Bár a járványhelyzet miatt elrendelt veszélyhelyzetnek vége, a mozik nézőterei egy kis ideig még  üresen konganak, így filmösszeállításaink indok-alkotásait továbbra is a magyar streamingszolgáltatóknál megjelent új tartalmak közül szemezgetjük. Ezúttal az HBO Go legutóbbi premierfilmjei között szereplő, a mozikban  tavaly már bemutatott  Gemini Man-re esett a választásunk. Jegyezzük meg, az Oscar-díjas Ang Lee részben Budapesten forgatott filmje, amelyben a nyugdíjba készülő titkosügynököt alakító Will Smith fiatalkori önmagával kerül szembe, teljesen indokoltan taknyolt hatalmasat a mozikasszáknál, filmtörténeti előzményei azonban más lapra tartoznak. Heti filmcsokrunk témája tehát nem is lehet más, mint a hasonmás.

MP – 061.hu

A 19. század második felére a hasonmás lett a fantasztikumba hajló német romantika egyik központi toposza, legfoglalkoztatottabb rémalakja. Szerb Antal egyenesen a korszak „fõ kísértetének” nevezte az én-hasadás, az identitás többszörözésnek metaforájaként is értelmezhető doppelgänger figuráját, amely aztán Edgar Allen Poe közreműködésével az angolszász rémtörténetekbe is átszivárgott, olyan legendás szörnyalakok közé, mint Drakula gróf vagy Frankenstein teremtménye. A hasonmás-filmográfia elmúlt száz évéhez persze nem csupán a személyiség belső törésvonalainak feltérképezésére vállalkozó doppelgänger-terminus biztosított forrást: a történetek építményéhez a sci-fi világának olyan, olykor kevésbé mélyenszántó és spirituális, de felvetésében hasonlóképpen izgalmas témacsoportja adta a maltert, mint a klónozás vagy az időutazás. A doppelgänger kifejezés először 1796-ban, Jean Paul Siebenkäs címû regényében bukkant fel, a szerző lábjegyzetes magyarázata szerint pedig „azokat nevezzük így, akik látják magukat”. Ebből kiindulva válogattunk össze a hasonmás-filmek műfaji palettájáról nyolc olyan alkotást, amelynek főszereplőjét önmagával hozza össze a sors.

David Bowman

2001: Űrodüsszeia (1968)

A filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusa, amely Arthur C. Clarknak a Stanley Kubrick megrendelése alapján írt könyve alapján készült, az utolsó negyedében egy merész lépéssel lételméleti kérdéseket is boncolgató, szuggesztív képi orgiába csap át. Kubrick filmje így olyannyira vizuális, hogy a Keir Dullea alakította Bowman karakterénél nem annak összetettsége a fontos, mindinkább a materiális átlényegülése. Bowman segítségével egy dimenziókon átívelő utazásra visz minket, ahol tér és idő végül összemosódik, majd Bowman évtizedekkel idősebb önmagával szembesül egy szobában, amelyben a férfi egyre öregebb lesz, majd meghal, és csillaggyermekként újjászületik a lét egy magasabb fokán.

Veronique

Veronika kettős élete (1991)

Weronika Krakkóban él, Veronique Párizsban. Egy napon születtek és megtévesztésig hasonlítanak egymásra, de nem testvérek, nem is tudnak a másik létezésérõl, mégis érzékelik egymást: tudják, hogy nincsenek egyedül. A szenvedéllyel teli, angyali hangú Weronika hamarosan nagy koncerten énekelhet. A meghallgatás után beleszalad egy tüntetésbe a főtéren, ahonnan mindenki menekül, beleértve egy francia turistacsoportot is. Weronika megdöbbenve veszi észre, hogy az egyik fényképező nő a buszon megszólalásig hasonlít rá. Később, a koncert alatt gyenge szíve miatt éneklés közben rosszul lesz és meghal. Ugyanebben a pillanatban Veronique-ot Párizsban váratlanul elönti a mély gyász érzése és úgy dönt, hogy mégsem folytatja énekesnői karrierjét. Az iskolában, ahol tanít, épp azt a dalt tanulják, amit Weronika adott elő… Szíve mostantól másképp dobban, élete gyökeresen megváltozik. Krysztof Kieslowskinak ez a film hozta el a nemzetközi áttörést, amely nem utolsósorban a gyönyörű fényképezésnek és a zenének, valamit a címszereplőt alakító Iréne Jacob teljesítményének köszönhető. Elsősorban pedig a film végéig fenntartott suspence-dramaturgiának, aminek lényege, hogy Kieslowski a hitchcocki feszültségkeltés módszere szerint nem egy jól meghatározott kérdés megoldását késlelteti, hanem már annak kibontását is, hogy egyáltalán mi lesz a történet.

Thad Beaumont/George Stark

Halálos árnyék (1993)

Az 1968-ban 100 ezer dollárból elkészített Az élőhalottak éjszakájával és folytatásával, a Holtak hajnalával Geoge A. Romero nemcsak a horrorra szakosodott rendezőknek – köztük Wes Craven, John Carpenter és Tobe Hooper horrorista mesterhármasának – mutatott utat, hanem több filmes nemzedék alkotóinak egész sorára volt – és van ma is – hatással. A nemrég elhunyt bronxi rendező jó barátja volt Stephen Kingnek, így nem is csoda, hogy ez a koránt sem tökéletes, de méltatlanul elfeledett film az egyik leghitelesebben adaptált King-produkció. Ráadásul a zombizsánertől sem állt távol, hiszen a főkolompos egy eredetileg agydaganatnak vélt, majd a Timothy Hutton által alakított főhős koponyájából eltávolított töppedt bébi ikerszarkóma felnőttkori manifesztációja, a főhős negatív mása, doppelgangere és sötét árnyéka, ami a zombikhoz hasonlóan szép lassan szétrothad.  

Russell Morley Duritz

A kölyök (2000)

Russ Duritz (Bruce Willis) egyedülálló nagymenő arculattervező, akinek mindenről és mindenkiről meg van a saját véleménye, a munkatársai nem véletlenül tartják érzéketlen bunkónak. Negyvenedik születésnapja közeledtével addigi precízen kiszámított világa hirtelen összeomlik, amikor megjelenik az életében egy esetlen mozgású, kövérkés és lerázhatatlan kölyök, Rusty akiről kiderül, hogy nem más, mint nyolcéves önmaga. A férfi utálja a gyereket, mert gyerekkori lúzerségére emlékezteti, amitől felnőttkorára tudatosan és csak kemény munkával tudott megszabadulni. A kissrác pedig attól kap frászt, mivé válik majd, ha felnőtt lesz. Russ és Rusty aztán lassacskán egymásra hangolódnak, megváltoztatják a sorsukat és egymást is. A Disney filmjének igazi sztárja a kiscsávót alakító Spencer Breslin, a komédiázástól akkoriban elszokott Willis ugyanis jobbára egyetlen arckifejezéssel, egy szélütött félmosollyal próbál megfogalmazni mindent, ami a karakterében lezajlik.

Spock

Star Trek (2009)

Gene Roddenberry 1964-ben startolt sci-fi tévésorozatának mozifilmes frissítésével J.J. Abramset bízták meg, aki éppúgy helytállt a korábban inkább csak a rajongókat megmozgató űrszéria új, stílusában is más kalandfilmjével, mint a fiatal Spockot és Kirköt alakító Zachari Quinto és Chris Pine. A sorrendben tizenegyedik egészestés film ugyanakkor megnyerő alázattal közeledik a mítosz felé: ellensúlyozva a stílus- és tempóváltást, egy rakás, csak a beavatottak számára érthető poén akad (néhol konkrét dialógokat idéznek korábbi részekből), az eredeti Spock, Leonard Nemoy feltűnése és találkozása fiatalkori önmagával (ez esetben Quinto karakterével) pedig minden igazi trekki számára szakrális pillanat. A film a belemenős, a veszélyre fittyet hányó Kirk és a logikán alapuló gondolkodásmódot előnyben részesítő vulkáni barátságának kialakulását, valamint első közös kalandjukat mutatja be. Quinto Spockja azonban távolabbról indul: egy sértett és mindenkit megvető stréber, akiből teljesen hiányzik a vulkánira jellemző csendes bölcsesség.

Sam Bell

Hold (2009)

Sam Rockwell kiváló színész, David Bowie fia, Duncan Jones (Warcraft) rendezői debütálásában pedig lehetőséget kapott arra, hogy ezt többszörösen is bizonyítsa, a teljes játékidő alatt ugyanis gyakorlatilag egyedül őt látjuk a vásznon. 2035-ban egy Holdon létesített űrállomás termeli ki a Föld számára életbevágóan fontos matériát, ezáltal megmentve bolygónk gyengélkedő energiagazdálkodását. Az állomást egyetlen ember irányítja, aki a Holdon eltöltött hároméves megbízásának végéhez közeledve saját magával kerül összeütközésbe. Sam Bell egyedüli társa Gerty, a központi számítógép, amíg fel nem bukkan a bázison egy fickó, aki szakasztott mása az aszkétasorsú asztronautának, csak frissebb, egészségesebb. A sztoriban, amely számos motívumával, vizuális megoldásaiban is tiszteleg a 2001: Űrodüsszeia előtt, végig ott lebeg a Solarisra utaló lélektani csavar ígérete, de a film értékéből semmit nem von le, hogy végül racionálisabb magyarázatot kapunk a hasonmás felbukkanásának rejtélyére.

Joe

Looper – A jövő gyilkosa (2012)

Ian Johnson, a Star Wars: Az utolsó Jedik rendezőjének referenciamunkája remekül megírt és megrendezett időutazós thriller több idővonallal. 2074-ben járunk, amikor az időutazás kézzelfogható valósággá vált, ám visszaélésekre ad lehetőséget, ezért betiltják, csak a feketepiacon lehet hozzájutni. A maffia sajátos módon használja ki a lehetőséget, ha meg akar szabadulni valakitől: harminc évvel visszaküldi az időben, ahol a jövőgyilkosnak nevezett looperek várják. Joe is ilyen bérgyilkos, főnökei egy napon azonban úgy döntenek, hogy Joe-nak a saját jövőbeni énjét kell eltennie láb alól. A fiatal hitmant Joseph Gordon-Levitt alakítja, akinek a maszkmesterek eléggé átplasztikázták az arcát, hogy hasonlítson idősebb énjére, azaz Bruce Willisre.

A Wilson család

Mi (2019)

Az erőteljes és átütő ötleteiről ismert Oscar-díjas Jordan Peele, a Tűnj el! alkotójának legutóbbi, home invasion mozijában egy jómódú színesbőrű famíliát egy éjszaka meglátogat egy másik család tengerparti nyaralójukban. Az idegenek nem haverkodni akarnak – és éppen úgy néznek ki, mint hőseink, leszámítva, hogy vörös kezeslábasba  vannak csomagolva, golfkesztyűt hordanak, és éles ollót lóbálnak. Erősek, gyorsak, céltudatosak és akarnak valamit, de sokáig nem tudjuk meg, mit, mert az eredeti család sorsa miatt kell aggódnunk. Helyenként elképesztően ijesztő, máskor viszont kifejezetten röhejes jelenetek zavarják össze a nézőt, aki hetekkel később leginkább csak a családanyát és frászthozó hasonmást alakító Lupita Nyong’o (12 év rabszolgaság) kitűnő alakítására fog emlékezni.