“Kész akarok lenni bármire” – Interjú Orosz Ákossal, a Vígszínház színművészével

Március 2-án mutatják be Martin Čičvák rendezésében, Eszenyi Enikő főszereplésével a Premier című előadást a Vígszínházban, amelyben Gust alakítja, de játszik többek között a Bűn és Bűnhődésben, a Liliomban, A félkegyelműben és a Hamletben is. Nem csak színészként, hanem rendezőként is helyt áll, márciusban újra játsszák Homokember című előadását. Mindezek mellett dalokat ír Aszittem nevű zenekarának, és forgat is, hamarosan Szabó István Zárójelentés című filmjében láthatjuk. Orosz Ákossal, a Vígszínház színművészével beszélgettünk.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Nemrég fejeződött be Szabó István Zárójelentés című filmjének a forgatása. Kit alakítasz benne?
Egy vidéki postást, akit mindenkit jól ismer, hiszen nap mint nap találkozik a falu lakóival. Viszont van egy nem hétköznapi oldala is, ugyanis verseket ír. A filmben el is hangzik egy ilyen vers, amit egyébként maga Szabó István írt. Egy nagyon egyszerű, de érzelmes versről van szó, közben egy olyan szituációba van helyezve a karakterem – egyébként Klaus Maria Brandauer partnereként –, ami egy kicsit groteszk. Hétköznapi figura, ugyanakkor ezt a hétköznapiságot más fénytörésben mutatja meg, ezt próbáltam megjeleníteni.

Milyen volt együtt dolgozni Szabó Istvánnal és Koltai Lajossal?
Nagyon profik és emberiek. Semmilyen allűrt nem tapasztaltam náluk, és ez igaz volt az egész stábra is. Oscar-díjas művészekről van szó, de ez egyedül azon érződött, hogy mennyire higgadtan, gyorsan, profin és kifinomultan dolgoztak. Nagyon tetszett a forgatókönyv is, az pedig külön megtisztelő, hogy Szabó István fölhívott telefonon, és felkért a szerepre.

Akkor nem is kellett elmenned castingra?
Nem, mindenkit személyesen kért fel. Látott itt, a Vígszínházban a Bűn és bűnhődésben Raszkolnyikovként, tetszett neki a játékom. A forgatáson is éreztem, hogy bízik bennem, és ez jól esett. Koltai Lajos pedig nem csak egyszerűen fényképezte a filmet, olyan szemet biztosít a könyvnek, hogy végig azt éreztem, koncentrált figyelmével és kreativitásával ő is nagyban hozzájárul a színészek munkájához, a jelenetek eredményességéhez. Kettejük között óriási az összhang, egy hangos szó el nem hangzott, soha semmilyen feszültséget nem tapasztaltam. Tudatosak és profik, és mindezt érzelmileg magas hőfokon művelik.

Vannak még filmes terveid?
Igen, ez most nagyon érdekel. Van bennem motiváció, tanulnám még. A filmezésben az az izgalmas, hogy más eszköztárból kell dolgozni, másképp kell előhozni a rezgést magamból, és ezt élvezem. Most is épp folyamatban van egy film forgatása, és nemsokára elkezdek dolgozni egy új mozifilmben is, amelyről egyelőre sajnos még nem beszélhetek.

Sok mindent csinálsz – rengeteg szereped van a Vígben, forgatsz, szinkronizálsz, zenekarod van. Hogy lehet mindezt a maximumon hozni? Egyáltalán lehet-e?
Végletes ember vagyok. Nekem nem megy, hogy valamit ne maximális erőbedobással csináljak. Akkor inkább nem csinálom. Most igyekszem kevesebb szinkront vállalni, mert az elmúlt két évben annyi munkám volt, hogy elkezdtem azt érezni, nem tudok száz százalékosan jelen lenni. A zenekarommal az a terv, hogy minden hónapban felvegyünk egy új dalt. Rengeteg új és évekkel ezelőtt megírt dalom van, de foglalkozni kéne velük, feljátszani őket, sajnos erre jut a legkevesebb idő. Ez inkább hobbi, nem akarok hirtelen “rocksztár” lenni, de nagyon jól érzem magam, amikor zenélek, és ezt nem akarom elengedni.

Koncerteztek is majd?
Nem ez az elsődleges szempont, inkább az, hogy azok a dalok, amiket már rég megírtam, valamilyen formát öltsenek, hogy legyen nyomuk. Aztán, hogy ebből mi fejlődik ki, az a jövő zenéje.

Maximalista vagy, mégis azt szoktad nyilatkozni, hogy nagyon ritkán van valami teljesen a helyén a színpadon, talán csak egy-egy pillanat, egy-egy monológ erejéig.
Ez nem csak nálam van így. Törőcsik Mari – akivel volt szerencsém együtt játszani – azt mondta, az egész pályafutása alatt összesen öt olyan estéje volt, amikor azt érezte, most minden összejött, most minden a helyén volt. Tulajdonképpen folyamatosan azért küzdesz, hogy néha, egy-egy pillanat erejéig ebbe az ihletett állapotba kerülj, hogy megnyíljon a tér, az idő, és valahogy megéld a létezés élményét. Egy csomó mindent beleteszel a zsákba, és onnantól tényleg olyan, mint a zsákbamacska, hogy azt húzod-e ki, ami ehhez a teljességhez kell, vagy sem.

És amikor ez megvan, próbálod rekonstruálni, hogyan sikerülhetett elkapni a pillanatot?
Az ember mindent megtesz azért, hogy minden nap világcsúcsot fusson. Vagy legalább egyéni csúcsot. Ez sokszor nem sikerül. Aztán persze, gondolkozol, hogy mit nem csináltál jól, hol csúszhatott el az egész, de ebben mégiscsak van egy megfoghatatlan tényező, és ez a valami adja hozzá azt a pluszt. Lehet annyira profinak lenni, lehet annyira tudni a szakmát, hogy egy bizonyos szint alá ne menj, sem érzelmileg sem technikailag. Persze, kell hozzá érzék is, meg sok gyakorlás, de engem a belső rebbenékenység, ami a leginkább izgat, és ez sokkal megfoghatatlanabb a színészetben. Ha ez sikerül, azt a közönség is érzi. Volt, hogy valami összejött, és a következő alkalommal le akartam másolni. De amikor már azon gondolkodsz, hogy “ezt hogy is mondtam?”, “ekkor mit is csináltam?”, akkor vége van. Mert akkor már nem vagy jelen… Ezek a pillanatok akkor vannak meg, amikor tényleg olyan, mint hogyha ott és akkor valóban az történne, amiről szó van a darabban.

Energia, dinamizmus – általában ezek a szavak ugranak be a játékodról, erről te is azt mondtad, hogy a legtöbbször fejest ugrasz egy-egy feladatba, és aztán a többől kell leépíteni, lejjebb venni. Ez megszokás, vagy alkati kérdés nálad?
Szeretek beleugrani egy-egy feladatba. Nem szeretem húzni az időt. Van egy hetedik érzékem, ami szerintem jobban működik, mint az agyam, és ezt akkor tudom legjobban bemozdítani, ha belevetem magam egy feladatba. Úgy gondolom, mindig a felkészülésbe kell a legnagyobb energiát fektetni: hogy úgy menj föl a színpadra, hogy képes legyél bármire. Például, ha föl kell húznod magad egy két és fél méteres emelvényre, akkor ne az legyen, hogy nem csinálod meg, mert nem vagy mondjuk bemelegítve. Vagy ne tudj fölemelni egy nőt, mert beáll a csípőd, és úgy maradsz. Vagy ne merj kiabálni egyet, mert tudod, hogy este játszol, de nem vagy még beénekelve. Kész akarok lenni bármire. És ez az, amibe fejest ugrok.

Emiatt kerülsz konfliktushelyzetekbe egy-egy próbafolyamat alkalmával?
Többször mondták már, “túltolom”. De én inkább “túltolok” valamit, még akkor is, ha az nem jó. Inkább legyen az, hogy többet teszek bele és abból veszek vissza, mint az, hogy mögötte maradok valaminek. Mindemellett, szerintem egy szerep sosincs még kész a premierre, folyamatosan formálódik az előadások alkalmával. Valami jobb lesz, valami rosszabb. Néha többet teszek bele, néha kevesebbet, néha intenzívebb vagyok, néha kevésbé. A Bűn és bűnhődésnél például a huszadik előadáson kezdtem azt érezni, hogy el tudom játszani Raszkolnyikovot. Az volt az első szerep, amit itt, a Vígben, a nagyszínpadon eljátszhattam. Egy lakásszínházból (Maladype Színház – a szerk.) jöttem, a Víg nagy tereihez hozzá kellett szoknom. Nehéz volt a szerep is, és az egészre mindössze egy hónapunk volt, reggel-este próbáltunk. Szóval, nekem ez dupla mélyvíz volt, és körülbelül húsz előadás kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogyan tudok törékenyebb lenni.

Nehéz volt a váltás? Más energiákat kell a Víg színpadán mozgósítani, mint a Maladypében?
Nem, ez inkább technika. Tudni kell elhelyezni magad a térben: tudnod kell, mit látnak az erkélyről, tudnod kell úgy megszólalni középhangon, hogy ne ordíts, de mégis mindenki hallja, érezned kell, meddig kell tágítani az aurádat, hogy érezhető legyen a szívdobbanásod, vagy az idegrendszered bizsergése. De legyen bármekkora a színpad, én ugyanúgy dolgozom, csak alkalmazkodom a körülményekhez.

Szerepelsz az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett Liliomban. Ő úgy fogalmazott, ez egy egyszerű történet egyszerű embereknek, amely az emberi viszonyok legalapvetőbb kérdéseit tárgyalja. Szerinted mi teszi aktuálissá ezt a művet?
Nehéz ennél pontosabban megfogalmazni. Ezt a problémakört szerintem mindenki ismeri: ha valami nem sikerül, ha valamit újra és újra elrontasz, a büszkeség, hogy nem tudsz valakitől bocsánatot kérni, nem tudsz kibújni a saját bőrödből, vagy a haláltól való félelem, ami így vagy úgy, de általában megjelenik az emberek életében. A darab ezeket a témákat boncolgatja. Pont attól ennyire aktuális, hogy nincs benne semmi lila, semmi elvont, amihez ne lehetne kapcsolódni. Olyan emberekről szól, akik ma is jönnek-mennek az utcán.

Márciusban újra játsszák a Homokembert, az első rendezésedet. Hogy került képbe ez a mű nálad, és mi volt a koncepció a színre vitelében?
Többször olvastam a Homokembert, amit egyébként anno a nővérem mutatott nekem. Egy ideje motoszkált már bennem, hogy lehetne ezzel valamit kezdeni, aztán megláttam a Mozsár Műhely pályázati felhívását, és egyből a Homokember ugrott be. Az egész magammal szemben volt egy teszt, hogy egy ennyire nehéz és furcsa műre tudok-e alkotni egy koncepciót. Tudok-e egy rendszert ajánlani másoknak, amelybe bele tudják helyezni saját magukat. Bele tudom-e rakni a gondolatiságomat, képes vagyok-e az énemet bemozdítani, vagy inkább az ösztönösségem működik.

És mire jutottál, sikerült?
Sokan szeretik, jó kritikákat kapott. Szerintem sok érték, és ami a legfontosabb, játékkedv van benne. Sokszor azt érzem, hogy kiveszik a színházból a játékkedv. Nem kötelességből csináltam meg a Homokembert, hanem mert érdekelt. Nem muszájból vágtam bele, és ez érződik is rajta. Nyilván vannak hibái, nem is tartom magam rendezőnek, de mindenképp jó és élvezetes kísérlet volt.

Vannak még hasonló terveid, akarsz még rendezni?
Igen, de egyelőre esélyem sincs, hogy bármi hasonlóba belefogjak az időbeosztásom miatt. Az biztos, hogy engem a játékosság motivál. Nem tudok a színészetre, a színházra, a filmezésre, a zenére úgy tekinteni, mint pusztán szakmákra. Néha azt érzem, hogy ez arányaiban kevesebb lett: az, amikor valamit játékkedvből csinálok. Addig szeretném ezt csinálni, amíg ez megvan bennem.

Félsz, hogy elvész a játékkedv?
Csak nem akarom, hogy belekerüljek egy mókuskerékbe. Ezért is mondtam, hogy most próbálok picit visszavenni. Ez nem feltétlenül sikerül, most például a vígszínházas munkám mellett még Berlinben fogok játszani egy darabban, németül. Az elmúlt két évet irdatlanul végignyomtam, lehet, hogy ezt húzom magam után. Azt is meg kell tanulni, hogyan kell pihenni. De nem vagyok kedveszegett, csak érzem, hogy ez egy veszély, amit jó idejekorán felismerni. Félelmetes, amikor valaki végigcsinálja úgy ezt a pályát, hogy nem talál benne örömet…

Akkor beiktatsz egy kis pihenést is?
Színházat nem vállaltam a nyárra, igaz, lett volna rá lehetőségem. Nem veszem készpénznek, hogy van munkám, abból a hivatásból élek, amit én választottam, ez jó érzéssel tölt el. Ez is ki tud hozni ebből a mókuskerék érzésből. De szeretnék pihenni is. A nyáron megnősültem, tíz napot voltunk nyaralni, szeretném, ha az idén kicsit több időnk lenne.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula