A korosztálya egyik legtehetségesebb zongoristájának tartott 22 éves Ránki Fülöp szinte mindenről határozott véleménnyel rendelkezik. Többször adott nagysikerű koncertet Klukon Edittel és Ránki Dezsővel, nem egyszer játszotta Mozart hármasversenyét Kocsis Zoltán és Keller András vezényletével, valamint 2013-ban Martonvásáron Beethoven B-dúr zongoraversenyét adta elő Kocsis Zoltánnal. Darabtanulásról, a régmúlt és a kortárs kapcsolatáról, valamint a sikerről is kérdeztük őt.
AYHAN GÖKHAN – 061.hu
Olvastam, hogy a hobbiszintű versírás mellett a szójátékokat is preferálod.
Ez is amolyan családi örökség. Apai nagyapám versgyáros volt: többnyire rövid, játékos verseket és frappáns rögtönzéseket írt. Édesapám hasonlóan kedveli a szóvicceket, alkalmanként egyet-egyet ő is elejt.
A vonzalom a költészethez magával vonja, hogy a repertoárodba felvett darabok kötődjenek valamilyen irodalmi műhöz?
Kimondottan ezt soha nem tekintettem követendő célomnak. De mivel Liszt zenéje központi szerepet tölt be az életemben, az irodalmi vonatkozású művekkel történő foglalkozásom elkerülhetetlen, hiszen életművének jelentős részét teszik ki ilyen darabok. Az elmúlt években Olivier Messiaen Három kis liturgiájával és Poèmes pour Mi című dalciklusával is foglalkoztam, amelyeket a szerző saját verseire komponált. E tényező számomra egyfajta többletszemélyességet kölcsönzött a zenéknek.
Fotó: Horváth Péter Gyula
A darabtanuláskor engedsz a külső befolyásnak?
A kotta és a más előadások tekintetében a kotta javára fundamentalistának tartom magam. Az előadói hagyománynak két oldala van. Az egyik, hogy nagyon szépen tovább tudnak gyűrűzni autentikus megoldások, a másik, hogy ezek a felismerhetetlenségig deformálódhatnak is. Mindkettőre sok példa akad, emiatt igyekszem mindig a kottát venni alapul, megpróbálva zeneileg logikusan gondolkozva értelmezni azt. Amikor egy szintig eljutottam a darabtanulásban, általában csak akkor hallgatom meg a művet más előadóktól – már amennyiben léteznek felvételek. Azért is hasznos ezt a darab alapos ismeretében megtenni, mert így könnyen feltűnnek az esetleges félreolvasások, amelyek a legnagyobb gonddal végzett tanulás közben is előfordulhatnak, és ellenőrizni lehet, hogy az éppen hallgatott művésznél vagy nálam történt a figyelmetlenség, utóbbi esetben a javítás örömteli lehetőségével élve. A különböző változatokból szintén sokat tanul az ember. Például Liszt számtalan művének maradt fenn több verziója, ezek segíthetnek világosan látni, mi az, ami alapvető eleme az eredeti koncepciónak, és mi a kompozíciós szabadságnak vagy a hangzásideál keresésének a megnyilvánulása. Ezek megértése elmélyítheti az interpretációt.
A harsányabb darabok helyett a meditatívabb darabokat kedveled?
Alapjában véve ez nem tényező számomra. Elsősorban a lélektani tartalom és a zenei kompaktság befolyásol. Ezek szempontjából ugyanúgy léteznek számomra ideális művek néhány hangból álló, visszafogottabb megfogalmazásban, mint Liszt transzcendens etűdjei esetében, amelyek hangzásbeli gazdagsága kivételes.
Itthoni versenyen még nem indultál. Miért?
Gyerekkoromban zeneiskolai versenyeken, valamint az elmúlt években egy kamaraversenyen indultam itthon, ám felnőtt szóló kategóriában valóban nem. Egyébként sem vonzanak az összehasonlítások, de ha fogok versenyezni, azt külföldön tartott nemzetközi eseményeken szeretném megtenni, mert így objektívebbnek érezhetem a megítélésemet, mint abban az itthoni közegben, ahol egyébként is mozgok, és amelyben múltbeli tevékenységeim akaratlanul is pozitív vagy negatív irányba befolyásolhatják a döntéseket.
Palestrina és Dukay Barnabás zenéjével is foglalkoztál. Létezhet kapcsolat két ennyire különböző szerző között?
Véleményem szerint igen. Tulajdonképpen bármelyik művészeti forma, így a zene is magán hordozza az emberi természet hosszú ideje változatlan alapformáinak nyomait, ezek pedig képesek kapcsolatot teremteni az időben egymástól nagyon távoli művek között. Azonban ennél konkrétabb dologról is beszélhetünk. Egyes szerzőket az én fejemben összeköthetnek olyan közös tulajdonságaik, amelyek más számára esetleg nem tűnnek fel – vagy fordítva. Ez saját jellemvonásaink függvénye is.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Egy régen élt szerző mennyire mondható kortársnak?
A Zeneakadémián a zongoristák egyik tantárgya a kortárs zongorazene, amelynek keretei között az elmúlt száz-százhúsz év repertoárjából tanulunk – ezt egyébként rendkívül fontosnak tartom. A tárgyalt szerzők között találjuk Scriabint, aki a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kortársnak. Ez azt mutatja, hogy e fogalom meglehetősen homályos, emiatt én általában leszűkítem a meghatározást, és kortársnak az életemben komponált és a jelenben készülő műveket hívom. Egy még régebben, például a 19. század előtt élt szerzőnél még inkább megkérdőjelezhető a kortárs kifejezés alkalmazása, mert a lejegyzéskultúra sok változáson ment keresztül az évszázadok alatt, így az ilyen művek hihető tolmácsolásához nem elég a jelek mai használatának ismerete, az akkori írás- és játékmódok tanulmányozására is szükség van. A hallgatóság zeneélményei, megszokásai is változtak, úgyhogy a régebbi zenék bizonyos elemei egyébként is máshogy hatnak ma, mint születésük idején.
A mai hallgatóság műveltsége nem lehatárolt? A nagyon régi zenével és a nagyon újjal is óvatosan, gyakran elutasítóan bánik.
Ezt így nem merném kijelenteni. A tapasztalataim alapján a régi korok zenéje és a kortárs zene egyaránt népszerűségnek örvend, noha a megszokott koncertrepertoár még mindig Bach és Mozart zenéjétől Bartókig terjed. Amióta általánossá vált a mindenkori kortársaknál korábbi zenék rendszeres műsorra tűzése, illetve az alkotó- és az előadóművészet szétválása, egyes szerzők, művek egyfajta gerincként kezdtek el funkcionálni. Az, hogy sokan félnek ebbe a megkövesedett állapotba belenyúlni (ehelyett inkább a vélt közízlést igyekeznek kiszolgálni), megnehezíti új vagy viszonylag ismeretlen művek beépülését, pedig a közönség jelentős része nyitott lenne erre. Zongoristaként nem elsődleges számomra a művek választásánál a koruk és a stílusuk, és az sem érdekel, hogy jól ismert vagy sosem hallott zenét játszom, inkább azt tartom szem előtt, hogy a lehető legjobb érzéssel nyúlhassak a darabokhoz. Szükséges éreznem, hogy közösséget vállalhatok a művel. Minden előadó egyik fő feladata, hogy megtalálja a zeneszerzőit és a darabjait. Amennyiben ez megtörtént, esély mutatkozhat az őszinte és hiteles játékra.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Az derült ki számomra az eddigi nyilatkozataidból, hogy különösebben nem vagy sikerorientált. Ha ez így van, milyen jelentést hordoz a te esetedben a siker fogalma?
Úgy érzem, ha képes vagyok egy darabot a pillanatnyi tudásomnak megfelelően megérteni és eljátszani, már sikert értem el. Csakis ez az eredmény generálhatja az összes többit. Kedvelt félig komoly gondolatmenetem szerint, ha elfogadom, hogy a közönség a tetszését tapssal fejezi ki, előfordulhat, hogy a fellépések fő céljának a közönség kitörő tapsát tekintem. Ez esetben fölöslegessé váltam, hiszen a hallgatóság nélkülem is tud tapsolni. Jó az ilyen vágyakat a helyükön kezelni, különben elterelődik a figyelmünk a művészet alkotó és befogadó számára is fontos elemeiről.
Ártanak a komolyzenének azok az előadók, akik showműsorrá higítják?
Nem tartok ettől. A művek és az elhivatott, tartalom iránt igényes művészek, ha szükség van rájuk, fennmaradnak – ha nincs rájuk szükség, akkor viselje az emberiség ennek a következményeit. A magam részéről nem mindent fogadok be szívesen, de gyakorlatilag mindennek elfogadom a létezését, hiszen szinte bármi mögött találhatunk megmagyarázható célt.
A rossznak is lehet célja?
Szerintem léteznek szép és kevésbé szép célok, még különbözőbb eszközök, azonban nem érzem magamat feljogosítva arra, hogy emiatt bármit rossznak tituláljak. Ha lehet e jelzőt használni a művészetre, akkor talán abban az esetben, ha egy alkotás a kitűzött céljának nem felel meg, és a funkcióját nem tölti be.
Ha kivennénk a művészetet a világból, ugyan néhány ember bánkódna miatta, azonban a többség észre sem venné.
A művészet a létezésnek olyan szegleteit is képes aktívvá tenni, ami a hétköznapi eszünk számára, a tudat szintjén egyébként háttérben marad. A megszűnése tehát nem lenne annyira látványos, de az emberek valószínűleg lényegesen rosszabbul éreznék magukat, miközben nem tudnák, miért. Amennyiben azt nézzük, hogy a művészet képes bizonyos tapasztalatokat elvonatkoztatni az általában érzékelt valóságtól és valamilyen tisztább formába helyezni azokat, már rábukkantunk a jelentőségének egyik alappillérére. A művészet eltűnésével az emberi mivoltunkból veszítenénk.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula