A könyvhétre jelent meg a Szívlapát című verses antológia, melybe nyolcvanöt köztünk élő költő százötven verse olvasható. A kötet darabjait korábban megjelent, felnőtteknek szóló versekből válogatta Péczely Dóra, a Tilos az Á ifjúsági könyvkiadó főszerkesztője. A szelekció egyik fő szempontja az volt, hogy olyan szövegek kerüljenek be az antológiába, amelyek “utat találhatnak a fiatal olvasók szívéhez”. Péczely Dórával beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Korábban a Magvetőnél szerkesztettél Szép verseket, sok verses könyvön dolgoztál, sok költőt ismersz. Fel lehet-e ismerni mondjuk a 2010-es évtized verseit? Vannak-e az elmúlt mondjuk két évtizednek jellegzetességei?
Jó látni, hogy úgy öt-hétévente jön egy új kör, egy fiatalabb generáció, és azonnal tért is nyer a költészet terepén. A Telep csoport költői már többnyire a harmincas éveiket tapossák, és akik a pályán maradtak, folyamatosan publikálnak. A Körhinta Kör több tagja magvetős szerző lett, és itt van például a Köménymag csoport, mely egy FISZ-tábor Kömény elnevezésű líraműhelyéből alakult, és aminek a vezetője Sirokai Mátyás és Bajtai András, azaz két „idősebb” költő. A kör tagjai közül többen is szerepelnek az antológiában, ahogy a vezetőik versei is.  Ezt azért érzem fontosnak elmondani, mert érzek egyfajta mindent átható befeszülést és elkeseredést a magyar irodalmi szcénában, amivel nem tudok és nem is akarok azonosulni. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs rengeteg tennivaló, kritizálnivaló, gondolkodnivaló, csak azt, hogy az irodalomban, a 2010-es években is léteznek szellemi műhelyek, van átjárás a generációk közt. A Szívlapát című antológia nem kizárólag az elmúlt évek verseiből válogat, vannak benne évtizedekkel korábban megjelent versek is. Ahogy a költők életkora is 20 és 88 év között van.  A Harry Potter-hatás megjelenését az elmúlt években viszont kiemelném, mint generációs jellemzőt: valami, ami nem lehetett volna korábban. Azért pont ezt, mert talán ez eklatáns példája annak, hogy bárhová ki lehet nyitni a verset.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A kortárs prózára azt mondják, hogy ez most egy afféle aranykor, de van, aki a versekre is ezt mondja. Ezek csak lózungok, vagy most tényleg konjunktúrája van a jó verseknek?
Ha a próza aranykorában élünk, akkor a költészet mennyországában járunk. Nagy öregek élnek közöttünk, Tandori Dezső például publikáló költő a mai napig, és nemrég még itt volt köztünk az 1928-ban született Juhász Ferenc is. Közben meg felnőtt az első interneten szocializálódott lánglelkű generáció, és hát verseket ír. Elképesztően sokféle költészet él ma egymás mellett. Nagy öröm számomra, hogy végre kezdenek megint lenni külföldi versfordítások, de ebből el tudnék viselni még többet. Ennek rettenetesen kellene a támogatás, annak ellenére, hogy a fiatalok közül egyre többen beszélnek angolul. De nekem az idegen nyelvből lefordított vers más, mint eredetiben olvasni, szeretem, hogy valaki már előttem „értelmezte”, magyar költészetté tette a szöveget. Nem tudhatunk a világ összes nyelvén, rám simán hat egy jó fordítás ugyanúgy, mint egy eredeti magyar szövegű vers. Sokszínűség, kísérletezés jellemzi a kortárs magyar költészetet, változatos témákkal és műfajokkal, de a hagyományok követése is mérvadó. Ki gondolta volna, hogy ennyi verses regény fog születni és olvasókra is talál a kétezres években?

Fotó: Horváth Péter Gyula

Mit szeretsz jobban, verseskötetet vagy regényt szerkeszteni?
Szerkesztőként ‒ még ennyi év után is ‒ mindenevő vagyok. Ugyanúgy élveztem a Rivalda című kötet drámáinak szerkesztését annakidején, mint egy erős verseskötetét bármikor, és éjfél után is jöhet a próza. És mindegyik lehet nagyon nehéz. Elég határozott elképzeléseim szoktak lenni egy kéziratról, és időnként rosszul viselem, ha a koncepcióm vagy komolyabb változtatásaim nem mennek át. De a szerzőé az utolsó szó. Kívülről meg sokszor úgy van ez, mint a fociban: ha jól megy a játék, jó a csapat, ha rosszul, akkor rossz az edző. Vagyis hiába látom később a kritikákban ugyanazt, amit kifogásoltam egy szövegben, hiába írják, hogy nem volt elég erős kezű a szerkesztő, ez nem így működik. Ha a szerző úgy látja, nincs túlírva a könyve, akkor nem húzhatom ki belőle az egynegyedét. Nagyon ritka eset, hogy egy kiadó azért nem ad ki könyvet, mert a szerző nem enged szerinte eleget változtatni a szövegén. Az ő műve. És persze olyan is volt már, hogy tetszett a kritikusoknak vagy olvasóknak egy könyvben, ami nekem szerkesztőként nem. A Szívlapát verseinek válogatása és ciklusokba rendezése életem egyik legszebb és legnehezebb munkája volt.

Megváltozott a kortárs irodalom struktúrája, fontos lapok, műhelyek szűntek meg, a weben pedig alig van kritika. Kitapintható-e ennek hatása, és ha igen, mennyire nagy a kár? 
Akkor folyóirat ügyben coming out-olnék. Nem mondom, hogy minden ízében végiggondoltam, de szerintem a papír alapú megjelenésnek azoknál a folyóiratoknál van értelme, amelyek vizualitásukban is erősek. Mint mondjuk a Műút vagy Prae. A többinek szerintem az interneten van a helye, és csak az előfizetőknek és a könyvtáraknak nyomtatnék belőle megfelelő számú példányt digitálisan. Viszont erősen támogatnám az internetes megjelenést, mert a szerkesztőknek ugyanannyi munkával jár előállítani a tartalmat és szinte mindent ott olvasunk. Támogatnám azt is, hogy minél erősebb design-nal tudjanak kijönni az interneten a lapok, és azt is, hogy tudják promotálni a cikkeiket. A nyomdaköltség megspórolása viszont a cikkek íróját, a szerzők honoráriumát kellene hogy növelje. Egy kritika megírása nem egyszerű feladat, és nemcsak a ráfordított időt kellene megfizetni, hanem a tudást is, ami mögötte áll. Ezzel a színvonal erősödne és a kritikák száma is növekedne, ami mindannyiunk érdeke. A folyóiratok viszont ennyi támogatásból nem tudnak tisztességes honorokat fizetni. Igen, támogatás. Ez a mi szakmánk egy láthatatlan, de nagyon erős hatást kifejtő szcéna. Nem lehet csak abban mérni, hányan vásárolnak meg konkrétan egy verseskötetet vagy egy folyóiratot. És nem én találtam ki, de ha egy országban a humán tudományok és művészetek minden szempontból elismertek, ott a GDP is növekszik majd. És itt jön a forró kása: nem elég számszakilag sok pénzt beletolni az irodalomba, a kultúrába. Ezt oly módon kell tenni, hogy mindenki szabadon és nem egzisztenciális gondokkal küzdve dolgozhasson a saját területén. Az NKA, melynek egykor kurátora is voltam, alapkoncepciójában alkalmas arra, hogy nagyobb összegeket is szétosszon sokféle kulturális területen, akkor is, ha nem minden döntéssel ért egyet mindenki. Ez utóbbi ugyanis természetes. A kuratóriumoknak az a dolga, hogy delegált, szakmailag elismert és tájékozott tagjai – melyek száma és eloszlása leképezi az irodalmi szervezetek arányait – legjobb tudásuk szerint megegyezzenek a rendelkezésre álló anyagiak elosztásában. Legyen szó tehetséggondozásról, irodalmi táborokról, verseskötetek megjelenéséről.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A slam nyilvánvalóan népszerűsítette a versszerű szövegeket, de vajon erősítette vagy éppen hígította a kortárs líra minőségét?
Bárki, aki mindkét művészeti ágat műveli, azt mondja, hogy ez a két dolog elválasztódik benne. A slam poetry szövegek egy szinten felül leggyakrabban eleve versenyre születnek, ahol nagyon magasak az elvárások. Elképesztő nyelvi megformáltság jellemzi ezeket a szövegeket, de mellette ott van az előadói művészet összes elvárása is. Ezek a szövegek mégis a legritkább esetben működnek egy verseskötetben. A nyelvről való kétféle művészi gondolkodás viszont nem tud ártani sem a költészetnek, sem a slam poetrynek. A versformák újragondolása, a témák változása pedig szükségszerű a slam poetry nélkül is. Az elképzelhető, hogy felgyorsítja a folyamatokat, de hát mi nincs felgyorsulva egyébként is? Amúgy én még egyetlenegy olyan slam-esten sem voltam, ahol ne idézte volna meg a mezőny egy vagy több klasszikussá vált magyar költő verssorait. Németországban szinte nem születnek klasszikus értelemben vett formaversek, a rímeket például szinte száműzték, mindenki kísérletezik, keresi a 21. századi költészet hangját. Nagyon örülök, hogy nálunk sem a rímek, sem a formák nincsenek démonizálva a költészetben.

Miért van szükség egy fiataloknak szóló versantológiára?
A kamaszok egy része olvas verseket, de úgy látom, elsősorban József Attilát, Pilinszkyt, a nyugatosokat és néhány kortárs költőt, ami teljesen rendben van. De talán többen lennének, ha látnák, milyen sokszínű a kortárs költészet, hogy az élet nagy kérdései egészen más módon jelennek meg bennük, mint száz évvel ezelőtt. Amikor a kiadó eldöntötte, hogy csináljunk kamaszoknak szóló versantológiát, négyféle koncepcióm volt, hogyan épüljön fel, mely szerzők milyen szövegeiből válogassak. Ebből kettőt eltettem tartalékba egy esetleges folytatáshoz, maradt kettő így is sokáig. Aztán egyszer meghoztam azt a döntést, hogy olyan költők szerepeljenek a kötetben, akik mind élők. Nem szerepel benne mindenki, akinek olvasom és szeretem a verseit, inkább olyan versek kerültek be, amelyek előbbre visznek reményeim szerint azon az úton, hogy kapcsolódni lehessen hozzájuk egy tizenhat évesnek is. Egy földi halandó számára áttekinthetetlenül széles a kortárs költészet palettája, és mióta nem szerkesztem a Szép verseket, nekem is nagyon oda kell figyelni, hogy lépést tudjak tartani az új költők fellépésével. Ez az antológia arra tesz kísérletet, hogy egy nagyobb szeletet kínáljon fel a mai magyar költészetből. Ha valakinek megtetszik egy vers, utána ott az internet, ahol többet megtudhat az adott költőről, és rohanhat a könyvtárba vagy a könyvesboltba a kötetéért.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Milyen szempontok szerint válogattad a verseket? Fontos volt, hogy részint reflektáljanak a fiatalokat érintő problémákra? Mik voltak a szelekció egyéb szempontjai?
Azon kívül, hogy erős szövegek legyenek benne, a legfőbb szempont az volt, hogy valamiképpen utat találhassanak ezek a versek a fiatalokhoz anélkül, hogy „gyerekesíteném” az olvasókat. Ez lehetett tematikai vagy poétikai kapcsolódási pont egyaránt. Olyan verset nem válogattam be, ami nekem személy szerint is kihívást jelentene, ha mondjuk egy tanulmányban foglalkoznék vele. Magamat is igyekeztem keretek közé szorítani, mert gyakorlatilag végtelen mennyiségű szövegből választhattam, hiszen az antológia szerkesztésének megkezdése óta naponta, hetente születtek potenciális szövegek. Az, hogy ciklusokba fogom rendezni a verseket, az első pillanattól létező ötlet volt. De hogy hány vers lesz és hány ciklus, az időközben dőlt el. Az előbbi egy józan döntés eredményeképp 150 verset jelent. Ezt végül öt ciklusra osztottam, és mindegyikbe 30-30 vers került. Így utólag ez annyira magától értődő, de az elején nem volt ilyen kristálytiszta. Nagy volt a kísértés, hogy az első ciklust, melyben az úgynevezett szerelmes versek sorakoznak, hosszabbra hagyjam.  De erről is lemondtam, mert valahogy úgy éreztem, akkor eldöntöm a fiatalok helyett, hogy ez őket jobban érdekli, mint mondjuk a közéleti költészet. Ráadásul a legtöbb vers egy másik vagy több másik ciklusba is beleillik, sőt olyan szöveg is volt, ami a szerkesztés során rendre változtatta a helyét.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula