“Hál’isten, a közönség velünk öregszik, és megmarad az ízlésük” – Interjú Tátrai Tiborral

“Közel a hetvenhez azt az intenzitást, lelki töltést produkálni, ami annak idején működött, fizikálisan és mentálisan is kihívás. Viszont nem úgy akarunk játszani, ahogy harminc évvel ezelőtt, hanem úgy, ahogyan most tudunk, ahogyan most akarunk játszani harminc évvel ezelőtti nótákat. És ennek mindenképpen van egy bája” – mondja Tátrai Tibor, aki gőzerővel készül az idén harmincéves Tátrai Band június 14-i jubileumi koncertjére. A Liszt Ferenc-díjas gitárvirtuózt a három éve tragikusan elhunyt Farkas Mihály zongorista és Mohai Győző dobos emlékének ajánlott Glaser Péter-albumról kérdeztük, és arról is beszélgettünk, szerinte mitől válik öncélúvá egy gitárszóló.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Glaser Péter bőgős dupla albumát a 2016-ban tragikusan elhunyt két remek zenész, Farkas Mihály jazz-zongorista és Mohai Győző dobos emlékének ajánlja. A lemezen Ön is közreműködik, meséljen erről!
Petivel jóbarátok vagyunk, több produkcióban is együtt muzsikálunk. Úgy érezte, hogy alkotnia kell valami olyat, ami összeköthető ezzel a szomorú párhuzammal. Egy ilyenben részt venni mindenképpen felemelő, hiszen egy lemez megvalósulása gyönyörű dolog. Aki nem muzsikál, az nem is tudhatja, milyen csodálatos, amikor elkészül egy dal. Emlékszem, Peti stúdiójában összeültünk, megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni és hopp, följammeltünk az egészet egyszerre. Addig tartott a felvétel, amíg a szám hosszúsága. Ez az igazán nagy dolog, amikor mindenki úgy készül egy felvételre, olyan nagy az összhang, hogy egy pillanat alatt kész van. Nekünk persze könnyű volt, mert ez a zenekar már régóta működik, így egy igazán szeretetteljes közegben tudtunk zenélni.

Június 14-én a harmincéves Tátrai Band-del ünnepel a Barba Negra Trackben. Van Önben ilyenkor egyfajta összegzés, számvetés?
Szép kerek szám a harminc. Tény, hogy mikor elkezdtük, fiatalemberek voltunk, most meg már nem vagyunk azok. Közel a hetvenhez azt az intenzitást, lelki töltést produkálni, ami annak idején működött, fizikálisan és mentálisan is kihívás. Viszont nem úgy akarunk játszani, ahogy harminc évvel ezelőtt, hanem úgy, ahogyan most tudunk, ahogyan most akarunk játszani harminc évvel ezelőtti nótákat. És ennek mindenképpen van egy bája. Charlie, akivel egy életen át együtt dolgoztam és dolgozom, nagyon jó humorral reagál erre. Szóval, nagyon boldog vagyok, hogy még együtt vagyunk, és ezt egy nagy koncerttel meg is ünnepelhetjük.

Könnyebb ma rockzenésznek lenni, mint harminc éve?
Nem tudom, meg kell kérdezni a fiatalokat, akik rockzenészek ma. Megváltozott a világ, máshogy szocializálódnak a fiatalok az okostelefonnal a kezükben, mint ahogy mi annak idején egy terta magnóval vagy egy bakelittel. Egy Pink Floyd vagy egy Jimi Hendrix bakelitet ráhelyezni a lejátszóra, az egy szakrális élmény volt. Emlékszem, Radics Bélánál hallottam először a Deep Purple Hush című lemezét. Az egy olyan élmény volt, hogy most is feláll a szőr a kezemen. Tisztán előttem van a pillanat, pedig 51 évvel ezelőtt, 1968-ban volt. Ahhoz képest most nagyon más világ van. Az a szép az egészben, hogy a környezetemben a régi kollégák ugyanúgy aktívan játszanak, mint anno. Muzsikálnak, mert továbbra is van rájuk igény. Hál’isten, a közönség velünk öregszik, és megmarad az ízlésük, vagy legalábbis úgy változik, ahogyan a miénk, így meg tudunk maradni egymásnak. Az is jó, hogy ez az ízlés atyáról fiúra száll. Sok olyan fiatal barátom van, akik azért lettek gitárosok, mert az édesapjuk azokat a bandákat hallgatta, amikben én gitároztam. Ez volt az egyik csáberő, hogy zenészek legyenek. Ez szívet melengető érzés. Ilyenkor érzem igazán, hogy nem hiábavaló, amit csinálok, nem fecséreltem el az életemet valami hülyeségre, hanem tényleg van, amire büszke lehetek.

Akkor van utánpótlás.
Hajjaj! Folyamatosan bújnak elő a kis fiatal ördögfiókák. Ha visszaemlékszem, én mennyire éhes voltam erre, a rádióban hallgatott együttesektől egy pillanat alatt eljutottam Radics Bélához, aki Jimi Hendrixet, meg Cream-et gitározott. Nekem az a pillanat egy életre megmaradt. Minden erőmet, lelkit és fizikait egyaránt beleadtam, annyira vágytam rá, hogy jó gitáros lehessek. A mai fiatalok pontosan ilyenek, elindítanak a youtube-on egy videót, és megpróbálják levenni, amit ott látnak. A természetes vágy a művészethez, ez órási dolog.

Ami a műfajokat illeti, sosem kötötte le magát egy helyre, egymástól műfaji tekintetben távol álló bandákban is játszik/játszott. Ez a fajta alkalmazkodókészség mindig megvolt Önben?
Ahogy végiggondolom, ez nem volt tudatos, csak belesodródtam. Nem volt ez cél, inkább csak eszköz arra, hogy ki tudjak teljesedni. Vágy volt bennem és éhség. Akkor váltottam zenekart, amikor úgy éreztem, hogy kifutott, kiadta magából az energiát a dolog. Érdekes, az én esetemben ez azért feltűnő, mert idős vagyok. Pedig a mai fiatalok sem csinálnak mást, ők is egyik helyről a másikra rohannak, százféle zenekarban játszanak. Tőlük mégsem kérdezik meg, hogy miért játszanak ennyi bandában. Pedig egyszerű a válasz: azért, mert jól zenélnek. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, és talán még a kilencvenesekben is bevett szlogen volt, hogy áruló, aki elmegy egy zenekarból. Elég, ha visszaemlékszünk arra a süket bohócparádéra, ami a P. Mobilnál zajlott a tagcserékkel…

Egy gitáros, pláne egy olyan gitáros esetében, aki szeret szólózni, óhatatlanul felmerül az öncélúság kérdése. Mikor válik öncélúvá egy gitárszóló? Hol kell meghúzni a határt?
Hú, de érzékeny téma ez…Nem is tudom megközelíteni egy irányból. Van egyfajta öncélúság az előadó értelmezésében: hogy nekem mi számít öncélúnak magamhoz képest, és mi az, amit a közönségnek adni kell, és meg kell valósulnia. Én ebből a szempontból szerencsés pali vagyok. Nagyon sok gitárost ismerek, akik „szobagitárosok” maradnak. Ez a kifejezés azokra a gitárosokra vonatkozik, akik nagyon elszálltak, nagyon nagyot alkottak, befelé fordultak, és soha nem kerültek ki a szobájukból. Azaz, nem tudja a színpadon megvalósítani azt, amit otthon, a négy fal között. Sok ilyen srácot ismerek, akik elvesztek, eltűntek. Viszont amit én csinálok, az mindenki által szeretett és könnyen befogadható. Azért mondom, hogy szerencsém volt ebben, mert pontosan azt szerettem, amit a közönség. A blues-rock, a rhythm and blues nagyon komplex műfaj, végtelen a tárháza. Amikor én belekerültem ’68-ban, akkor az első nagy roham már megvolt: ő volt Elvis Presley. Jobban belegondolva, amikor a mai fiatalok „leöregtrottyoznak” minket, tökéletesen igazuk van, mert Elvist már én is az előttem lévő korosztálynak tartottam. Mindenki őt játszotta, ’68-ban ’69-ben még elég népszerű volt. Aztán megtörtént a csoda, és jött egy új gitározási, muzsikálási mód, amit a Cream és Jimi Hendrix hozott. Nekem ők voltak az első ikonok, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rám. Onnantól kezdve már be is zártam az ajtókat, én voltam Tibi, a szakbarbár, Tibi, aki csak Jimi Hendrix-szel foglalkozik…De nem is akartam mást látni. És nagyon nem is nyúltam mellé, mert a Ki a legjobb a gitáros a gitárosok szerint? szavazásokon rend szerint ő nyer, gyakorlatilag egymillió gitárosból egymillió mondja azt, hogy Jimi Hendrix a legnagyobb gitáros. Persze, a fiatal gitárosok közül sokan nem díjazzák Hendrix muzsikáját, mert nem olyan precíz, technikás, megfontolt.

Inkább ösztönös. És egy zseni.
Így van. Itt nem a technikát kell nézni, hanem azt, micsoda energia dőlt belőle, és hogy mit valósított meg a maga korában. Az én régi játékommal kapcsolatban is születnek kritikák – most például föltettem a Skorpió első lemezéről az első nóták egyikét, sodrok benne föl-alá, megeszem a gitárt. Ez mai szemmel már lehet, hogy magamutogató, rendezetlen, és lehet, hogy egy picit sok is. De szépen vissza kell ballagni az időben, és ’79-es füllel kell meghallgatni. Akkor ez volt, ami előre vitt, ebből születtek a következő gitárfutamok, ezekből lehetett merítkezni.

Jaco Patoriust is szokás ma leszólni, pedig akkoriban ő volt a basszusgitározás atyaúristene.
Van egy-két nagy szólója a neten, emlékszem, akkoriban én ezeket lehasalva, lehajtott fejjel hallgattam. Mai füllel meg nyilván észreveszem az összes olyan…de ne is nevezzük hibának. Szóval, nem valósította meg azokat, amiket akkor nem tartott fontosnak. Mert egyébként megvalósíthatott volna az égegyadta világon mindent a basszusgitáron.

Milyen koncerteken láthatjuk a közeljövőben?
Ma este például a Póka-iskola bemutatóján játszom a Kobuci Kertben.

Gondolom, a nyár is tele van.
Már nem koncertezek olyan sokat. Tavaly volt egy betegségem, egy idegrendszeri problémám, a gitározás is veszélybe került, na, akkor levettem a lábam a gázpedálról. Most csak azokra a felkérésekre mondok igent, amik nem megterhelőek. Meg nincs is szükség rájuk. Soha nem érdekelt a pénz. Jól elvagyok a családdal, nem egekbe emelt igényekkel élünk, működik a dolog. Ja, és szeretek horgászni.

Glaser Péter a Bring down the Angels című lemezről:
“Történt valami és úgy éreztem, hogy kell valamit csinálnom. Emlékművet nem tudok emelni, én csak a saját eszközeimmel tudok emlékezni, és megköszönni a velük töltött éveket. Ez nem is volt kérdés számomra. A második lemeznél viszonylag egyszerű volt a dolgom, mert ezt a felvételt 2014-ben csináltuk Farkas Misivel, a halála után azonban nem tudtuk befejezni, se kiadatni, de úgy gondoltam, hogy muszáj befejezni, annyira szép anyag. Az első lemez anyagát pedig az otthoni stúdiómban őrzött félkész felvételek képezik, amiket én kezdtem el kibontani. Ezek inspiráltak arra, hogy belevigyem a saját elképzeléseimet, ugyanakkor megemlékezzek a saját kollégáimról is.

Fotók: Horváth Péter Gyula