A zsidóság az idei évet hanukával, a Fény Ünnepével zárja. Az idei hanuka azonban egyben a Holokauszt Emlékév záró akkordja is. Idén nem csak a makkabeusok győzelmére, hanem a zsidóság legnagyobb tragédiájára is emlékezünk. A Nullahategy, Hanuka alkalmából és az Emlékév kapcsán, egy széles körben kevésbé ismert író, a lengyel Tadeusz Borowski művészetének szűrőjén át tekint a Holokauszt “botrányára”. A traumát a megértés és megváltás  lehetőségeit kutatva nézi szerzőnk. Hogyan oldhatná fel a Holokauszt sötétségét a megújuló Fény? 

SZERENCSÉS MÁRTON DÁNIEL – NULLAHATEGY

Ki volt Tadeusz Borowski?

Tadeusz Borowski 1922. november 12.-én született Żytomierzben(Zsitomirban). Négy éves korában apját szovjet hadifogolytáborba vitték, aki korábban egy lengyel harci szervezet tagja volt. Nyolc éves, mikor anyját egy másik szibériai táborba internálják, rövidesen testvérétől is elszakad, aki internátusba kerül, míg Borowski  nagynénjéhez falura. A család csak a háború előtti években egyesülhet újra és ebben az időben rettenetes szegénységben, egy város széli sátorban éltek. Tadek tizenhét éves, amikor kitör a háború. Érettségizik, majd rövidesen a varsói illegális egyetemen kezd tanulni. Borowski sem zsidó nem volt, sem más, a nácik által megjelölt etnikai vagy politikai csoportba sem tartozott. Egyszerű lengyel katolikusként szinte véletlenül került Auschwitzba. Rabszáma: 119 198 volt– a későbbiekben műveiben többször is illette magát ezen az „néven” – ill. azonosítószámon.

A háború kitörésekor  nem csatlakozott az ellenállás tagjai közé, viszont a Wehrmacht által felügyelt építőipari telephelyen éjjeliőr, raktáros és munkájáért egy kis lakást is kiutaltak neki egy közeli barakkban.  Olvasott, klasszikus irodalommal művelte magát. Pályakezdő költőként saját maga sokszorosította első verseskötetét (Gzdiekolwiek ziemia, Bárhol a föld). Már itt, első kötetében, elég korán rálel és belehelyezkedik a később valóságként megtapasztalt Kővilág ridegségébe.

10866951_891568010867809_2032456865_n

„…Fájón összeráncolt szemöldök alól az ember
nézi az erdei ösvényt, hol rabokat űznek egyre,
fejszével esnek a fáknak, kihúzzák a törzset a földből,
gyökeret tépnek ujjal, kézzel vonszolnak ekét
és fekete sziklába vájt földmélyi alagútban
követ törnek s belőle piramist emelnek ők
sápadtan, éhségtől rágva, s az őrök lábához esnek
s kenyérhajért esengne az ostor füttyébe halnak.
Mellükből vér buzog fel s holt tócsákba rohad…”
(Spiró György ford.)

A Sors tragikus fordulata

Menyasszonya, szerelme Maria Rundo a lengyel ellenállás aktív tagja volt. Maria-t, 1943. február 24-én elfogja a Gestapo és ellenálló társaival együtt hamarosan Auschwitzba kerülnek. Borowskit egy nappal később reménytelenül kódorogva az utcán találják és letartoztatják. Április 29-én érkezik Auschwitzba a szokványos módon, marhavagonban, halottak és haldoklók között. Az egy hónappal azelőtt bevezetett „reform” értelmében a nem-zsidó (árja) származásúakat nem gázosították el azonnal. Ez a rendelet a tábor “gazdaságosabb működését” segítette – így maradhatott életben. Megkezdi a rabszolgamunkát: távírópóznákat emel, útszéli árkokat ás. Hamarosan – némi szerencsével – a „tábori kórházba” kerül, ahol éjjeli őrként dolgozik tovább. Egy kis híján végzetes tüdőgyulladásból felépülve egy gyorstalpaló tanfolyam elvégzése után auschwitzi felcser lesz az un. „kórházban”, ahol naponta több száz ember halálát láthatja. Borowski tehát Auschwitzban is  viszonylagos kényelemben tengeti napjait, még írásra is van ideje. Versei kézzel másolt fecniken terjednek a lágerben. Később Birkenauban, a női lágerben megtalálja szerelmét, Maria-t. A lány kopasz volt és minden lehetséges betegséggel megfertőződött. A tábor „felszabadulását” követően 1945 és 1948 között írja meg prózai köteteit: Auschwitzban voltunk, Búcsú Máriától és végezetül a XX. századi Holokauszt-irodalom egyik legjelentősebb művét, a Kővilágot.

0002224I4CE1YR0P-C116-F4

A Kővilág: Auschwitz és a “dolgok lényege”

A Kővilág c. kötet az egyik legigazabb feldolgozása a „KZ-univerzumnak”, az „Auschwitz-témának”. Kővilág, mint központi metafora – korai verseitől kezdve az egész életművét áthatja. Viszonya ezzel a „kővilággal” azonban, csak a láger után tisztázódik: végérvényesen elkötelezi magát mellette. Auschwitz Borowski számára az emberi lét alaphelyzetének feltárulkozásának helyszíne, egy világ, ahol a morál, az erkölcs – a kegyetlenül rideg életösztön okán eltűnik. A bűn vegytiszta jelenléte. Nem a visszaemlékezés, a megélt idők felidézése volt a célja, hanem művészként első szám egyes személyben írvamegfogalmazni a dolgok lényegét. Borowski a haláltábor túlélőjeként sem életében, sem írásaiban nem kereste a megváltást, a katarzist – ítélete: ebben a világban mindenki – a bemocskolt túlélő és az elkövető is egyaránt a bűnös, a gonosz cinkosa. Távol állt tőle minden gyanút keltő moralizálás, szenteskedés. Novelláiban a saját keresztnevét viselő elbeszélőt megfosztja az ártatlanság pátoszától és a túlélés érdekében akár aljas bűnözővé, vagy közönyös megfigyelővé változtatja. Szükségszerű, és veszélyes lépés volt ez. „…Dosztojevszkij óta – Csehov vallástalan drámáinak gyakorlati hittanán kívül – az első radikális tett az európai irodalomban: magát az elbeszélőt tette kollaboránssá” – írja Spiró György, Borowski c. írásában.

A Borowski számára a túlélésnek nincsen romantikus vetülete. Nincsenek hősei. A rendkívüli erőfeszítés árán megmaradottak bűneit, az emberi természet mechanizmusait tárja fel. Az átélt, vért izzadva megragadott krízist, a vészt, a rabságot kiterjeszti létezésünk teljes horizontjára. Számára nincs jelentősége a „fajoknak”, „nemzeteknek” és „kiválasztottaknak”. Novelláiban az emberiséget egyetlen megalázott, közönybe züllesztett húsmasszába olvasztja össze.

734px-Concentration_camp_SS

Auschwitz: hamis emlékezés és valódi megértés

A töménytelen mennyiségű játékfilm– és dokumentumfilm, oktatóanyag révén sokszor úgy érezhetjük, hogy a lágerek világa eleven képként él bennünk, hogy már mindent tudunk róla. Ezen művek közt több is akad, amelyek megpróbálják feldolgozni a Holocaust „drámáját”Borowski ismeretében ezek a drámák azonnal más fényben tűnnek fel. Szentimentális, romantikus – sőt, olykor giccses, nosztalgikus, érzelgős mivoltuk rádöbbent arra, hogy valójában semmit sem tudunk Auschwitzról. Borowski ma is képes bárki számára újat, sőt megdöbbentőt mondani. Szent Páltól örökölt, Pilinszky által bevezetett kifejezéssel élve: a botrányról. Sőt, a legfontosabb: az életünk elfedett: „itt és most” aktuális alaphelyzetéről.

A folyamatos „érzelmi nyomás” révén a Holokauszttal foglalkozó filmek, irodalmi termékek, memoárok, életrajzok és programszerű megemlékezések sokszor gátolják a valódi felismerés lehetőségét is. Hamis, mert megélhetetlen bűntudatot gerjesztenek az emberekben, és az emlékezésre felszólító, ünnepélyes rítus monotonitása eljelentékteleníti a valódi Auschwitzot, és tesz minden emlékezőt és emléket, kiaggatott fotót üressé. Vannak akik emiatt azt sem hiszik el, hogy egyáltalán megtörtént. Azt sem hisszük el, hogy hasonló megismétlődhet, sőt akár épp megismétlődik. Megállíthatatlanul alakult egyfajta mítosszá  Auschwitz.  Jogosan merül fel a kérdés, hogy miféle „ideához”, vagy „hithez” csupán távolról ragaszkodva – azt is gondolatban és nem tettekben – hivatkozhat bárki arra, hogy ez az embertelenség megismételhetetlen? Egyszerűen csak így kényelmesebb. Az idealizmus és humanizmus kapkodó sodrában, mint „a gyerek a fürdővízzel együtt” vész el a botrány jelentősége, s lesz egyfajta emléktárgy, árucikk a Holokausztból. A kellemes meghatottságon keresztül megkerülve ezzel a valódi szembenézés égető feladatát.

Dachau-prisoners-007

Auschwitz: egy idegen világ, egy másik bolygó

Borowski, egy megsemmisítő erejű kritikájában a következőt tanácsolta, egy túlélő-írónak: „…Auschwitzról nem lehet személytelenül írni. … Ne felejtsék el: az olvasó, aki a jelentésüket olvassa és keresztülrágja magát minden szörnyűségen, óhatatlanul megkérdezi: na jó, de hogyan történt, hogy Ön, uram vagy hölgyem, végül is túlélte? Mondja meg végre, hogyan vett húst a kórházban, a jobb kommandókban, hogyan gyömöszölte a muzulmánokat a kemencébe, hogyan vásárolt nőt és férfit, mit művelt az unterkunftokban, a kanadákon, a krankenbaukban, a cigánytáborban, beszélje el mindezt és még sok egyebet, mesélje el a tábor mindennapjait, a rettegés szervezettségét és hierarchiáját, minden egyes ember magányát. De írja meg, hogy Maga mit csinált. Hogy Auschwitz komor dicsőségéből Maga is részesült.”(Spiró György ford.)

Talán mindenkinek, aki már járt Auschwitzban, persze, csak ha sikerült átverekdnie magát egy „világörökség részeként” aposztrofált objektum minden borzasztó külsőségén, a kötelező megrendültségen túl talán volt egy megmagyarázhatatlan, az elveszettséghez hasonló érzete.   Hasonló érzés ez, mint amikor az ember egy idegen, rideg nagyvárosban bolyongva, ahol a nyelvet és szokásokat sem ismeri, eltéved. Egy idegen világ. „Egy másik bolygó. Auschwitz-ról tehát nem csak úgy mondják, hanem valójában a botrányokozás helyszíne. Egy „nem ismert tartomány” elfedett, közös valóságunkban. Pilinszky írja, az Ars poetica helyett c. írásában: „Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént”.

On this day sixty-eight years ago, the 322nd Rifle Division of the Red Army liberated Auschwitz-Birkenau.

A láger romjai és maga a táj, a környező erdőségek, városok is örökre magukban hordozzák ezt a nyugtalanító és fárasztó érzést. Az elpusztítottak tömegének „jelenléte” itt soha nem szűnhet meg. Az áldozatokkal együtt mindenünk, még a leghétköznapibb eszközeink is – Pilinszky szavaival: „az utolsó elhányt bádogkanáligmegmerült ebben a krízisben, ebben az infernóban…. Auschwitz felhalmozott, hétezet kilogrammnyi emberi haj, a szemüveg hegyek, felnőtt és gyermek ruhák, cipők, a raktárak utazóbőröndjei és apró tárgyai, féltve őrzött családi fotói, művégtagjai – mai civilizációnk láthatatlan alapkellékei, melyek jóvátehetetlenül átlényegültek, „mint a Passiójátékok kellékei.  Így, ezen áldozaton keresztül vált lehetővé – utólagos felismerése által – a közös létünk alaphelyzetének kinyilatkoztatása. Káin gyermekei vagyunk mindannyian. A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről”. A bűn elképesztő, eddig láthatatlan mélységekig jelent meg itt – rajtunk embereken keresztül. Még mentségeink sincsenek. Auschwitz „megtörténte” ezért – túl a történelmi valóságon – azt is jelenti, hogy világunk a „koncentrációs univerzum” lehetőségét hordozza továbbra is magában. Dosztojevszkij a Karamazov-testvérekben és Tolsztoj a Feltámadás rabtömegeiben, mint „nagy orosz apokaliptikus lelkek” ezt a lehetőséget előre megérezték.  Auschwitz tehát nem egy metafizikai, szellemi, történelmen kívüli, megírhatatlan jelenség, ahogyan oly sok széplelkű esztéta, filozófus állítja, hanem kíméletlenül reális, földhözragadt, materiális és történelmi.

Borowski számára legalábbis ez a de facto helyzet: a kultúránk mélyén, láthatatlan súlypontján Auschwitz rettenetes valósága áll.Csak most nyílt fel a szemem, most értettem meg az ókor lényegét. Micsoda iszonyatos bűntény minden egyes piramis, szentély és görög szobor! Mennyi vér folyt el a római utakon, határvédő erődítményeken és építkezéseken! Az egész ókor voltaképpen egy roppant méretű koncentrációs tábor, ahol a rabnak homlokára égették rabszolgasága jelét, s keresztre feszítették, ha szökni próbált. Az ókor a szabad emberek szövetsége a rabok ellen!” – írja, Borowski.

774_nazi_concentration_camp_badges

Borowski: a történelemben nem létezik fejlődés

A közös emberi történetünk – Borowski számára – ezek után nem más, mint a rabszolgaság, gyilkosság és népirtás krónikája. Az író azt is kimondja, hogy a történelemben valódi mozgás, „fejlődés” nem létezik, csak a végrehajtó eszközök, módszerek modernizálódnak, racionalizálódnak. A modernitás revelációja az ókorral szemben számára az, hogy elhitetik a rabbal rabságának szükségszerűségét, és „hasznosságát”.

article-2186984-147FCD98000005DC-927_634x343

Treblinkában a következő dalt kötelezően énekelték a rabok (dallama is ismert – Lanzmann, Shoah c. filmjében hallható:

„Egyenesen és messzire nézünk a világba,
csapatunk mindig bátor és vidám,
így menetelünk a munkába.
Számunkra Treblinkán kívül
Más nem létezik, Treblinka a sorsunk.
Treblinka már egy velünk, a miénk.
Számunkra szent a parancsnoki szó,
Az engedelmesség és a kötelesség
Szívünk vágya: szolgálni, szolgálni
Mígnem a boldogság egy szép napon
Jelt ad és elhív. Hurrá!”

Auschwitz általánossága, mely mára egyfajta etikai fókuszpont lett, nem csak azokkal „történt meg”, akiket elhurcoltak, vagy akik végrehajtották, sem csupán azokkal, akik túléltek, hanem van benne valami olyan egyetemes, akár a Kereszten függő corpusban. Mindenkire vonatkozik. Egy keresztény számára a Kereszt botránya és Auschwitz hasonlatosak. A Golgotán és a krematóriumok árnyékában a fájdalom mértéke is azonos. Auschwitz nem csupán politikai kérdés tehát, hanem egyfajta módon deklarálja léthelyzetünket, elfedett motivációinkat is. Áteredő bűnösségünk, eredendő romlottságunk lázmérője.

Nem szép az, ami emberi kínból fogant. Nincs igazság, ami e kínt feledtetné. Nincs jó, amely igazolná. – írja a Nálunk, Auschwitzban c. elbeszélésében Borowski. Önfelmentésről, meghatottságról és hitegetésről szó sincs – Borowski az ember eredendő, lényegi erkölcsi önazonosságának teljes pusztulásáról ír prózájában. Önmaga és túlélő kortársai felé fordította a logosz kétélű fegyverét, Kertész Imrét idézve: …a saját életében akarta rajta kapni Auschwitzot, a saját mindennapi életében, úgy, ahogyan azt élte. Önmagán akarta regisztrálni – szerette ezt a szót: regisztrálni – a pusztító erőket, a túlélési kényszert, az alkalmazkodási mechanizmust, ahogy a régi orvosok beoltották magukat a méreggel, hogy önmagukon tapasztalják meg a hatást.

_mg_1539

Borowski megnyitja az olvasó előtt a túlélő ember tudatát

Borowski megnyitja az olvasó előtt a túlélő ember tudatát és Dante Vergiliusaként vezet végig minket a Kővilágban, Auschwitzban, bár a dantei Pokol távolról sem megfelelő analógia. A novellák nem csak a lágerek valóságában játszódnak, hanem néhány kimerevített pillanatra a „láger utáni”, a túlélő életnek az álomszerű foszlányai is felsejlenek. Ezekben az emlékképekben talán még kegyetlenebbül térnek vissza a „lágervilágból megismert végtelenül lecsupaszított, eredendő bűneink. Az Opera, Opera c. fejezet nem csak az előbbi felvetésre, hanem Borowski nyelviségére is példa. Borowski nyelve költői, látomásos nyelv – narratívája szokatlan, kizökkentő ritmussal bír. Első olvasásraez a novella nem tűnik másnak, mint a freudi pszichológia következetes, direkt alkalmazásának. Borowski azonban Beethoven Fideliojának üzenetét vonja vissza a Fidelio szabadságeszményével, romantikus hitével fordul szembe. Az igazán sokkoló az, ahogy a túlélők, a rabok „magukkal viszik” a békébe azt a tapasztalatot és tudást, amit a lágerekben kitörölhetetlenül megszereztek. Ez pedig nem más, mint a felszínre tőrt, ugyanakkor mélyen bennünk élő kegyetlen közöny, a rabság szenvedélye.

Schillinger halála c. fejezetben, a megnevezett perverz SS főhadnagy, a lager-führer egy szép nőt akar megszerezni magának a frissen érkezett, gázba „tóduló” transzportból. Az iszonyatos kavarodásban a nő megszerzi a tiszt pisztolyát és lelövi. Szolgálatban lévő SS-ek elmenekülnek, azonban a sonderkommando – egy különleges, kizárólag zsidókból álló alakulat, melynek feladata volt az emberek elgázosítása és elégetése – elfojtotja a lázadást. „De istennek hála, boldogultunk valahogy. Bottal bekergettük a kamrába a transzportot, becsavaroztuk az ajtót, aztán hívtuk az SS-eket, hogy szórják be a ciklont. Azért van már egy kis rutinunk benne.”…”Schillinger a hasán feküdt, és kínjában a földet kaparta. Fölemeltük, és nem túlságosan vigyázva elszállítottuk egy kocsiig. Egész úton összeszorított szájjal nyögdécselt: – O Gott, mein Gott, was hab’ ich getan, dass ich so leiden muss? Vagyis: „Ó, istenem, istenem, mit tettem, hogy így kell szenvednem?” Ahogy Borowski fogalmaz, a sors iróniája, hogy később ugyanez a sonderkommando, mivel „általában” háromhavonta kivégezték a teljes kommandót, likvidálásuktól való rettegésükben fellázadtak, felgyújtották a krematórium épületét, átvágták a kerítéseket és menekülni próbáltak, de „…néhány SS-tiszt tüzet nyitott rájuk, és mind egy szálig legéppuskázta őket”.

Ebensee, Austria. It was part of the larger Mauthausen concentration camp network. Near Ebensee, Traunviertel, Upper Austria, Austria. May 1945.

Borowski kegyetlen iróniája nélkülöz minden humort.

 

 Számára elképzelhetetlen nevetni, gúnyolódni azon, ami ennyire végletes, tisztán emberi.

„Mentem az éjszakában, ötödikként a sorban. Az égő emberek lángja bronzszínű lángja a kékeslila ég közepén imbolygott.” – írja a Látogatás c. kötetzáró novella felütésében. A továbbiakban tábori emlékeket idéz fel: „…egy félmeztelen, a verejtéktől gőzölgő ember kizuhan a marhavagonból, melyben elfogyott a levegő, a kavicsos tábori rámpára, fulladozik a friss, hűvös sötéttől, majd odatántorog a másikhoz, görcsösen átkarolja, és félig eszméletlenül kérlelni kezdi: – „testvér, testvér”. Egy másikról, akit halottnak hittek és ezért tiszti csizmáját próbálják lehúzni róla. Néhány mondattal később muzulmánná aszalódott, síró rabokról, férfiakról, nőkről ír, akik „gonddal egyengették a földet, simították a lapáttal az árkok falát…” „…emelték a barakkokat, őrtornyokat és krematóriumokat”. A haldoklók a betegek utolsó az emlékezésre felszólító kérését is feljegyzi, akiket az ápolók a krematórium-kocsikra pakoltak, „szépen, rendezetten” – „sorban, rétegesen”, akár a facölöpöket. Mindeközben egyetlen a gondolat kínozza: „csak magamat nem tudtam meglátni”. Lezárásként visszaugrik a békébe, üres szobájába és: „…egy pillanatra lerakom a tollam, s azokhoz kívánkozva, akiket akkor láttam, elgondolkodom, ma hova menjek látogatóba: a tiszti csizmás, megnyomorgatott emberhez, aki most a helyi elektromos művek mérnöke, vagy a jól menő bár tulajdonosához, aki egyszer azt suttogta: – „testvér, testvér”. A többieket meglátogatják azok, akik a földdel egyesült emberi hamuban turkálva az elveszett aranyat keresik.”

Auschwitz women inmates sort through a huge pile of shoes from the transport of Hungarian Jews

Visszaszerezni Istent, a szeretet lehetőségét

A kötet felütésében – a címadó novellájában – Borowski vallomása így szól:”…szemem behunyva keresem-kutatom magamban a villamossínek fölött görnyedő munkások, a hamisított tejfölt áruló parasztasszonyok, a tehervagonok, a romok fölött sötétlő ég, a fasorban járó-kelő emberek, az új ablakkeretek, s a tányért törülgető feleségem iránti szeretetet – és hatalmas szellemi erőfeszítéssel meg akarom ragadni a dolgok, az események és az emberek lényegét”. Borowskiban egyszerre küzd Ivan és Aljosa Karamazov igazsága. A Kővilág, a kötet központi kérdését, lényegét Spiró György, így fogalmazta meg: „…miután minden, korábban hirdetett érték (ha úgy tetszik: Isten) meghalt, mi maradt mégis, mitől van az, hogy egyáltalán emberek élnek?Borowski „titkos” célja talán a következő volt: visszaszerezni a hitet, Istent és a szeretet lehetőségét a szembenézés, az elhallgatott igazság kimondása, a bűnvallás szégyene által. Felelni bűneinkért Valaki vagy „valami” előtt. Öngyilkossága talán az ebben elszenvedett kudarcának végpontja. Gázzal és gyógyszerrel csak többszöri sikertelen kísérlet után 1951. július 3.-án, huszonkilenc évesen gyilkolja meg magát. Az elhalasztott ítéletet kíméletlenül végrehajtotta magán. Mária hozzá hasonlóan szintén túlélte a lágert és 1946-ban házasodtak össze. Mariától született kislánya ekkor néhány hónapos volt.

white-crucifixion-1938

Végezetül, súlyos kérdések szakadhatnak fel: hol az Iván Karamazov által áhított mindenkire kiterjedő megváltás, hol marad, és mikor jön el? Mi a lényeg? Mi maradt számunkra reményként Auschwitz után? Pilinszky válasza a következő: „Ugye Hölderlin mondja, ahol nagy szükség van, ott közel van a szabadító. … Tehát énszerintem mindenfajta ilyen botránnyal való szembesülés az egyetlen remény… A megváltásról nem sokat tudok. Egyet tudok: a meredek út vezet hozzá”.

covers_62227

Tadeusz Borowski: Kővilág, Múlt és Jövő, 1999; fordította Fejér Irén, Körner Gábor és Spiró György; 415 oldal