Ahogy az idő lassan, de kérlelhetetlenül elkoptatja ifjúságunk imádott és máig aktív metálbandáit és közönségük ízületét, egyre csökken a veszélye annak, hogy egy-egy túlmozgásos pogóbajnok a küzdőtéren kipiszkálja a szemünket a könyökével. Noha a Cannibal Corpse nem tartozott a kedvenceink közé, modortalanság volna exitálni anélkül, hogy a büdös életben nem láttuk élőben a halálmetál egyik alapvetését.
MARKOVICS PÉTER – Nullahategy
Néhai Chuck Schuldiner, illetve a műfajteremtő Death munkásságát leszámítva a death metal hosszú időn át holtsávként terült el a tudatunkban, ugyanis mások mellett a Pantera színre lépése elterelte a figyelmünket arról, hogy létezik egy még ennél is ridegebb, ám nem kevésbé fertőző világ, amelyben a metálkedvelő rálelhet a minőségre, és/vagy semlegesítheti kamaszkori frusztrációját. Szerencsére kannibálék hegylakó-üzemmódban nyomulnak, valahogy úgy, mint a Young-tesók, akik feltehetően abban hisznek, hogy a progresszió egy halálos filovírus neve, de százhúsz év után is képesek zsibbadtra keresni magukat az AC/DC négy hangra meg négynegyedre hányt régizenéjével.
A két előzenekar közül sajnálatunkra a svéd Aeont lekéstük, a Revocation viszont tökéletes felnyálazónak bizonyult, már ha elfogadjuk, hogy az ideális felállás szerint a főzenekar nimbuszát nem veszélyezteti az előtte fellépők teljesítménye. A bostoni banda stílusokon túlmutató, rém technikásan és felkészülten eltolt extrém metálja kis híján meggyőz, kár, hogy a napok óta kíméletlen darálásra hangolt fülnek a néhol bohókás átvezetőkkel bolondított crossover (itt és most) kissé túlkomplikáltnak hat.
Aztán jönnek a Korpsz mészárosai, akik pillanatok alatt a talajba klopfolják a színpad előtt ácsorgó hústömeget. Nem valószínű, hogy valaha is született műfaj-kompatibilisebb frontember Hulladaráló Györgynél (aka George Corpsegrinder), akiről sokadik ránézésre sem ugrik be találóbb hasonlat, mint a Meatloafba ojtott texasi láncfűrészes. A Henry Rollins-alázó nyakszerkezetre persze rövid úton érkezik a magyarázat, mégpedig a brutális, izomból történő headbangelés formájában, nem is lennénk a tölgyfaasztal helyében, amelyikre ez a fej részegen rázuhan. A hipertempóban egybeérő hangok kásája csöppet sem zavaró, merthogy a fémfürdőben végig működik a kémia, erről a doboknál ülő polip és a gitárnyűvők szélsebes és technikás játéka, a Corpsegrinder torzójából kiszakadó hörgés-röfögés, és persze a Webster-féle négyujjas húrpetting gondoskodik.
A koncertzáró Hammer Smashed Face alatt éppen azon elmélkedtem, vajon hány párnát lehetne kitömni ennyi hajból, amikor egy holland cserediákforma srác majd kettéhasít a léggitárjával az Adams Family Hogyishívják kuzinjára hajazó O’Brian szólói alatt. A küzdőtéren még Submerged In Boiling Flesh pólóban nyomuló kölyök a buli végén aztán vállalhatatlanul vidám színekben, a Disney Channel műsorvezetőit idéző hülyegyerek-szettben távozik, így kissé zavartan bár, de egy hibátlan koncertélménnyel, mi is elhagyjuk a műveleti területet.
Fotók: cannibalcorpse.net