Testamentum címmel új Omega-anyag készül az egykori szerzőtárssal, Sülyi Péterrel, sőt az is elképzelhető, hogy Presser Gábor is ír egy dalt régi zenésztársainak. Addig is lesz hat németországi Omega-koncert, fellépnek Erdélyben, a Felvidéken, Lengyelországban, és május 1-én pedig a Szoborparkban idézik meg az 54 éves Omega korszakait. A színpad a “két parlamenter” között lesz majd, a regisztrócióhoz kötött belépőhöz jár egy pár virsli és talán még egy vörös csillagos Heineken sör is. A Cseh Tamás Program támogatásával Kóbor Jánossal beszélgettünk az elmúlt 54 évről.
PÁN – 061.hu
A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején még akadályozta az MHV a külföldi szerepléseket, de mi változott meg kb. 1975-re?
Nem hiszem, hogy csak minket hagytak békén abban az időben, és hogy akkor olyan komoly korlátok közé lett volna szorítva a rock.
De a még az 1972-es Élő Omegát is csak nehezen tudtátok kiadni…
A mögött nem politikai, hanem szakmai okok húzódtak. A Hanglemezgyár szerintem már a kezdetekkor a beat mellé állt. Nekünk 1968-ban jelent meg először nagylemezünk, előtte azért nem lehetett, mert az MHV-nak nem volt olyan présgépe, amivel nagy számban lehetett album formátumú nagylemezeket gyártani. Onnantól kezdve, aki akart, az az MHV-nál legalább az esélyt megkapta a lemez készítésre, ellentétben más kelet-európai országokkal. A Sanzonbizottság szerepét is eltúlozták. Benkő Laci ma is sokat beszél erről, és el is sírja magát, de én nem emlékszem egyetlen olyan dalunkra sem, amit nagyon durván meg kellett volna változtatni.
Ott van a Szexapó…
Igen, de ezt is csak azért nem engedték lemezre, mert Erdős Péter azt hitte, hogy róla szól, és hogy mi vele szórakozunk… Pedig nem egyáltalán róla szólt, hanem Hendrei Tiborról, a fotósról, akit minden Omega-rajongó ismert.
Ha már szóba került az alutasakban megjelent, 1972-es Élő Omega album, akkor hadd kérdezzem meg: melyik színnyomat volt az első kiadás. Mert megjelent kék, piros, aztán még sárga színnel is…
Pici és Laux kiválásával ott maradtunk négyen, és én azon gondolkodtam, hogy hagyom az egészet, eljött az idő, hogy megkeressem az építész diplomám. Akkor úgy gondoltam, hogy az igazi zenészek vigyék tovább a dolgot, megértettem Pressert és Lauxot, hogy ők most egy más nagyságrendű dolgot szeretnének. Ráadásul az addigi utolsó nagylemezünkön, az Éjszakai országúton – bár volt rajta néhány jó nóta (Oh, jöjj, Éjszakai országúton) – de nekem igazán már nem tetszett. Az nem volt elfogadható, hogy mi folytassuk. De apróságokon múlnak a dolgok…. Lauxéknál, ahol Ancsa is lakott, feljött Pici… Megállapodtunk arról, hogyan osszuk szét a felszerelést. És ők úgy is tudták, hogy én innen mérnök úr leszek… És egy tudatalatti dolog szólt közbe. Tisztában voltunk azzal, hogy egy bizonyos Gombos úr nevű amerikás magyar szervezgette, hogy kiviszi az új szupergroupot, a Lokomotív GT-t Amerikába. Amikor Pici kikísért, magában dúdolgatta a This land is your land című számot. És mintegy sugallta, hogy ez a ti országotok, mi megyünk Amerikába… Ekkor belém hasított valami… No, várjunk csak…Nem biztos, hogy ez a vége… Majd visszamentem az Omegához, hogy gyerekek, tudjátok mit, tegyünk még egy próbát! Hívjuk el ezt a Debreceni Ferkó gyereket, mert nagyon jó dobos. És az ő személye igazi telitalálat volt, amikor külföldön játszottunk, a világsztárok is odaálltak és nézték, hogy játszik ez a fiú…
Szóval, a piros, vagy a kék betűs cover volt az első?
Amikor megalakult az LGT, a Hanglemezgyár egyértelműen mellettük tette le a voksot. Bementünk Erdőshöz, hogy mi is csinálnánk még egy lemezt, amire azt mondta, hogy semmi akadálya, de előbb bizonyítsuk be, hogy életképesek vagyunk. Volt bennünk egy dafke, és összeszedtük magunkat. Összeraktunk egy anyagot, be is vittük, amire Erdős megint csak hárított… Nagyon jó, nagyon jó, de erre nekünk nincs kapacitásunk, a stúdiókat már régen befoglalták mások. Jó, gondoltuk, akkor felvesszük magunk. És két UHER riportermagnóval vettük fel élő koncerteken az anyagot, abból csináltunk egy válogatást, majd bementem Erdőshöz, hogy tessék. Megnézték, hogy technikailag megfelel-e…Megfelelt. Már csak egy nagy problémánk van, mondta Erdős. Papírhiány van, nem tudunk borítót csinálni. Hiánygazdaság volt, de az alumínium gyártásban nagyhatalom voltunk, a világtermelés 10%-át mi adjuk… Na, akkor abban csak nincs hiány. És aztán azon gondolkodtunk, hogy alumínium fóliákból mit lehetne kihozni… Találtunk is hajtogatható anyagot, és még az is eszünkbe jutott, hogy ez a némiképp hard-rockos anyag ebben a fémes borítóban még stílusos is lesz. Egy téesz melléküzemágában összehajtogattak nekünk 10.000 darabot, amire nyomtatni nem lehetett csak szitázni, ezért csináltunk olyan címlapfotót, amin jól mutat a szitázás. A kék szín mellett tettük le a voksunkat, mert jól mutatott a fémes háttérrel. Amikor aztán megjelent a 10.000 darab, egy perc alatt fogyott el. Utána kellett rendelni 50.000-et, majd ezután jött egy NDK-s turné. Kiderült, hogy ott kétszer olyan népszerűek vagyunk, mint itthon, és a turné után megrendeltek 200.000 db-ot. Ezzel csak az volt a gond, hogy már elfogyott a kék színű festék. Utána jött a piros, de az a szín is elfogyott. A lelkes gyűjtők tudják: készültek még okkersárga és zöld verziók is.
Már ez a koncertlemez is hard rockos húzású, de sokkal inkább az az ötödik Omega album. Miért nem lett ennek a keményebb trendnek folytatása? Végül is jó állt nektek, és ti lehetettek volna az első zenekar, akik befuttatják Magyarországon ezt a műfajt…
Nézd, én rockzene vonatkozásában anglomán vagyok. Az Egyesült Államok zenéje nem tudta megközelíteni ezt a mániámat, pedig a Doors együttest is nagyon szerettem. Amikor 1968-ban kimentünk játszani, borzasztó érzés volt szembesülni azzal, hogy hol tart Anglia, és hol tart Magyarország, és hogy mi mit hiszünk magunkról. Amikor leszállsz a repülőről, és este már Joe Cocker koncertre mész, majd két napra rá már a The Who-t látod… Nekem az volt a véleményem, hogy gyerekek, azonnal menjünk haza… Nekünk itt semmi keresnivalónk nincs… Mikor hazajöttünk, még nem volt magyarországi lemezünk, (hiszen az csak karácsony körül jelent meg), szóval hol tartottunk mi, és az egész közép-európai rockzene… A 10.000 lépést viszont már az a lelkesedés hozta össze, ami az angol turnén ránk ragadt… Állítom, hogy az az 1969-es lemez a világ bármelyik részén megállta a helyét. Azon volt a Gyöngyhajú lány, a Petróleumlámpa, a 10.000 lépés… Az egy borzasztó erős anyag volt… A következő angol turnét a kinti menedzsment már le is szervezte, a Nice együttessel közösen játszottunk volna. Amikor bementem az Interkoncerthez, hogy intézzem az útleveleket, szóltak, hogy baj van… Kiderült, hogy fölülről jött az ukáz, hogy az Omega már kétszer volt Angliában, idén az Illés együttesen a sor… Aczélék felől jött ez az ukáz, nem lehetett mit tenni, az angol menedzsmentnek pedig elment a kedve az egésztől. Nagy volt bennünk a csalódás, de azért 1970-ben rengeteg fesztiválon vettünk részt, Finnországtól Spanyolországon át egészen a tokiói Yamaha fesztiválig, és azok a sikerek némileg tartották bennünk a lelket, de ekkor dőlt el az is, hogy Pici, mint szerző elkezdett külön gondolkodni. Nem akarta az Omegát elhagyni, de akart bizonyos változásokat. A szétválás után két évig meg sem próbáltuk a Nyugatot, mert úgy éreztük, hogy ahhoz az új felállás még nem elég erős. 1973-ban sikerült leszerződnünk a Bellaphonnal, onnan megváltozott az életünk. Figyeltünk a trendekre… Akkor a leghatásosabb zenekarok tényleg az angol hard-rock bandák voltak, a Led Zeppelin, a Deep Purple, Black Sabbath…
Miért nem valósult meg a Led Zeppelinnel a közös koncertetek?
A Müncheni Olimpia záró eseményén léptünk volna fel a Led Zeppelinnel, de a terrortámadás miatt más irányt vett az olimpia, és minden eseményt lemondtak…Visszatérve a hard-rockra…. Azt leginkább szerintem az angolok tudják játszani. Itthon lemezről esetleg ismerte egy réteg, de ők sem tudták feltétlenül, hogy ezek a bandák élőben is milyen fantasztikus teljesítményt nyújtottak. Tisztában voltunk vele, hogy ezt valamennyire tudnánk követni, de a nemzetközi piacon nem lenne esélyünk egy Deep Purple-lel szemben…
Miért, a Pink Floyd-féle vonal könnyebb volt?
A Pink Floyd akkor még más volt… A korai lemezeik nem is tetszettek igazán. A döntés 1973 augusztusában volt, amikor a külföldi menedzserünk meghozta a Dark Side Of The Moont, hogy na ezt hallgasd meg! Tízszer hallgattam meg egymás után, és ez volt az, ami eldöntötte a zenekar későbbi irányát… Az első igazi hard-rock jellegű nótánk még a Pici-korszakban született, a Nem tilthatom meg neked… Amikor Pici lehozta ezt a témát, azt mondtam, hogy na, ez az… Aztán később Sheffildben játszottunk… Angolul nyomtuk, de mint kiderült, a közönség nem tudta, hogy angolul játszunk… Mikor azt énekeltem, hogy Mit tehetek…, akkor a közönség rávágta: Foxy Lady… Picinek rendesen bepárásodott a szemüvege…
Mivel iszonyú példányokat adtatok el, (csak a Time Robberből Nyugaton 1.000.000 példányt)… Ennek következtében jobb alkupozíciókat tudtatok az MHV-nál kiharcolni? Kaptatok pénzt lézershowra?
Nem kaptunk különleges bánásmódot és támogatást az MHV-tól… Abból tudtunk bármit is csinálni, amit mi fejlesztettünk ki… A lézereket is magunk vettük, sem az MHV, sem az ORI ehhez semmivel nem járult hozzá, igaz, nem is akadályozta. Az első lézereket az NSZK-ban vásároltuk, aztán rájöttünk, hogy van szovjet vízhűtéses lézer is, ami persze akkora volt, mint egy szoba… A Lemezgyár nem gátolt minket, ők örültek hogy baromi sok lemezt keresnek rajtunk… És amikor 1980-ban közös turnéra mentünk az LGT-vel és a Beatricével, kimondottan az Erdős javasolta, hogy legyen belőle nagylemez…
Amikor 1980 nyarán turnéra vittétek a Beatricét, nem nehezményezte ezt Erdős?
Természetesen a Beatricének nem örültek… Picivel megbeszéltük előtte, hogy ha nem engedik a Beatricét, lemondjuk a turnét… Presser kicsit aggódott, hogy a Beatrice után milyen lesz színpadra lépnie az LGT-nek, de nagyon jó volt a közönség, mert amikor a Loksi jött, onnan ők voltak a fontosak, és amikor az Omega lépett színpadra, akkor pedig mi. Nagyon jó hangulatú koncertek voltak, életem egyik legjobb zenei emléke.
Mit szóltak a Kissadion-bulikon megjelenő szovjet elvtársaknak a csíkos harisnyákhoz? Mit szóltak Erdősék, amikor meglátták a baráti Szovjetúnió küldötteit, és a ti jelmezeiteket?
Az orosz elvtársak minden évben eljöttek a Kisstadionba, mert akkora igény kinn is az Omegára, hogy kíváncsiak voltak, hogy éppen hol tartunk. Tetszett nekik, tapsoltak, lelkesek voltak, majd azt mondták nekünk: na, de ezt Moszkvába nem lehet… De mi rá is tettünk egy-két lapáttal a vadulásra, mondtuk is egymás között, hogy itt aztán kő kövön ne maradjon, mert a végén még meghívnak minket… Nekünk még a rendszerváltás után, amikor már szívesen játszottunk volna, sokáig akkor sem sikerült, pedig a Scorpions már régen fellépett Moszkvában… Az belefért, hogy egy nyugati banda vadul, de egy egykori baráti böcsületes ország zenészei… azért azt mégsem… De aztán ott kaptuk meg életünk legmagasabb kitüntetését, az orosz pátriárka javaslatára, mert évtizedekig a szovjet emberek számára a szabadság jelképe az Omega együttes volt.
Mikor jött a felismerés, hogy a Gammapolis után váltani kell? Miket hallgattatok akkor? Ki volt akkor a zenei ideológus? Ha volt magyar zenekar, amelyik képben volt, hogy mik a nyugati trendek, az az Omega volt, hiszen gyakorlatilag kinn is éltetek…
A nyugati karrierünk rákfenéje az volt, hogy nem éltünk kinn. Sokat játszottunk NSZK-ban, de nem ott éltünk. A kinti menedzsereink kerek perec megmondták: az, hogy mindent engedélyeztetni kell, és folyton át kell ugrálni a vasfüggönyön, ez nagyon sok energiát vesz el mindenkitől. Egyébként mi az Időrablót már nem a Bellaphonnál akartuk megjelentetni, de ők eljöttek trükkös módon a Hanglemezgyárhoz, akik elájultak a „komoly tőkés partnertől”, és nem támogattak minket abban, hogy átmenjünk az EMI-hoz… Ez volt a mi nagy korszakunk, ebben a műfajban a német piacon senki nem volt jobb nálunk, de meg volt kötve a kezünk a Bellaphonnal. Az 1975-től 1979-ig tartó időszakunk nagyon jó volt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Nyugat-Európa a lábaink előtt hevert, ha valakit abban az időben arról kérdeztek, hogy mit tud Magyarországról, annyit mondott, hogy Puskás és Omega. De a ’79-es Kisstadion után már éreztük, hogy innen már nem tudunk hová fejlődni. Külföldön rengeteg koncertet láttunk, és magunk is rájöttünk, hogy a space-rock kissé nehézkes dolog lett, de nem láttuk a továbblépés következő szintjét. Kezdtek a koncertek is elfáradni. Ekkor jött az ötlet, hogy hívjuk el a Piciéket, egy Loksi és Omega közös koncert milyen jó lenne… Abban az időben az NSZK-ban már minden a new wave-ről szólt…
Ha ezt 1979-ben ilyen jól láttátok, akkor miért csak közel három év múlva jött az újhullámos hatású XI-es lemez? Az 1981-es Az arc még afféle átmenetet képezett a két korszak között. Volt egy producer aki újrafazonírozta a zenéteket?
A X-es lemez, Az arc valóban egy átmeneti lemez lett…. Arra emlékszem, hogy Hamburgban voltunk, a CCH-ban, ahol megnéztük a Saga együttest… Unalmas volt, nem tetszett, és az esett le nekem, hogy lehet, hogy mi i ilyenek vagyunk… Akkor mondta a Ciki, hogy a Markthalléban – ahol mi is sokszor felléptünk – játszik egy újhullámos zenekar, az Ideal. Le voltunk nyűgözve attól a lendületes, egyszerű dologtól… Ott értettük meg, hogy mi egy nehezen mozgó monstrum lettünk. Elszállt felettünk az idő. Itthon a Gammapolis-szal jutottunk fel a csúcsra, de az NSZK-ban az a lemez már meg sem közelítette a Time Robbert… Az utána következő Working viszont már oly’ annyira nem állt nekünk jól, hogy kinti stúdiózenészek újrajátszották az általunk korábban felrakott sávokat… Nekem nem tetszett, nem volt semmi köze az Omegához…
De a XI-es lemeznek még annyi köze sem volt…
Az volt életünk legnagyobb baklövése. Azt hittük, hogy ahogy a Pink Floyd jól állt nekünk, majd le tudjuk venni az újhullámot… Nagyon jó nótákat (Alvajáró, Kötéltánc, Ajánlott útvonal) állati rossz hangszerelésben csináltunk meg. Nem volt rajta gitár, de dob sem nagyon, és nem is szólt jól. No, ott teljesen elveszítettük a talajt… Aztán a XII-es lemezen megpróbáltunk visszamenni a space felé, nem véletlen lett A Föld árnyékos oldalán a címe… És a Babylon viszont már légüres térben jelent meg, és a zeneszerzés is zsákutcába került.
Amikor véget ért a 20 éves fennállást ünneplő turné, hosszú időre leálltatok, majd a Babylon után még hosszabb leállás következett… Mit csinál ilyenkor egy zenész?
Az 1987-es, Kisstadionban megtartott 25 éves jubileumi koncerttel úgy voltunk, hogy örültünk, hogy még össze tudtuk hozni. És az a csapat már nyomaiban sem emlékeztetett a tíz évvel azelőtti zenekarra. Úgy éreztük, hogy 1987-ben valami biztos lezárult. Az egy mindenkiért, mindenki egyért típusú lelkesedés is elmúlt, és abban az időben kezdtek már beszivárogni Budapestre a nagy nyugati bandák. Szponzori támogatás nélkül hasonló látványt már nem tudtunk produkálni. Éreztük, hogy most ennek egy időre biztos vége lesz, bár sosem jelentettük be, hogy a zenekar feloszlott volna… Ekkor volt aki bizniszelni kezdett, volt aki fagyizót nyitott, mást a dohány nagykereskedelem izgatott, én Picivel reklámzenéket készítettem, mi csináltuk a híres Malév szignált is. A légitársaság nem akart fizetni, illetve fizetett, de csak repülőjegyben. Beutaztuk a világot… Nem tudtuk, hogy visszatérünk-e még… 1990-re terveztünk egy Illés, Metró, Omegát, már minden meg is volt, aztán a Szörényi Szabolcs odajött hozzám, hogy te, úgy ég a bőr a pofámon, de a Koltay az István, a királlyal egészíti ki az Illés koncertet… Akkor azt mondtuk: Igen? Majd mi is csinálunk egy Népstadiont. De ahhoz kellett idő, míg megtaláltunk minden szponzort, akik előfinanszírozták a bulit…
Tiétek az első magyar poplemez, ti voltatok először külföldön, ti csináltátok az első kinyithatós lemezt, ti használtatok először szintetizátort, az első CD-t, az első DVD-t… Volt olyan innováció, ami nem közismert, de hozzátok kötődik?
Ami nemzetközileg is nagyon komoly siker volt az részben az Omegához, de inkább a velünk dolgozó Szalay testvérekhez köthető… Andris egy számítógépes zseni volt. Már 1980-ban olyan szemplereink voltak, amik még Nyugat-Európában sem lehetett kapni. Később elszerződött a Yamahához, ahol fejlesztőmérnök lett. A frankfurti Musikmesse-n rendszeres kiállítók voltunk. Brian May is odajött, hogy mi a fene az általunk bemutatott gitárszintetizátor. Addig még ő sem látott ilyet. Az ötvennégy évbe ez is belefért….