elején a még élő táncház élménye mozgásba lendítette a saját gyökereik iránt érdeklődő városi fiatalok fantáziáját, az addig csak lapról ismert dallamok érzelmekkel telítődtek, a koreográfiába merevített tánclépések életre keltek. A táncházmozgalom persze a most már négy és fél évtizedes története során folyamatos változásban van, ami talán fennmaradásának záloga is. A kezdeti időket inkább a közművelődési szándék jellemezte, majd egyre terebélyesebbé vált a népművészettel hivatásszerűen foglalkozók köre. Lehetővé vált, hogy ma már népzenét és néptáncot alsó foktól egyetemi szintig lehet tanulni, együttesekben és alkotóműhelyekben intenzíven lehet gyakorolni, így a hétköznapi táncházak gyakran inkább kötetlenebb formában működnek. De ez nem azt jelenti, hogy a szakmai hitelesség csorbát szenvedne. A hitelesség azonban nem mindig esik egybe a hagyományhűséggel, hiszen az utóbbi szükségképpen csak egy adott pillanat metszete.”

Rosonczy-Kovács Mihály, a Hungarian FolkEmbassy vezetője: “Hálisten a magyar táncházmozgalom folyamatosan bővül, ma már többszázezresre tehető, de még mindig sokan vannak, akik nem találkoznak vele, nem ismerik, vagy távolságtartással fogadják a néptáncot. Ez nem feltétlenül baj, nem kell mindenkinek néptáncolni, az azonban már baj, ha nem ismerjük a saját kultúránkat. Sok honfitársunk úgy hal meg, hogy nem énekelt a saját anyanyelvén a szerelemről, szerintem ez tragikus.”

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás