Soltész Béla író, társadalomkutató és hátizsákos turista. Az ELTE spanyol-portugál szakán végzett, a BCE-n nemzetközi kapcsolatokból doktorált. Migrációkutatóként dolgozik, emellett pedig, amikor teheti, útnak ered kedvenc régiója, Latin-Amerika felé, amiről blogján és könyveiben számol be.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Két útirajzos könyved, a Clandestino és a Hátizsákkal Brazíliában Latin-Amerikába visz el. Ezek szerint az útikönyvek népszerűsége a mai napig töretlen.
Igen. A Clandestinónak két kiadása is elfogyott, és a Hátizsákkal Brazíliában is elég népszerű. A visszajelzések alapján mindkét könyvet azért szeretik az olvasók, mert egy számukra ismeretlen régióról olvashatnak olyan személyes benyomásokat, amiket a szerző már valamennyire át is kódolt. Nehéz dolog más kultúrákban tapasztalt jelenségeket úgy elmondani, hogy a magyar olvasó azt érezze: “igen, értem, hogy miről van szó”, de ugyanakkor ne legyen pontatlan, leegyszerűsítő a szöveg. Például Rio faveláit járva azt éreztem, hogy ezek a helyek azt a szerepet töltik be a brazil városokban, amit a lakótelepek Kelet-Európában: itt élnek a kevésbé tehetősek, akik közül viszont a legtöbben kijárnak a város többi részébe dolgozni. Vagyis szemben a média által használt narratívával, a favelák nem afféle zárványok, hanem a városok organikus részei. Mégsem írhattam le a könyvben, hogy a favelák olyanok, mint a lakótelepek, mert az félrevitt volna. Inkább sztorikkal, impressziókkal próbáltam elmondani ugyanezt.   

Maja-indiánok-Guatemala (Fotó: Soltész Béla)

Aki egy hasonló jellegű útnak nekivágna, hogyan érdemes felkészülnie. Milyen lelkiállapot kell mindehhez?
Nagyon kell bízni abban, hogy az esetlegesen felmerülő problémás helyzetek megoldódnak. Fontosnak tartom, hogy a helybeli emberekre alapvetően barátként, szövetségesként tekintsen az utazó. Lehet, hogy rossz szándékú helyiekkel is fogunk találkozni, de tőlük a leghatékonyabban a jó szándékú helyiek tudnak minket megóvni. A CouchSurfing nevű weboldal és online közösség például tipikusan erről a jóhiszeműségről szól, és nekem is sokat segített az utazásban és a helyi viszonyok megértésében, hogy az időm jelentős részét couchsurferként, vagyis újonnan megismert emberek vendégeként, kanapékon és kisszobák matracain éjszakázva töltöttem.

 A szerző a Húsvét-szigeten

Az útirajzok mellett szépirodalmat is írsz. A két útikönyvnél végig a valóságra támaszkodtál, vagy néha a képzeleted is besegített?
Az útirajzokban írtakban nincs semmi, amit kitaláltam volna. A tényszerűséget nagyon fontosnak tartom, ki merem jelenteni, hogy minden úgy történt, ahogy leírtam. Legfeljebb a párbeszédeket stilizáltam, mert természetesen nem emlékszem szó szerint, hogy ki mit mondott. Próbálkoztam amúgy olyan fikciót írni, ami Latin-Amerikában játszódik, de kudarcot vallottam. Az eddig megjelent szépirodalmi szövegeim – a Rabszolgasors című regényem és az Inbox című novelláskötetem – magyarországi közegben magyar szereplőket vonultatnak fel, és eszembe jutott, hogy a következő regényem főhősei Latin-Amerikába utazó magyarok lesznek, akik ott belekeverednek egy forradalomba. Írtam is vázlatokat, de az volt az érzésem, hogy valamiféle rossz értelemben vett “rejtői” történet kezd körvonalazódni. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a Rejtő-könyveket, de ő köztudottan nem utazta be Észak-Afrikát, így remélhetőleg nem is merül fel az olvasóban, hogy az a régió tényleg olyan, mint amilyennek Rejtő leírja. Ha viszont én kezdeném el humoros egzotikummá tenni Latin-Amerikát egy regény kedvéért, azzal pont a dokumentarista szavahihetőségemet veszteném el. Úgyhogy most azon gondolkodom, hogy inkább a másik irányba kéne elindulni: Magyarországon játszódó szépprózát írni spanyolul.  

A riói karnevál (fotó: Soltész Béla)

Zelei Dávid kritikus, a Lazarillo szerkesztője írja Az egzotikus Budapest című írásában:„Arra ugyanakkor aligha gondolunk, hogy ez az egzotikumérzet kölcsönös is lehet, vagyis nemcsak számunkra izgatóan fura hely Latin-Amerika, de egy argentin vagy brazil számára is könnyen annak tűnhet Magyarország – az óceán túloldaláról nézve ugyanis éppenséggel mi vagyunk a sejtelmes, ismeretlen másik.” Latin-Amerikából még Magyarország is egzotikus?
Abszolút. Néha úgy éreztem, hogy a “Honnan jöttél?” kérdésre simán válaszolhatnám azt, hogy “A Szaturnuszról”, akkor sem érnék el más hatást. Magyarországról nem sokan hallottak arrafelé. Akik pedig mégis, azok a Zelei által is megidézett szerzők, például Cortázar és Buarque egzotizáló modorában képzelnek el minket. Hogy ez bizonyára egy ilyen archaikus, hideg, kiismerhetetlen hely, ami ugyanakkor bizarr módon vonzó. Persze van néhány latin-amerikai ember, akinek konkrét élményei is vannak Magyarországgal kapcsolatban. Buenos Airesben találkoztam egy nénivel, aki elmesélte, hogy az általános iskolában a legjobb barátnője egy ötvenhatos menekült magyar család lánya volt. Kubában pedig többen is beszámoltak arról, hogy a hetvenes-nyolcvanas években szocialista csereprogramok keretében a Szovjetunióban tanultak vagy dolgoztak, és ott megismertek magyarokat is. Néha egészen meglepő dolgokra emlékeztek: például egy idősödő kubai pilótától ízes magyar káromkodásokat hallhattam, és a jelentésüket is pontosan tudta. Amúgy egy szót sem beszélt magyarul. 

Atacama-sivatag, Chile (Fotó: Soltész Béla)

A köztudatban Latin-Amerika több országát a durva helyek kategóriájába sorolják. A kalandozásaid alatt egyszer sem kerültél veszélyes szituációba?
A guyanai Georgetownban a helyi Keresztény Nőegylet vendégházában szálltam meg, mert az volt a legolcsóbb. Apácák működtették a helyet, de családok és egyedülálló férfiak is vehettek ki szobát. Az egész ház fából volt, és már alaposan el volt korhadva pár deszka. Az ágyon ültem és olvasgattam, amikor a mennyezetet átszakítva lezuhant egy hatalmas feszítővas, és tőlem nagyjából harminc centire az ágyra csapódott. A kilyukadt plafonon keresztül pedig benézett egy munkás, és mosolyogva megkért, hogy adjam már vissza a szerszámot, mert folytatná a munkát a tetőn. Na, akkor neki is volt lehetősége magyar káromkodásokat hallani. Az ugyanakkor tényleg vicces, hogy két évnyi latin-amerikai utazás során valóban itt, a guyanai Keresztény Nőegylet vendégházában, a szobámba zárkózva kerültem a legközelebb ahhoz, hogy otthagyjam a fogam, nem pedig valami dzsungelben vagy sivatagban. 

Marajo, Brazíllia (Fotó: Soltész Béla)

Tehát a dzsungel és a sivatag semmilyen kockázatot nem tartogatott.
Soha nem indultam egyedül útnak ilyen helyeken, úgyhogy szerencsére nem. Bár Ecuadorban, amikor dzsungeltúrára mentem egy shuar indiánnal, kicsit megijedtem, hogy mi lesz, ha eltévedünk. Nyilván nem tévedtünk el: az őserdő fái között csak én nem tudtam tájékozódni, ő tökéletesen tudta, hogy merre járunk.

Mi különbözteti meg ténylegesen egymástól a latin-amerikai embert és az európait?
Latin-Amerikában soha nem voltak olyan jóléti, középosztály-centrikus társadalmak, mint Európában. A jövedelmi különbségek sokkal nagyobbak, mint mifelénk, de ez valamilyen szinten megszokottnak, természetesnek is minősül. Ebben van jó és rossz is. Jó, mert az európai átlagembert frusztrálják a megélhetési nehézségek és az, hogy mások (érdemtelenül) meggazdagodnak, a latin-amerikai átlagember viszont nem is tudja elképzelni, hogy a dolgok máshogy is lehetnének, és emiatt az általános közérzete, hangulata jobb tud lenni. Rossz, mert ez a mentalitás egyúttal konzerválja is az egyenlőtlenségeket. Azokon a helyeken viszont, ahol elkezdett kialakulni egy értelmiségi középosztály, a fiatalok egyre kevésbé fogadják el a fennálló rendet: Chile, Mexikó és Brazília közelmúltbeli tüntetéshullámai például egy ilyesfajta értékrendbeli változás tünetei. 

Maranhao homokdűnéi, Brazília (fotó: Soltész Béla)

Ha jól tudom, készül a harmadik utazós könyv.
Ecuador, Kolumbia, Venezuela, Guyana, Suriname, Francia Guyana, Jamaica, Trinidad és Tobago, Saint Lucia és Martinique lesz a téma. Összesen négy hónapot töltöttem ezekben az országokban, és elég érdekes helyekre jutottam el – indián közösségekhez, kisvárosi karneválokra, szökött rabszolgák leszármazottaihoz, vitorláshajók kikötőjébe – úgyhogy van miből válogatni.

Hogy látod, hol kezdődik a turista és hol az utazó?
Az utazó szerintem olyan turista, aki többé-kevésbé el tud feledkezni arról, hogy idegen helyen van, és úgy tud körbenézni, hogy nem az idegenséget látja mindenben. Egy hosszabb utazás során ki kell alakulnia valamiféle funkcionalista nemtörődömségnek: nem baj, ha valami nem olyan, mint amilyennek megszoktam, elképzeltem vagy vártam. Az a lényeg, hogy betöltse a funkcióját: az ételtől jól lehessen lakni, a szálláson lehessen aludni, a busz pedig legalább nagyjából arra közlekedjen, amerre menni szeretnék. Ez a mentalitás szükséges ahhoz, hogy az utazó ne a saját utazásának az apró-cseprő praktikus nehézségeivel legyen elfoglalva, hanem arra koncentrálhasson, hogy megértse a helyet, ahol jár.

Vezető kép: A szerző a Iguacu-vízesésnél

 

Facebook hozzászólások