Závada Péter a 2012-ben megjelent Ahol megszakad című, több kiadást megélt kötete után új verseskönyvvel jelentkezett Mész címmel. Az Akkezdet Phiai nevű underground hiphop csapatban és slam poetry esteken is “szövegelő” fiatal művész új kötetének centrumába a feketén szikrázó gyászt és a temethetetlen múltat hívta.

PZL – nullahategy

 
Nem szokás verseskötet elején köszönetet mondani a jó tanácsokért a fiatal költő pályatársaknak. Nem lett volna elég levélben? És miért pont a könyv elején?
Nem egészen értem a kérdést. Szerintem a köszönetnyilvánítás a könyv elején elterjedt szokás. Ezek az emberek (Borsik Miklós, Simon Márton és Dékány Dávid) egyszersmind a barátaim is (Radnai Fruzsina pedig a barátnőm), így ez egy feléjük tett gesztus. Szerkesztőm pedig Lapis József volt, akivel hónapokig dolgoztunk az anyagon, de ez nem azt jelenti, hogy csak ő látta a verseket.
 
Zavada Peter 9.
 
Milyen logikai metódus alapján szerepel a versek fölött, nyilakkal kísért „szógenerátor”?
A kötetnek minimum két olvasási útvonala létezik: az első a horizontális, amit a lineárisan történő olvasás rajzol ki. Ha a kötetet tehát az elejétől a végéig olvassuk, számozott és pillérversekkel találkozunk. Míg a másik, úgynevezett vertikális útvonalat a versek fölött szereplő cimkék jelölik ki. Ezek olyan keresőszavak, amiket az interneten hiperhivatkozásként, vagy linkekként ismerünk. Az azonos címkékkel rendelkező versek egybeolvasása tehát egy új értelmezési stratégiát kínál fel.
 
A könyvkiadási gyakorlat szerint, ha valaki már nem első könyves, és első kötetéből több ezret eladnak, akkor „kiérdemli” a keménytáblás borítót. Miért jelent meg puha táblával a második könyved is? 
Ami a fiatal lírát illeti, a Libri hisz az olcsón előállítható, mindennapi használati tárgyként funkcionáló verseskötetekben. A kiadó egyik vállalt célja a fiatalabb generációk megnyerése a kortárs versnek. Így szélesebb rétegekhez, és olcsóbban jutnak el a könyvek, és a kötet elfér egy kabátzsebben.
 
Zavada Peter 17.
 
Az első köteted meglehetősen későn, 30 éves korodban jelent meg. Mért csúszott ilyen sokat, hiszen az első köteten a húszas éveik elején már „túl vannak” a szerzők…
Én a húszas éveimben dalszövegeket írtam, rappeltem. Ha jól emlékszem, te is próbálkoztál fiatalon hasonlóval. Akkoriban sokkal jobban érdekelt a budapesti éjszaka, a koncertek, a hangstúdiók világa, mint az irodalmi felolvasások és folyóiratközlések. Ez biztos annak is köszönhető, hogy gyerekkoromtól kezdve írók vettek körül. Huszonkét-három éves koromban jöttem rá, hogy komolyabban érdekel a líra.
 
Míg más nemzedékeknél volt egyfajta egészséges rivalizálás, egymás közötti zrikálás, addig az 1980 után született lírikusoknál úgy tűnik, ez nincs, sőt, mintha a generációs tudat mellett ott lenne egy szakszervezeti attitűd is, egymás promózása…
Szakszervezeti attitűdről szerintem semmiképp nem beszélhetünk. Lazábban vagy szorosabban szerveződő költői csoportosulások azonban léteznek, ezek tagolják ma is, mint mindig, az irodalmi teret. Bizonyára az internetes folyóiratok, fórumok és blogok is szerepet játszanak abban, hogy az utóbbi évtizedben erősödött az irodalom közösségi (mediális) jellege, és nem kizarólag folyóiratok köré szerveződő csoportok jönnek létre. Ami az egészséges rivalizálást illeti, a zrikálás lehetőségétől szerintem az a politikai és közéleti kultúra fosztotta meg a fiatal generációkat, ami az ország totális kettészakításáért is felelős. Itt már minden élesben megy.
 
Zavada Peter 21.
 
Miért jöttek létre az irodalmon belül is „párhuzamos társadalmak”, gyakorlatilag a harmincöt év alattiaknak alig van kapcsolata az idősebb korosztályokkal, és szinte nincs is átjárás, ugyanígy „intézményi” szinteken sem…
Én számos olyan idősebb szerzővel és szerkesztővel tartom a kapcsolatot, akik aktívan figyelemmel kísérik a fiatalokat. A többiek, akikre te gondolsz, lehet, hogy szintén követik őket, csak nehezen kommunikálnak. Van egy olyan meglátás is, amit én nem feltétlenül osztok, hogy a kétezres évek poétikai fordulatával az idősebbek nem nagyon tudtak azonosulni. Azt viszont én is tapasztalom, hogy sokan nem értik, mi fogja meg a középiskolásokat a slam poetry-ben. Szerintem mind a zárt – ha úgy tetszik “új titokzatos”, vagy “új komoly” – poétika, mind pedig a személyesebb – olykor hiperérzékeny, egyszerre a közéleti költészet után maradt űrt is kitölteni igyekvő – slam poetry megjelenéséért az egyre radikalizálódó kulturális és közállapotok felelősek.
 
Az előbbit cifrázom: az idősebb írók, költők jelentős része nem tartja sokra a slamet, csak azért nem szólják le nyilvánosan, mert nem elegáns a fiatalokat piszkálni. Mit gondolsz, mi az oka az idősebb pályatársak elutasításnak? 
Megint csak azt kell válaszolnom, hogy számtalan olyan negyven feletti írót ismerek, aki elismeri a slam poetry érdemeit. A konzervatívabb, hagyományos esztétikák felöl közelítő irodalmárok pedig értehtő módon nem tudnak mit kezdeni a slam poetry performativitásával, vagy a költészet demokratizalása felé irányuló törekvéseivel. A slamet véleményem szerint a színház, azon belül is a teatralitás és performativitás koncepciók felöl érdemes olvasni, amit sokan, akik csak az elhangzó szövegek líraelméleti vagy -történeti elemzésére szorítkoznak, elszalasztanak. A slam poetry éppoly kevéssé tekinthető egységesnek színvonalát, vagy iranyzatait tekintve, mint a hagyományos, akadémikus költészet. Itt is vannak kiemelkedő tehetségek, és vannak műkedvelők, akik csak szeretnék kipróbálni magukat a színpadon. A legszembetűnőbb különbség azonban az, hogy a slamben rendszerint a nézők soraiból választott, közönségzsűri dönt, nem pedig egy előre kijelölt szerkesztőbizottság. Ez természetesen magában hordozza a színvonal hullámzásának veszélyét, ugyanakkor olyan szempontoknak is teret enged, amit a hagyományos esztétikák nem ismernek, vagy elutasítanak.
 
Zavada Peter 18.
 
Míg édesapád prózájának központi eleme a szlovák identitása, addig nálad ez alig mutatható ki. Miért? Jársz te is néha Tótkomlósra? 
Az újabb verseimben nem igazán kapnak szerepet konkrét referenciális terek vagy időpontok, ahogy valóságos személyeket és viszonyokat sem jelenítenek meg. Ha úgy tűnne esetleg, hogy mégis, az épp a valóság és fikció egymásba játszásának eredménye. Ugyanakkor burkoltan sok gyerekkori élmény szerepel a szövegekben – az Escape-ciklus olvasásakor például kirajzolódik a békési disznóvágások egyszerre otthonos és idegen világa. Természetesen járok Tótkomlósra, hiszen a nagyapám ott él.
 
Lehet azt mondani, hogy ezzel a verseskönyvvel jössz ki a slamből, vagy a slam és a hiphop ugyanúgy az egyik elsődleges megszólalási forma marad számodra? 
Jelenleg a líra és a színház a legfontosabb. De nem szeretném kirekszteni az életemből semelyik megszólalási formát. A sznobérián kívül nem tudnék rá semmilyen magyarázattal szolgálni magamnak.
 
Kissé skizoid helyzetben vagy, mert mint költő, nem jellemző rád a közéleti megszólalás, sőt egyre beljebb mész önmagadba, és mint slammer ott van a “jófejeskedő megmondó” szerep. A színpad közelében soha nem okozott ez zavart benned? 
A jófejeskedő, megmondóember szerep sosem volt rám jellemző. A slamre, ugyanúgy mint a lírára, az írói attitűdök pluralitása jellemző. A slamnek sem, mint semelyik előadói műfajnak en bloc, nem feltételei a fent említett szerepek. Téves általánosítás volna ezt állítani. Az identitásomhoz az tartozik hozzá, hogy írok, hogy szövegekkel foglalkozom, nem pedig az, hogy zakóban vagy baseball sapkában járok. Ami szövegek színvonalas előadását illeti, szerintem egy tanulható készség, amiből egy szerzőnek csak előnye származik. A közéleti megszólalás pedig mint magánember jellemző rám. Látod, most is épp interjút adok nektek.
 
Mi jön a Mész után? Esetleg a próza iszkolása?
Mostanában nem tervezek prózát írni. Maradok a versnél és a színháznál. A zenélést viszont semmiképp nem szeretném abbahagyni.
 
Fotó: Baktay Péter