Szeptember 16-án négynapos mulatozás veszi kezdetét a Fonó Budai Zeneház fennállásának 25. évfordulója alkalmából. A Fonó 25 Folkfőváros programsorozat Duo Selection napján, 18-án pénteken duó felállásokat láthatnak a Sztregova utcába látogatók, mások mellett a Muzsikás együttes oszlopos tagja, Porteleki László és számos zenekarban játszó fia, Áron közös örömzenélését is hallhatják. A Portelekiekkel arról beszélgettünk, mennyire jár egy rugóra az agyuk, mikor együtt játszanak, és hogy minek köszönhető, hogy egyre többen fordulnak az autentikus kultúrák, zenék és művészeti formák felé.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Mit jelent nektek a Fonó?

Porteleki Áron: Engem elsősorban a 15 évvel ezelőtti Fonóhoz kötnek emlékek, a legmeghatározóbb buli élményeim egyik helyszíne volt ez – a hajnalig tartó táncházaktól az erdélyi muzsikusokon át, akikkel volt lehetőségünk együtt zenélni az Anima Sound System koncertig, sokmindenbe belekóstolhattam itt. Emlékszem, volt egy egészen furcsa buli a táncháztalálkozóhoz kapcsolódóan, azt hiszem, egy after buli lehetett – mindenhol emberek ültek, táncoltak, zenéltek, az egy nagyon jó élményként él bennem. Emellett a magyar jazz és népzene találkozásából született kiadványok a Fonó Records-hoz köthetőek, egy csomó zenét innen szereztünk be, vagy ha valakinek megvolt egy album, átmásoltuk kazettára. Emlékezetesek a Dresch Quartet koncertjei is a nagyteremben, amikor a banda mindig különlegesen állt fel – körbe lehetett ülni őket, ráadásul ezek egészen hosszú, két-három órás szettek voltak. Na meg randi helyszín is volt. Tudtam, hogy ez egy hosszútávú dolog lesz a Fonóval, később félig-meddig munkahellyé is vált az által, hogy tudtunk itt próbálni, klubot szervezni, és édesapámmal elkezdtünk szinte heti rendszerességgel bejárni, mindig dolgozunk az aktuális zenei anyagon, vagy koncertre készültünk.

A Fonó nekem egy összművészeti találkozóhely, ahol elmélyült munkát is lehet folytatni.

Nagy űrt töltött be ez a hely, a népzenének addig nem volt igazi otthona.

Porteleki László: Igen, most is egy gyönyörű, felújított térben beszélgetünk, kint az udvaron. Innen is nagyon jó élmény végighallgatni egy koncertet. Szuper ez a kinyitható, a pajtát szellőztető vagy megnyitó fal is. A régi zenekarommal, a Tékával nagyon sok ehhez hasonló dolgot csináltunk, sőt, volt egy tervünk, hogy egyszer összehozunk egy ehhez hasonló helyet. Ez aztán több okból kifolyólag nem jött össze. Az Almássy téren volt egy klubunk hosszú évekig, ami a Fonóhoz hasonló zenész találkahely volt, különféle programokat szerveztünk, nem csak táncházat, hanem táborokat is. Ahogyan Áron is mondta, engem az elejétől fogva különböző műfajok felé nyitottság fogott meg a Fonóban, valamint a CD-kiadás, amit már akkor is nagyon komolyan folytattak itt. És az is nagyon lényeges, hogy az Utolsó Óra felvételeit is itt rögzítették. A családi zenekarunk, a Poros és a Poros duó tud itt próbálni, és évekig csináltunk itt klubot is. Mindig vannak új ötletek, most például felkértek örömzenélésre: bejövök és örömömben zenélek (nevet). Sokan csatlakoznak a környező vagy távolabbi zeneiskolákból is, tehát mindig van egy komoly, gyakorló társaság, akikkel játszunk, és nem feltétlenül beszéljük meg velük, hogy mit, így ennek egyfajta tanító jellege is van. És valóban, a jazz vonal is nagyon erős. Mindemellett van egy jó büfé is, ez is fontos egy zenésznek.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Arra kapcsolódnék rá, amit említettél, Laci, hogy nem mindig beszélitek meg, mit játszotok. Hogyan működik egy ilyen családi duó, más energiákat mozgósít, mint akármelyik másik formációban játszani? Mennyire jár egy rugóra az agyatok Áronnal?

P. Á.: Ha ketten játszunk, akkor eleve van egy közös nyelv, amit azok a dallamok, zenék alkotnak, amiket mindketten hallgattunk, vagy közösen, vagy egymásnak adogattunk, és ezért lett a közös tárnak a része. Azokról nem kell beszélni előzetesen, mert jön magától. Persze, hogy mi sül ki a végén ebből, teljesen improvizatív, mert már annyi információnk van róla, annyit beszélgettünk róla, hogy magától értetődő egy csomó minden. Ha műsorra készülünk, az már egy szerkesztői oldalt is behoz, de nem is feltétlenül az időre, hangnemre gondolok, inkább hangulatokra, hogy mi után mi esik jól, milyen emléket hoz be. Ezeket viszont komolyan megszerkesztjük, nem azért, mert valami mesterséges helyzetet akarunk felállítani, hanem mert a lehető legpontosabban szeretnénk átadni azt, ami nekünk magától értetődő. Van olyan része, amit logisztika miatt is le kell kötni, mert előfordul, hogy felkérnek minket fél órára, aztán azon kapjuk magunkat, hogy már két órája játszunk. Persze, ha már jön egy bőgős is, vagy egy brácsás, az már másfajta munkát igényel.

P. L.: Soha nem kapacitáltam arra Áront, hogy zenész legyen, de az igaz, hogy mindig szólt otthon a zene. Nemcsak népzene, hanem rock és jazz is, indiai, afrikai, és mindenféle egyéb muzsika.

Ha vele zenélek, végtelen nyugalmat érzek, és tudom, hogy itt hiba nem lehet. Vagy ha van is, senki nem veszi észre.

Ha mással játszom, akkor persze nem csak a hangszereket kell összehangolni, hanem az embereket is. Áronnál ez egy töredék másodperc, elég egy köszönés vagy az összenézés, ezalatt beáll a mérleg, és onnantól már bármit lehet csinálni. Nagyon jó és üdítő vele játszani, ez egy áldott állapot.

Amikor a népzene ilyen mértékben jelen van gyerekkortól fogva egy ember életében, előbb-utóbb megfertőzi. Ahogy édesapád is mondta, Áron, nem voltál rákényszerítve, hogy zenész legyél, de szerinted lehetett volna olyan forgatókönyv, ami szerint nem talál rád a népzene? Ez a műfaj szerintem sokkal „ragadósabb”, mint bármely másik.

P. Á.: Egy picit ellene megyek ennek a gondolatmenetnek, ugyanis én nem műfajként tekintek a népzenére, legalábbis az ismerkedésem vele nem így indult. Annak idején amivel apu foglalkozott, kiemelt helyre került nálam, mert testközelből átélhetővé tette, ahogyan megszületik a teljes zene: ahogyan megszólal egy hangszer, arra énekelnek és táncolnak.

Ez a zene akkor is teljes, ha csak két hangszer van benne, ha csak egy dallam megy körbe-körbe órákon át.

Ez kapott el igazán, és amikor már kezdő brácsásként tudtam három dallamot egy tájegységről, és a tűz körül játszottunk, az már egy buli helyzetet is teremtett, ahol mi voltunk a zenészek. Leginkább ez pörgetett tovább: hogy mennyi minden megszülethet viszonylag egyszerű elemekből, amelyek a végtelenségig, csodálatosan bonyolíthatók. Nem a műfaj a fontos – és ez fogott meg sok más nép zenéjével kapcsolatban is – hanem az, hogy nagyon közel van az emberhez, az emberi tevékenységekhez, a közösségekhez. És ez egyben a nehézsége is, mert ha megszűnik mögüle ez a közeg, és csak maga a műfaj marad, akkor az kisajátíthatóvá, üressé válhat. Az biztos, hogy nagyon erősen hatott rám a népzene, még akkor is, ha a mai napig nagyon sok más műfajban játszom, például improvizatív jazzben, rockban, elektronikus zenében. De a népzenéből jövő élmények azok, amik viszik a kezemet.

Ha már a műfajoknál járunk, Jávorszky Béla fogalmazott egyszer úgy a Porosról, hogy „egyszerre hordozza az öregek bölcsességét és a fiatalok vitalitását, ahogy ők négyen a mezőségi vagy szatmári zenéket játsszák, az már szinte rock and roll.” Hogy bontanátok ki ezt a gondolatot?

P. L.: Talán nem vagyok egyedül azzal, ha úgy érzem, ezek a táncházak, koncertek egyfajta woodstocki hangulatot hoznak. Igaz, én falun nőttem föl, véletlenül sem akarom ráerőltetni erre a műfajra Woodstockot, de itt is megvan egy olyan fajta szabadság, nyitottság, és bulizni akarás, akár egy rock fesztiválon. Talán ezért volt a rock and roll hasonlat. A másik pedig az, hogy ez egy életérzés is lett, akár a rock and roll. Amikor a városi fiatalság találkozott ezzel a zenével a táncházban – ami egyfajta válasz is volt a nyugati kultúra egyébként teljesen egészséges és normális térnyerésére itt Magyarországon – teljesen magával ragadta őket. Mert itt meg kell húzni a bőgőt, ugyanúgy ahogy a rockban oda kell csapni a dobnak. Táncházba is azért jöttek az emberek, hogy jól érezzék magukat. Ki kell tudni szolgálni az igényeket, és ehhez a népzenében is megvannak azok a működő panelek, amelyek a rockzenében.

P.Á.: A másik része a hangzás. Apu sok időt töltött a mezőségi Magyarpalatkán, ahol egy időtől fogva úgy állt föl a zenekar, hogy két hegedű, két brácsa, bőgő.

Ezekkel a háromhúros brácsákkal, amelyek gyakorlatilag ugyanazt az akkordot fogják, ritmusban egy kis eltolással, és ezzel az elképesztően egyszerű, ugyanakkor gyönyörű favágó bőgőzéssel egy olyan hangkép alakult ki, amibe az ember szinte odahallja a beütéseket.

A többi tájegységnek is megvan ez a fajta erőssége, de a magyarpalatkai tényleg nagyon vagány zene. A dallamok is valahogy úgy jönnek, a kiállások is. Nekem ez nagyon sokszor egyfajta rockos érzést hozott, ha jön a palatkai rend a táncházban, az biztos, hogy a buli csúcspontja.


Tiszta népzene, amit játszotok, mondjátok, ami mégis kortársnak hat. Mitől hathat kortársnak a népzene?

P. Á.: Attól, hogy kortárs zenei hatása van, éppen a hangzása miatt. Nagyon sokszor hozzányúlok én is különböző formációkban a népzenéhez. De szerintem 90 százalékban lehetetlen jó zenét csinálni belőle. Néha sikerül összehozni populáris műfajokkal, de azt hiszem, alapvetően ez azért túl nagy falat. Átadni érdemesebb a népzenét, így, ahogy van. A legjobban a hangzás felől lehet megközelíteni, és ott sok olyan elem van, amit a kortárs zene, a kortárs jazz, vagy az elektronikus zene is tök jól tud hasznosítani, így ez egy nagyon jó közös alap tud lenni. És ami még a kortárs művészethez közelíti, hogy a generációk egyre inkább – egy világkrízis közelében pláne – az autentikus kultúrák, zenék és művészeti formák felé fordulnak, akár revival jelleggel, akár ahogyan a ’70-es években, mert van egy nagyon erős jelentése, és közösségformáló tud lenni, ha egy nagyon egyszerű, leföldelt dologhoz közelít az ember.

Tapasztalod mostanában, hogy erre újra van igény?

P. Á.: Abszolút, a vizuális művészetben, az elektronikus zenében is. Én nem is azt mondanám, hogy jön vissza, mert nincs, ami visszajöjjön. Ez folyamatosan ott van, inkább csak az a kérdés, hogy mikor hány ember fordul felé, mit hoz ki belőle, vagy mit akar éppen elsajátítani belőle. Az biztos, hogy összes formációban, amiben jelenleg benne vagyok, szignifikánsan jelen van a népzene. Nemcsak magyar népzenéhez, hanem általában a népzenékhez való fordulás. Az pedig, hogy tiszta népzene, nagyon veszélyes terep… A forrás lehet tiszta.

P. L.: A megfogalmazása a tiszta, most is ugyanúgy játsszák, mint ötven, vagy nyolcvan éve. Minimális változtatásokat, dallamokat lehet, hogy beleemeltek innen-onnan, de az alap nem változott meg.

Nem véletlenül játsszák mindig ugyanazokat az akkordmeneteket, de ez nem igénytelenséget jelent. Hozzáteszem, annak idején, ha az éneket nem követte le valaki, akkor az vagy kapott, vagy nem hívták legközelebb.

Ezt meg kellett tanulni, föl kellett venni. Az alternatív jellegét is ez adja: hogy nem változik, pedig rengeteg mindent átélt már. Senkinek nem jut eszébe egy 17 akkordból álló akkordmenetet nyomni három hangra, mert bőven elég, az, ami van. mert Csak lehessen hallani a hegedűt. Legyen dallam és ritmus. Ennyi.

Lehet-e tervezni ebben a rendkívüli helyzetben egy zenésznek? Van-e B-tervetek?

P. Á.: Nincs. Erre álltam be, a zenélésre. Nagyon nehéz abban gondolkodni, hogy ezt a terepet elhagyjuk. Ez egy olyan életforma, amelyben lényegében egyik napról a másikra élünk, megvan a szépsége, nem is engedném el soha. A legnagyobb nehézség az, hogy a bizonytalanságban is ugyanúgy csináljuk, mintha mi se történne. Viszont még mindig az van – főleg az ilyen nagy kihagyások után – hogy ha embereknek lehetett játszani, az nagyon jó érzés volt. Élő embereknek, nem kamerának, telefonnak. Ez a néhány alkalom kárpótolt, lelkileg főként.

P. L.: Akárhogy is nézzük, ez egy rétegzene. És bár hál’ Istennek elég komoly réteget érint már, borzasztó nehéz most zenészként talpon maradni. Mert az egy dolog, hogy anyagilag is ettől függünk, ez a munkám, ez az életem, ezt csináltam idáig. Mibe is kezdhetnék most bele, milyen átképzésen vehetnék részt így túl a hatvanon? Ezt kell csinálni tovább, csak nagyon nehéz úgy, hogy nem tudom, mikor mutathatom meg a közönségnek. Az asztalfióknak dolgozom, mint a Kádár-korszakban jó néhány író. Terepen, helyzetben lenni, az a legjobb érzés.

Sok zenész szerint az online jelenlét nem az igazi.

P. Á.: Nem…Lehet csinálni valamit, de akkor már jobban hiszek egy hangoskönyvben, vagy egy hangfelvételben, amit az ember egyedül meghallgat és van vele egy fantáziaélménye. Ha valami ilyesmi felé menne ez a dolog, akár a finanszírozás terén is, hogy oké, akkor költözzünk át az audio térbe, az szerintem célravezetőbb lenne.

Hiába cicomázok fel egy koncerttermet, ha egy darab ember nincs ott. Nem fog működni…

Ráadásul legtöbbször a technika sem áll a rendelkezésre, hogy igazán jól szólaljon meg valami, és ha rendelkezésre is áll, az élmény akkor is csak 20 százalékos lesz ahhoz képest, mint amit az ember élőben átélhet.

P. L.: Az jutott eszembe, milyen lehet, ha egy lagzihoz elmennek a cigánysorra zenészt fogadni, aztán azt mondják a násznépnek, hogy ő ugyan nem jön el, otthonról muzsikál, de telefonon nézhetitek?! A násznép meg aztán egymástól öt méterre csujogat, vagy táncol…

P. Á.: Szerintem ez hosszú távon nagyon veszélyes. Ha nincs megvédve az élő zene a szentsége, ha ez így megy mondjuk 2-3 évig, mert mondjuk ennél nagyobb a probléma, mint amit látunk, akkor könnyedén eljuthatunk odáig, hogy „Ja, koncert? Á, én el nem megyek! Megnézem otthon.” De ne legyen így!

Fotók: Horváth Péter Gyula