Hrutka Róbert a Kretens nevű kultikus punk zenekar ex-gitárosa az egyike azoknak, akik leginkább befolyásolják Magyarország “hangképét”. Több száz lemezen működött közre, közel ezer reklámzenét írt, számos tévés – és rádiós főcím szerzője, aki többet között Udvaros Dorottya, Für Anikó, Tompos Kátya lemezeit is gondozza, de rengeteg játékfilm zenéje is kötődik a nevéhez. És persze saját életművét is építi, készülnek szólólemezei is. Most a Kincsem című mozi zenéjét komponálja. Hrutka Róberttel beszélgettünk.
PZL – 061.hu
Első zenekarodnak, a Kretensnek olyan nagy slágerei voltak, hogy úgymond át kellett volna törnie az undergroundból a mainstreambe. Ez miért nem sikerült?
Igényesebb volt a megszólalásunk a tipikus punk hangzásnál, a szövegek is előremutatóak voltak, és szinte minden bejött a rendszerváltás idején, amiről korábban énekeltünk… Egy baráti társaság zenélni kezdett, nem állt mögöttünk menedzsment, és ha nem hívtak fellépni minket, akkor nem mentünk. Számos lehetőségünkkel nem tudtunk élni. Például meghívták a zenekart Zágrábba egy fesztiválra, ahol az akkor még kevésbé ismert U2 és az akkor nagyon nagy sztárnak számító Nina Hagennel léphettünk volna fel, de a hatóságok nem engedtek ki minket.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Melodikusabban és jobban játszottatok, mint a többi punk banda. Volt ebből a szubkultúrán belül féltékenység?
Annak idején a punk szcéna összetartó volt. Ahogy én is, úgy sok punkzenekar Óbudáról indult el. Tizenhárom és fél éves voltam, amikor bekerültem a Kretensbe, és a legnagyobb problémám az volt, hogy túl nehéz volt a Jolana Iris gitárom… Nagyon nagy élet volt akkoriban, jártunk egymás koncertjeire, családias volt az egész, szóval semmilyen féltékenység nem volt.
„Izzadt kopasz fejek”-sor miatt talán a skinheadek is szerettek benneteket. Voltak balhék a koncerteken?
1984 körül még a punk, a skinhead mozgalom nem vált élesen el és mi magunknak valók voltunk, egy időben ránk is ragadt, hogy a Kretens afféle intellektuális punk zenekar. Aztán engem ez már nem elégített ki, tovább akartam lépni, komolyabban vettem a zenét, rengeteget gyakoroltam, majd elkezdtem stúdiózenészi munkákat is.
1983-ban egyre sűrűsödtek a „technikai okok” miatt elmaradt koncertek. Volt, hogy téged is bevittek a rendőrök?
Voltak rendőrségi aktáink rendesen, de én nagyon fiatal voltam, valahogy megúsztam a dolgokat. Volt, hogy bejöttek miattam az iskolába rendőrök, de nem rúgtak ki, mert a gimnáziumi tanáraim szerettek és kiálltak mellettem.
A Bobby Sands-ről szóló dalotok miatt voltak problémáitok? Mégis csak terrorista volt…
Ez csak annyiból volt érdekes, hogy ő volt az első olyan „éhségsztrájkoló”, aki a médiában nagy nyilvánosságot kapott. Ennek a történetét írtuk le. Nem volt ez se több, se kevesebb és nem is volt belőle problémánk.
Fotó: Horváth Péter Gyula
1985 körül enyhült a szigor, és a Kretens többször játszhatott a Petőfi Csarnokban, sokszor 1500-2000 ember előtt. Milyen volt az, amikor 2000 ember pogózott a Pecsában?
A színpadról nézve, mindig felemelő a sok ember látványa. De az egész világ, a kommunikáció más volt, és mégis működött. Volt, hogy poénból csináltunk egy zenekart, sikerült elintézni a fellépést a Pecsában, és 1500-an jöttek el, pedig nem volt internet, se mobil, szájról szájra terjedtek a hírek. Egy hét alatt mindenki tudott mindenről.
Több, mint kétszáz lemezen játszottál, száz számra írtál reklám – és filmzenéket, a legnevesebb előadóknak írtál dalokat… Ehhez képest keveset szerepelsz a nyilvánosságban. Ez így van jól, vagy csak így alakult?
Egy idő után már tudatos döntés volt. Amikor sokat voltam szem előtt, a bulvár is megtalált, hívtak különböző showműsorokba, de ezekre tudatosan nemet mondtam. Volt, amikor napi szinten kellett volna produkálni sztorikat, elmenni interjúzni, de amikor nyertem egy-egy díjat és felhívtak az újságírók azzal, hogy klassz a díj, de kéne egy sztori hozzá… Szóval, a sztori önmagában is megállja a helyét, de egy nemzetközi díj csak sztorival érdekes a lapoknak…. És itt azt mondtam, hogy ez így nincs jól. Írom a zenéket és koncertezek, ha mindezt a háttérben teszem, akkor is jól érzem magam.
Fotó: Horváth Péter Gyula
2009 és 2011-ben jelent meg egy-egy szólólemezed. Ha ennyire termékeny vagy, miért nem adod ki sűrűbben a saját dalaid?
Mert magam elé engedem mások produkcióit. Arról nem beszélve, hogy a filmzene szerzése is nagyon nagy szerelem, és a filmes felkérésekre nehezebben tudok nemet mondani… Volt olyan hét, hogy nyolc nagylemezre kaptam felkérést a legnagyobb előadóktól. Persze, amikor másoknak írok dalokat, azt ugyanúgy élvezem. De visszatérve a saját produkciókra: volt idő, amikor hetente annyi koncertünk volt Jamie-vel, hogy az utazások miatt elvesztettem a hétből öt napot. A családra a filmzenére, a dalírásra már alig maradt időm. 2008-ban a búcsú koncertünk után, azt gondoltam, hogy én már csak zenét akarok írni. Persze, fél év után hiányozni kezdett a színpad és fel is vettük az első szólólemezt. Aztán a másodikat… és jöttek a Cseh Tamás estek, Tompos Kátya, Für Anikó lemezek, koncertek, filmzenék…. és egy szempillantás alatt eltelt vagy öt év. Az új lemezünkhöz már több, mint egy éve megírtam a dalokat, ősszel fel is vesszük.
Meg kellett tanulni azt, hogy ne tarts meg magadnak egy-egy témát, hanem odaadd másnak?
Ilyenre nem volt példa. Soha nem szedek elő fiókból témákat. Egyedül dolgozom, így meg kellett tanulnom kívülállóként hallgatni a saját zenéimet. Talán ebben az egészben a legfontosabb a zenei alázat, s ez igaz a filmzenére és az előadóknak írt dalokra is. Nem lehet semmire és senkire ráerőltetni olyat, amit nem tud természetesen viselni. Igazán jó filmzene sem tud úgy megszületni, ha nem a kép inspirálja, és a másoknak írt dalok is csak azután születnek meg, ha előtte beszélgettem az előadókkal, ha egymásra hangolódtunk.
Énekesnek vagy színésznek nehezebb lemezt írni? A színésznek talán nehezebb lehet, mert amikor leül veled, talán akkor is szerepel…
Mindenkinél van egy pillanat, amikor lehull a lepel, és onnan lesz érdekes számomra. Embereknek írok dalokat, azért, hogy más embereknek elénekeljék. S, ha ezzel adhatok valamit, akkor már megérte. A színészek között is vannak, akik nem éneklik le a csillagos eget, de akkora a karizmájuk, hogy az mindennél többet ér… És vannak nagyhangú énekesek, akik nem képesek előadni a dalt. Szerencsére karizmatikus és egyben jó énekesek vonatkozásában vagyok kényeztetve.
Mi az oka annak, hogy az ún. színészlemezek benne maradnak egy sajátos szubkultúrában, és ritkán válik egy-egy dal országos slágerré, miközben adott a népszerű előadó és a potenciális sláger…
Sokan bizalmatlanok a színész produkciókkal szemben, mert szerintük csak egy múló szeszély az adott művésznél, hogy éppen énekel, és hogy jövőre abbahagyja, mert színházban lesz elkötelezettsége, nem lehet vele előre kalkulálni, stb… hiába telt házas minden koncert, a rádiók ettől még nem fogják játszani a színész lemezeket nagy rotációban, talán azért, mert nem popsztárok énekelnek. De lehet, hogy ez így van jól, mert azok az emberek, akiknek a dalok szólnak már nem 14-18 éveseknek szánt rádiót hallgatják és mégis ott vannak a koncerteken.
Fejbe tudod tartani azt a sok munkát amit görgetsz magad előtt?
Lássuk csak! A legnagyobb feladat most a Kincsem film zenéjének megírása. Ezt nagyon élvezem, a legjobb kihívás a zeneszerzőnek egy ilyen feladat, de mellette megcsináltam a P.S.O. Apám nevében és a Dark bet filmek zenéjét is. Év végén indul a Jirí Menzel féle Én kis falum című filmből átírt sorozat, amihez a zenei témák nagy részét előre fel kellett venni. Filmes téren ennyi. Most fejeztünk be egy Pilinszky versek megzenésítését tartalmazó lemezt, ahol Alexa (Alex Fender) az előadó, készül a következő Tompos Kátya album és egy zenés színházi előadás van még ezrre az évre.
Sokat dolgozol egyedül, jórészt az adott munkák világában élsz. Ebben van azért valami félelmetes is…
Igen, ez egy virtuális világgá vált. Régen legalább találkoztam emberekkel, de most rengeteg olyan kollégával levelezek, dolgozom együtt, akikkel még egyszer sem találkoztam… Van olyan munkatársam, akivel hat éve dolgozom, de a neten kívül még nem kontaktusunk. Nagyon bizarr, amikor elmegyek egy fogadásra, és alig van néhány ember, akit ismerek, pedig hónapokig velük dolgoztam… Azért szeretek koncertezni, mert az egy ismerős közeg. A zenészek a barátaim is, és nem veszíthetem el a realitásom, mert mikor felmegyek a színpadra, hiába nem ismerem a közönséget, az lesz a legintenzívebb kapcsolat, mert minden manír nélkül a lehető legtöbbet kell adni magamból… És hiába hangos a taps, ha a belső mércéd szerint nem hoztad a maximumot, nem leszel elégedett.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula