1945-ben járunk, amikor is egy magyar faluban két haláltáborokat túlélő, ortodox zsidó ember váratlan felbukkanása mindent felbolygat. Török Ferenc legújabb, Szántó T. Gábor Hazatérés című novellája ihlette, 1945 című, a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon nem rég közönségdíjat nyert filmjében a közelmúlt elfojtott bűnei törnek felszínre. A rendezőt a filmről, a fekete-fehér képkockákról és a cigány holokausztról is kérdeztük.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Eddigi pályája legjobb filmjeként a Moszkva tér címűt szokták emlegetni, most azonban lehet, a neve hallatán többeknek az 1945 fog eszébe jutni.
A két film között több mint tizenöt év telt el. A Moszkva tér egy saját élményeken alapuló diplomafilm volt, úgynevezett belépő a „rendes” filmszakmába. Majd foglalkoztam mindenfélével, a színház, a dokumentumfilm vagy a reklámfilm is érdekelt, csináltam tévéfilmet, együtt dolgozhattam Spiró Györggyel és Bereményi Gézával. A Szezon című filmem is igen nagy siker volt, eljutottam vele több híres filmfesztiválra, nemzetközileg sokkal nagyobbat futott, mert a Moszkva tér külföldi karrierje nem sikerült igazán szerencsésen, emiatt sem éreztem soha „meghaladhatatlan” filmnek.  Az 1945 ötlete a Szezon bemutatásával egy időben tűnt fel a horizonton.  Szántó T. Gábor novellája akkor jelent meg először, nyomban lecsaptam rá és közösen elkezdtük írni a forgatókönyvet.

Miért pont erre a szövegre esett a választása?
Mindig is foglalkoztatott ez a téma, ráadásul ebben a novellában mindez teljesen újszerűen van megragadva. A vészkorszak történéseiről szerintem folyamatosan beszélnünk kell. Ha kibeszéletlen marad, mindannyian megőrülünk. Az ember sajnos minden állatnál gonoszabb, borzalmasabb lény, fontos megismernünk gyilkos természetét, hogy tanulhassunk ezekből a történelmi tragédiákból. Talán azért is szeretik ezt a filmemet nagyon külföldön, mert ez egy örök érvényű emberi dráma, ami többek között arról is szól, hogy a kapzsiság, a hazugság és a frusztráció bármire képessé tehet bármelyikőnket.

„Végigfut rajtuk, milyen érzés volna, ha korábbi tulajdonosaik, visszatérvén a faluba, szemtől szembe találkoznának kedvelt tárgyaikkal. Szégyenkeznek, de dühíti is őket ez az érzés, mely ellen hevesen tiltakoznak.” – olvassuk a Szántó T. szövegében. A kutatómunka során kiderült, hogy a hasonló elbitorlás ritkaságszámba ment, vagy ellenkezőleg, nagyon is gyakorinak számított?
Az elbitorlás, a másik vagyonának a kisajátítása errefelé sajnos hétköznapi történetnek számít. Talán a legfinomabban ragadtuk meg ezt a kényelmetlen témát. A kutatásaink során feltűnt, hogy míg 1944-ben a lakosság cinkos szemtanúként vette ki részét a deportálásokból, addig a háború után visszatért zsidókkal sok esetben gonoszabban bántak, ráadásul ehhez a nem túl humánus magatartáshoz a hatalom is nagyban asszisztált. Mindenkit átjárt a félelem, és a háború tapasztalata nyomán sokszor agresszíven reagált, mivel úgy érezhette, hogy az ő életét is veszély fenyegeti. Ennek a társadalmi környezetnek az atmoszféráját akartuk hitelesen visszaadni. Ebben a zavaros helyzetben létre jöhet-e bármiféle kiegyezés? Ráadásul a főszereplő zsidók szerepük szerint vallásosak, így az egész történet újabb dimenziót kínál az értelmezésre, talán azt is kijelenthetjük, hogy ez egy vallásos film.

Önnel együtt?
Én még biztos nem tartok ott, de kíváncsi és nyitott vagyok, mondhatni, dolgozom rajta. Remélem, egyszer sikerül célba érnem. A filmben szereplő két zsidó ember hatalmas gyalogutat tesz meg a faluban, küldetésük van. A hitük rendületlen, egy percig sem gondolják, hogy a holokausztért Isten volna a felelős. Attól, hogy én nem feltétlenül hiszek Istenben, még tudnom kell megrendeznem egy igazán vallásos figurát. Ez a film sokat segített abban, hogy újabb kapukat nyissak ki magamban.

A kritikák kiemelték a jegyzőt alakító Rudolf Péter játékát, volt, aki azt is megkockáztatta, hogy ez az eddigi legjobb alakítása. Hogyan és miért pont rá esett a választása?
Régóta rajongója vagyok a színészi munkájának és nagyon szeretem őt. Rudi kamaszkorom legnagyobb filmjeinek a főszereplője. A választás egyszerű volt, kerestem a korosztályából egy erre a karakterre illő figurát, és szinte azonnal rá gondoltam. A karakter kitalálásakor úgy gondoltuk, attól lesz igazán félelmetes és súlyos a figura, ha a környezete szereti őt, ha kedves mosolya van, ha népszerű ember. Mephisto-i alak, aki mindemellett a múltban súlyos bűncselekményeket követett el.

Nem okoz-e dilemmát, hogy megítéljük a vészkorszak néma szemtanúit, miközben valójában fogalmunk sincs arról, hogy egymással szolidaritást vállalva cselekedtünk-e volna?
Sajnos képtelennek tartom magam arra, hogy a valóságban reálisan megítéljem az embereket. A filmben más a helyzet. Ha a filmjeim történetében meg is ítélek mondjuk egy szereplőt, mindig az a szándék vezet, hogy ha bűnös is, hagyjak neki esélyt a bűne beismerésére vagy legalább szembesítsem azzal. Hiszen mindannyian bűnösök vagyunk és senkinek nincs joga ahhoz, legyen akár bíró vagy politikus, hogy valakit csak jónak vagy rossznak tituláljon. Arra törekedtünk, hogy a filmben ne csak áldozatokról és bűnösökről beszéljünk, különböző karaktereket mutattunk meg, illetve az ő viszonyukat az ősbűnhöz.

Nyilatkozta, hogy minden rendezőnek álma, hogy egyszer forgasson egy fekete-fehér filmet. A fekete-fehér színektől nem válik túl távolivá, dokumentumszerűvé a hús-vér emberek megélte hús-vér történet?
Nem hiszem. Az operatőrünk, Ragály Elemér már élt akkor, s szintén fekete-fehérben emlékszik arra az időszakra. A szemtanúk emlékezetében a második világháború fekete-fehérré vált. A korszakból fennmaradt fotók és mozgóképek, híradók és mozifilmek mind-mind fekete-fehérek. Ám a fekete-fehér több mint korrajz. Tökéletesen alkalmas a drámaiság fokozásához, olykor spirituális hatást is elérhetünk vele.

Pár napja egy interjúban megkérdezték Ragály Elemért, milyen volt önnel dolgoznia. Ön hogyan emlékszik vissza a közös munkára?
Elemérben végig megbíztam, ismertem az ízlését, a világlátását. Valamikor a szerencse egy utómunka stúdióban egymás mellé sodort minket, ahol is elbeszélgettünk, persze akkoriban már elkészült az 1945 forgatókönyve. Elemér elmesélte, hogy emlékszik arra az 1945-ös nyárra, hat éves volt és éppen vidékre küldték a szülei. Tehát személyes emlékek ihlették a képeit.

Míg a zsidó holokausztról sok film készült, de a cigányok deportálásáról, meggyilkolásáról kevés filmet forgattak.  Remélhető, hogy idővel ezek a filmek is elkészülnek, hogy végre valahára az utolsó kocka is a helyére kerüljön?
Engem biztos érdekelne, ha rátalálnék egy izgalmas írásra. A most elkészült filmünk a cigányokról is szólhatna. De az 1945 leginkább mégis azokról a bűnös magyarokról szól, akiket végre sikerült egy átélhető történetben hitelesen megmutatnunk.

A jövőben milyen filmekben gondolkodik?
Belekezdtem néhány éve egy Kádár Jánosról szóló dokumentumfilmbe, várhatóan idén őszre el is készül. Szeretnék Kádárról egyszer nagyjátékfilmet is forgatni, kemény feladat, de úgy látom, más nem csinálja meg helyettem. Kádár figurája mindenkit érdekel, az ő történetének játékfilmes feldolgozása viszont eddig kikerült a magyar filmkészítők látómezejéből.

Az elmúlt években a magyar filmek jól teljesítenek a különböző fesztiválokon. Ön szerint minek tudható be a magyar film itthoni és külföldi sikere?
Sok jó film köszönhető ennek az új szisztémának. Úgy vélem, a Magyar Nemzeti Filmalap valódi sikersztori. A Filmalap alapvetően szakmai és alapvetően szabad szervezet, ha másképp lenne, aki ismer, tudja rólam, hogy nem hagynám szó nélkül. Boldog vagyok, hogy a magyar nézők újra hisznek a magyar filmben. Hatalmas öröm, hogy a filmünk két hét alatt tízezreket érdekelt! Bevallom, erre a nézőszámra gondolni sem mertünk. Fantasztikus érzés, köszönjük nagyon! Végre azt érezhetjük, hogy volt értelme ennek a nagyon hosszú útnak.

Képek: katapultfilm