Gyulai István élő legenda a sportrajongók körében. Atlétikai sikerein, olimpiai szereplésén és 28 szoros magyar bajnoki címén túl sportújságíróként, kommentátorként is rendkívül népszerű volt, de sportdiplomataként is elismerték a világban. A Fairplay – Sportóriások legendája című táncelőadással Gyulai István lánya, Gyulai Júlia nem titkolt módon édesapjának állít emléket. A darabot a Coincidance Táncszínház állítja színpadra, a bemutató augusztus 13-án, e hét vasárnap lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A rendező, koreográfus, táncművész Gyulai Júliával beszélgettünk.

LEIRER TÍMEA – 061.hu

Gyulai István, az édesapád emléke előtt tiszteleg a darab. A kettőtök pályafutása korábban metszette valahol egymást?  Nyilván te követted őt és ő is odafigyelt rád, de volt bármilyen együttműködés?
Nem. Ilyen értelemben nem találkozott a mi hivatásunk. Apu nagyon támogatott a táncban, bár mindig javasolta, hogy válasszak valamilyen civil szakmát is.  De konkrétan soha nem találkozott az ő atlétikai világa az én táncos életemmel.

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy jó lenne egy olyan darab, ami őt is megidézi?
Elsős koreográfus hallgatóként, ennek most már öt esztendeje. Az alapötlet valójában az volt, hogy a sportról szóljunk, a sportot hozzuk közelebb a nézőkhöz a tánc nyelve segítségével. Az életemben viszont minden, ami sport, annak köze van édesapámhoz, így óhatatlanul róla is szól ez az előadás. Nagyon sokan nem értették az elején, hogy miképpen szeretném én a sportot táncszínpadon megjeleníteni. Az hiszem legelőször a kapcsolatot, a párhuzamot kell felfedezni és megérteni a sport és a művészet között. Ami ugyanaz a kettőben, a tűz, a kitartás, a küzdelem és a sikerorientáció, az a vágy, hogy hogyan tudjuk ledönteni a saját határainkat. Az emberek szeretik tágítani a lehetőségeiket, próbára tenni magukat, hogy mire képesek és meddig mehetnek el. Erre szerintem két lehetőség van, a sport és a művészet.

Gyulai István gyermekeivel

A sport esetében egyértelmű a határok feszegetése, hiszen rekordok dőlnek meg, új csúcsok születnek. De mi a helyzet a tánccal?
A táncban is van egy fizikális határ, hiszen – azt hiszem, nem kell elmagyarázni miért – a táncművészet egy nagyon összetett művészeti ág, nagyon sokrétű felkészültséget igényel. De a sok edzés, a fizikum, a gyakorlás mellett a táncban a határok feszegetése abban is rejlik, hogy a táncművészet nagyon sok mindent egészen különleges eszközökkel képes megmutatni, egészen másképp tud lefesteni, mint bármely más művészeti ág. Egy táncelőadás nem mesélni, hanem hatni képes. Olyan érzéseket, hangulatokat képes megmutatni, amelyeket a hétköznapi életben csak ritkán, vagy nem ennyire intenzíven élhetünk csak meg.

De azért ennek a táncelőadásnak, a Fairplay – Sportóriások legendájának mégis van története.
A történet főszereplője egy kisfiú, aki nagyon korán elveszíti az édesapját. Nem sokkal később megtalálja azt a sportmezt, amit az édesapja adott neki nem sokkal a halála előtt. A kisfiú atlétizálni kezd, és az ő sportolói pályájának sikerei, kudarcai, nehézségei és fordulatai jelennek meg a darabban, melynek csúcspontján ott találja magát az ötkarikás versenyen.  Gyakorlatilag egy atléta karrierjének ívét mutatjuk be.

Kicsit olyan mintha a te és az ő történetét mesélnétek el a színpadon.
Igen, valahol a kettőnek a keveréke, amit láthatunk. Ez valójában számomra is akkor vált nyilvánvalóvá, amikor először láttam teljes egészében a darabot az összpróbán. Az első részben maximálisan képes vagyok azonosulni a kisfiú szerepével, aki elveszíti az édesapját. A darab folytatásában viszont már aput azonosítom vele, aki küzd, aki sportoló lesz és győzelemre vágyik.

A sport maga, az atlétika láthatóan és jól felismerhetően megjelenik a darabban?
Igen, óriási kihívás volt számomra, hogy hogyan jelenítsem meg az atlétikát és kisebb részben a többi sportágat is a tánc nyelvén úgy, hogy az egyértelmű legyen, de ne erőltetett.  Nyilván vannak jellegzetes megmozdulások, jellegzetes testtartások, jellemző dinamizmus – ezek mind megmutathatók, a kérdés, hogy hogyan. Ha belegondolunk az atlétika, a futás, a távolugrás, magasugrás mozgásformái, ha elvesszük a körítést, akkor könnyedén képesek egyfajta kortárs tánccá, illetve elsőkörben inkább még csak mozgássá válni. A lassított felvételeket nézve válik ez leginkább nyilvánvalóvá. Nagy különbség azonban, hogy míg az atlétikában a teljesítmény, addig a táncban az esztétika a legfontosabb. Ezt kellett áthidalni valahogyan.

Milyen zenék, díszletek és jelmezek segítik a produkciót?
Válogatott zenékkel dolgozom, olyanokat választok, amelyek leginkább illenek a produkció hangulatához. A jelmezeket Székács Zsófia jelmeztervező készítette, nagyon jól eltalálta, hogyan lehet sportmezekből színpadi jelmezeket készíteni úgy, hogy mind a realitás, mind az absztrakció jelen legyen.

A Coincidance tagjai

A Coincidance társulat, a darabot előadó táncosok kortárs tánc és ír tánc keverékével arattak sikert idáig. Most is ez a stílus-mix dominál?
Igen, ez az együttes profilja, a sztepp és a kortárs tánc keveréke. Próbálom megtalálni az egészséges összhangot, illetve próbálom megtalálni mindkét stílus helyét a darabban. A sztepp a kosárlabdázóknál jelenik meg legmarkánsabban, akik labdákkal és szteppcipőkkel adják a ritmust. Nagyon nehéz feladat, majdnem fél éve próbáljuk ezt a jelenetet. A kortárs tánc elsősorban az atlétikában jelenik meg, nagyon sok ugrást, dinamikus mozdulatsort használunk, óriási állóképességet követel a táncosoktól.

Az együttest nagyon fiatalon alapítottátok 2008-ban, de máris óriási utat tettetek meg, ma már profi tánctársulatként működtök. Vannak példaképeid?
A populáris világból a Cirque De Soleil példája lebeg előttem. Csodálatos, ahogy ők meg tudják szólítani a közönséget, ahogy különböző tematikájú előadásokkal megérintik, megszólítják azt a rengeteg embert, akik elmennek az előadásaikra. A kortárs tánc vonalán a Nederlands Dans Theater az etalon, nagyon szeretném, ha sok évi munka után egyszer majd ott tarthatnánk és olyan színvonalú produkciót mutatnánk be, mint ők.

Képek: Gyulai Júlia archív