Ízek, imák, szerelmek – Bob Dylan Triplicate című lemezéről

Amilyen lassan válaszolt volt Bob Dylan a Nobel-bizottságnak, hogy egyáltalán hajlandó-e átvenni az irodalmi Nobel-díjat, olyan gyorsan vette fel új dalait. Nemrég jelentek meg a klasszikus amerikai szerzeményeket tartalmazó daloskönyvei, a Shadows In The Night és a Fallen Angels, máris itt van a háromlemezes (!) Triplicate album, amely ott folytatja, ahol az előző két lemezzel abbahagyta.

PZL – 061.hu

A saját értelmezésében és a saját hangi adottságaihoz kalibrálva adja elő azokat a dalokat, amik nélkül az amerikai identitás olyan lenne, mint Hollywood westernfilmek nélkül. Színvonalas unalom, háromszor harminc percben, ami hosszú is, meg nem is, mégis végighallgatva a művész 38. albumát, azt mondhatjuk, hogy kellemes utazás, de nem egy cápauszonyú verdán, hanem inkább egy postakocsin. Amikor kikapcsolt a lemezjátszó, olyan érzésünk támadt, mintha egész életünkben mindig is ez a Dylan-album szólt volna… Bársonyos búgás, némileg kopott hang, mégis erős jelenlét.

A már 75 éves Dylannek kétségtelenül nincs olyan hangja, mint Sinatrának, de ahogy ilyenkor lenni szokott, az atmoszféra és a figura hitelesíti a produkciót… A Triplicate takarékos hangszerelésű mutatvány, afféle középosztálybeli vacsorazene, amihez csak egyféle fogást szolgának fel, egy hatalmas, közepesen átsütött steak-et. Itt van az Herman Hupfeld dala, az As Time Goes By például a Casablanca című filmből, vagy Gordon Jenkins és Johnny Mercera szerzeménye, a P.S. I Love You, valahogy minden egyetlen hangon szólal meg ezeken a lemezeken.