A kolbász minden idők magyar piackultúrájának ikonikus proli kajája. A proli ebben a megközelítésben semmiképpen sem negatív jelzőként értendő, inkább amolyan lakossági éle van. Amivel persze semmi gond, főleg, hogy egyre több helyen lehet tisztességes hurkát és kolbászt kapni, hiszen látszólag már van igény a minőségibb cuccokra. Viszont a piacos junkfood kolbászozást a piacon kívülre, gyakorlatilag a belváros közepére pozicionálni, na az nagy merészség.

HORPÁCZI DÁVID- Nullahategy

Ha már egymillió street food országa lettünk, ideje volt végre lemászni a megszokott vonalról. A hamburger fantasztikus étel, de egy idő után nehéz újat mutatni, főleg, ha mindenki azt készíti. A hotdog még egy kiaknázatlan terület, a papírpoharas leves pedig nem elég “bunkó” ahhoz, hogy egy átlagos budapesti hipszter fiatal keménynek érezze magát tőle. De a kolbász az más. A kolbászra minden jóérzésű magyar embernek megdobban a szíve, mindenkinek van kedvence, mindenkinek van kedvenc kolbászozója. Mostmár nekem is!

dsc (1)

A kolbász fine dining szintre való emelésében az első fecske a tavasszal nyitott Faszaládé az ötödik kerület szívében. Itt nem a nyomasztó, zsírban tocsogó, mindenféle kétes eredetű alapanyagot tartalmazó, műbélbe töltött szerencsétlenséget kapunk, hanem profin átgondolt minőségi ételt. Sajben Csaba, az egyik alapító édesapja már régóta foglalkozik hagyományos kolbászkészítéssel, de legalább volt honnan ihletet merítenie a kísérletező kedvű fiatalabb generációnak. Kizárólag kistermelői, minőségi alapanyagokkal dolgoznak, amit egy, a “büfétől” nagyjából ötven méterre lévő pincében dolgoznak fel, és emelnek egy újabb szintre.

dsc (6)

Az étlap egyszerű, letisztult. Hatféle kolbászt, egy hurkát, egy napi levest, almafröccsöt, egy Pécsről származó, egyébként tökjó lager sört, és némi pálinkát tartalmaz. A megvalósítást és a tálalást sem gondolták túl, szóljon inkább minden az ételek ízéről. Az egyenként 12 dekás kolbászkák egytől egyig faszénen készülnek, néha egy-egy lángcsóva hathatós megtámogatásával. Kivéve a véres hurkát, amit egy hatalmas darabból vágnak le és nagyjából úgy készítik el, mint egy sztéket. Apró darab vaj a serpenyőbe, két oldalára kérget sütnek, belül pedig krémes. Én még ilyen jót életemben nem ettem. Mindezekhez helyben sült bagett, és némi sült zöldség, vagy kompót és szósz jár.

dsc (13)

A fantázianevek találóak… Dupla disznó, budapesti csemege, budapesti csípős, citromdisznó, marha meg bárány, kacsamájas csirke és a klasszikus véres hurka. Egy-egy kolbász megalkotása nagyjából egy hónapot vesz igénybe, de ezalatt az idő alatt tökéletes ízharmóniát találnak ki. Elmondásuk szerint néha kicsit csípősebb a csípős, néha kicsit kevésbé, de talán pont ez adja a báját, az őszinteségét. Egyszerűen tökéletes.

Én elvagyok egy kolbásszal, a hozzá tartozó kiegészítőkkel és egy sörrel, bár nem is vagyok vasgyári munkás, csak rohangálok egész nap a városban. Előbbieknek jó választás lehet ebédidőben(12:00 – 15:00) a “dupla disznó”, ami mint ahogy a neve is mutatja, két egyforma kolbászt takar. Lehet nyígni az árképzés miatt, de nálunk úgyis hatóságilag kötelezővé tenném, hogy minden újszülött kapjon egy “ingyen” feliratú pólót, hogy ne lógjon ki a nagy átlagból, és tudja, hol a helye. Ja, hogy ez nem annyiba kerül, mint a piac sarkában a bódéban,, és még csak nem is akkora adag?! Nem. De nem is olyan. Egy jobb ebédmenü árából hülyére tudjuk magunkat zabálni itt is, nem is akármiből. Kolbászból.

Fotók: Horpáczi Dávid