Müller Magda olyan, mára már klasszikusnak számító filmeknél dolgozott standfotósként, mint a Szindbád, a Régi idők focija vagy a Mephisto. Az idén nyolcvan éves fotóművész kezdetben csak fákat örökített meg, majd első filmjénél rögtön a mélyvízbe dobták. Pályakezdésről, tornáról és a Major Tamás mellett megszólaló szirénáról is beszélgettünk vele.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Fel tudná idézni, élete első fényképén ki szerepelt?
Ha élőlényt kell mondanom, akkor két kutyát említhetek. Emlékszem, egy séta során a férjem kezéből kaptam ki a fényképezőgépet. A képet ma is őrzöm, később díjakat is nyertem vele.

Korábban azt nyilatkozta, hogy 1956-ban a Kilián laktanyát az Önök háztetőjéről lőtték. Akkoriban még nem fotózott?
Tizenkilenc évesen még nem. A fényképezés később, a Papírkutató Intézetben lépett be az életembe egy ottani fotós, Kocsis Iván révén. Ő tanított meg laborálni, és rábeszélt, vásároljak gépet, így lettem rendszeres látogatója a Budapesti Fotóklubnak. Sok idős ember között egyetlen fiatal lány, – mindenki engem akart fényképezni, én viszont tanulni mentem oda. Később letettem a szakmunkásvizsgát, és a Fizikai Kutató Intézetben dolgoztam laboránsként. Eredetileg filmrendezőnek készültem, ám miután nem vettek fel, végképp letettem erről a tervemről. Azonban a filmrendező szakon, ahova fotókat is vittem, javasolták, hogy menjek el standfotósnak, majd ők beajánlanak. Nemes Károly filmesztéta szólt a filmgyár igazgatójának, hogy nézzék meg a képeimet, és miután látták, felvettek. Eleinte fákról, szobrokról készítettem fotósorozatokat, megtanultam a komponálást. Féltem emberre ráfogni a gépem. Úgy akartam fotózni, hogy az alanynak ne tűnjön fel, mert amikor észrevette, a legtöbbször pózolt, nem viselkedett természetesen.  Férjem, Bauer György fotó – és filmesztéta volt, tehát az elméleti tudás előbb a birtokomban volt, mint a gyakorlat.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Ön rögtön színészt, nem egy átlag járókelőt fényképezett.
Igen, persze az első filmnél senki nem tudta rólam, hogy korábban még nem fotóztam embert. Domonkos Sándor, az egyik legjobb standfotós megbetegedett, ezért én kaptam meg az Utazás a koponyám körült. Ha nincs ott Illés György operatőr, a „Papi”, végem van, nélküle semmire se mentem volna. Egy nap felkészülési időt engedélyeztek, addig figyelhettem a színészeket, utána azonnal mennem kellett a filmbe. Rettenetesen izgultam.

Illés György mellett már az első filmnél élvezte Latinovits Zoltán szeretetét.
Latinovits megszeretett, odafigyelt rám. Egyszer majdnem a fejére borítottam egy tükröt, mire csak annyit mondott: Nem baj, én szeretem az őrülteket. Többek megrökönyödésére vitte a táskámat, nem egy nehéz helyzetben kiállt mellettem. Sokat beszélgettünk, méltányolta, hogy esztétikával foglalkoztam. Ezen a forgatáson készítettem róla a bohóc képemet. A filmből majdnem kirúgtak, mert belelőttem az eredeti hangba, másnap a bohócos képet magam elé tartva mentem be a stúdióba. A következő film Huszárik Zoltán Szindbádja volt, Sára Sándornak, aki a film operatőreként működött közre, tetszettek az első filmen készített képeim, és nekem adta a munkát. Utána több mint ötven filmet fotóztam végig.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Szindbádnál maradva: a film úgy gyönyörű, ahogy van, az elsőtől az utolsó képkockáig. Honnan tudta, hogy mikor jön el a kellő pillanat a fotóhoz?
Annak idején tornáztam, ebből adódóan kialakult a ritmusérzékem. A torna miatt egyszerűen megéreztem a megfelelő időt. A kézenálláshoz hasonlítanám, ha az ember nem találja meg a holtpontot, fejre esik. Sáránál könnyű dolgom volt, az ő kamerája általában egy helyben állt, szemben Ragály Elemérrel, aki ide-oda mozgott a kamerájával, nála mindent újratanultam. A végére a segédoperatőr irányított, hogy merre mozogjak, így futás közben kellett fotóznom. A minél jobb képek érdekében a film teljes egészéből felkészültem, a forgatókönyvet elolvastam, mindennek utánajártam. Ha nem ezt teszem és hibázom, elvesztem a munkám. Sándor Pál például Chaplin-filmeket nézetett velünk a Filmgyárban, majd összehívták a stábot, és elmondták, mit várnak tőlük.

Mephisto című film jelenete – Fotó: B.Müller Magda

Pályakezdésekor nem jött attól zavarba, hogy az alanyai egytől-egyig ismert művészek?
Egyáltalán nem. A férjem baráti köre értelmiségiekből állt, nem volt idegen tőlem a közeg, holott én “prolilány” voltam, nagyanyám még mosónő, édesanyám pedig háztartásbeli volt. A színészekkel kölcsönösen tiszteltük és szerettük egymást, a hiúságuk is védelmül szolgált, tudták, hogy rajtam múlik a kép, a képük.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A filmesekkel komolyabb konfliktusa nem akadt?
Szabó Istvánnal nem egyszer keveredtem konfliktusba. Amikor az ő filmjeiben fotóztam, bár már nem eredeti hangfelvételekkel dolgoztak, mégsem szerette, ha belekattintok a filmbe, úgy gondolta, zavarhatja a színészt. Például a Redl ezredes egyik jelenetében Klaus Brandauer – aki, megjegyzem, akkor tudott sírni, amikor akart, főbe lövi magát, miközben könnyes a szeme. Nem álltam meg fotózás nélkül. Szabó kikapta a kezemből a gépet, én sírni kezdtem, mire Klaus odaugrott hozzám és vigasztalt. A Mephisto egyik jelenetében Klaus vörös köpenyt visel. A felvételnél kizártak a forgatásról, azonban a fotó kedvéért később külön megcsinálta nekem a jelenetet. Mondhatom, azok lettek a legszebb képeim.

Többször mondta, hogy szívesebben fényképezett férfiakat.
Sok színésznővel egyszerűen nem jöttem ki, számtalan nehéz eset akadt. Egyesek sokkal szebbnek látták magukat, mint amilyenek valójában voltak, én viszont nem akartam meghamisítani a valóságot. A férfiakat könnyen fotóztam, például Major Tamást. Érdekesség, hogy az egyik róla készült képemen feltűnőek a szeme felett kiugró erek. A fotó készítésekor megszólalt a sziréna, és a hangja nyilván a nyilasuralom idején átélt szörnyűségeket idézte fel benne.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Idén tölti be a nyolcvanadik életévét. Várható rendhagyó kiállítás a fényképeiből?
A terveim közt szerepelt egy életmű kiállítás ötlete. A szándékomat több helyen jeleztem, a Széchényi Könyvtárban és a Magyar Nemzeti Múzeumban is. Annak idején az összes képemet ingyen és bérmentve a múzeumnak adtam. A szervezést, az egész lebonyolítását megoldottam volna, ám helyhiányra hivatkozva elutasítottak.

Az évtizedek alatt adott vissza filmet?
Igen, elég sokat, például a Hídembert is. Nem a filmmel volt bajom, egyszerűen a digitális technikával nem voltam kibékülve, és nem állt szándékomban megtanulni.

A Szinbád című film egyik jelenete – Fotó: B.Müller Magda

Mit gondol, manapság fontos még a standfotózás?
Tapasztalatom szerint egyesek olyannyira takarékoskodnak a pénzzel, hogy a hivatalsegéddel fényképeztetnek, vagy csináltatnak húsz képet, és részükről a dolog ezzel el is van intézve. A digitalizáció megjelenésével ennek a szakmának lőttek. Nagy kár érte, mert nincs werk, a rendezőkről, operatőrökről nem készülnek fotók. Nekem a fiatalokról már egyáltalán nincs képem, bár még Tarr Béláról csináltam egy-két képet, kalappal, vörös fénnyel megvilágítva. Az Egyesült Államokban még mindig működik a standfotózás, ott ismerik az ezzel járó előnyöket. Én a legjobb időben hagytam abba, a hanyatlás kezdetén. Utolsó filmem Sára Sándor A vád című filmje volt.

Rövid időre a film valóságából átlépett a valóság filmjébe, méghozzá a rendszerváltásnál.
1989-ben mindenki az utcán volt, nyugodtan fényképezhettem. Kellemetlen helyzetbe csak egyszer kerültem: egy férfi késsel a kezében futott utánam és ordítozott, amiért Nagy-Magyarországgal a kezében lefotóztam. A rendszerváltáskor nagyon impulzív időszakot éltem meg mind fotósként és mind magánemberként. Nagy Imre temetésén egy vérvörös ruhában földön ülő lányt örökítettem meg. A Kádár-temetést a tévéről fotóztam le, később a Nagy Imre temetés képét tettem mellé egy kiállításomon.

A ’89-ben készült képei közül melyikkel reprezántálná az eseményeket?
Képtelen vagyok egy képben gondolkodni, számomra az egymáshoz illő képsorok bírnak súllyal, erővel. A képeimből rendezett kiállításokat is a saját elgondolásom szerint terveztem meg, kialakított koncepció mentén.

Visszatér álmaiban a régi idők fotózása?
Mióta az egésznek búcsút intettem, a korszak figuráival és korábbi munkáimmal gyakorta, a Szindbáddal sokszor álmodom. Úgy látszik, tudat alatt képtelen vagyok abbahagyni a fotózást.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula