Az idén hetvenéves Nógrádi Gábor író, költő, film forgatókönyv-író könyvei évtizedek óta meghatározzák a magyar gyerekirodalmat. Azonban legújabb, Megelőzni a jövőt – Feljegyzések fiaimnak című önboncolgató, nyugtalanító és meglepő könyve a felnőtt olvasókhoz szól. Új könyvéről, nevelésről és az elrontott felnőttekről is kérdeztük az írót.
AYHAN GÖKHAN – 061.hu
Kölcsey Ferenc Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, Szent István király intelmei Imre herceghez és Seneca Erkölcsi levelek című kötete ugrott be, mint lehetséges irányelv legfrissebb könyvedhez. Miért tartottad fontosnak, hogy könyv alakban is megjelenhessen a sok-sok esszészerű reflexió?
Mindenki fontosnak tartja, hogy közölje a gondolatait, a véleményét a körülötte élőkkel, pláne, ha meghallgatják, legyen az illető miniszter vagy tehénpásztor, gyerek vagy agg, ács vagy prostituált. A közlés mentálhigiénés kényszer és szocializációs eszköz. De még sok más okból is kommunikálhatunk. Erről Csányi Vilmos többet mondhatna. Az írással élő magyar embert különösen feszíti a mondandó, mert ez nem csak nemzeti szokása, kényszere − minek nevezzem? −, hanem a szakmája is. Ráadásul, ha az irodalmi munkáiban nem tudja elmondani, kifejteni, ábrázolni a gondolatait, és az efféle tanítói magatartásra indíttatást érez, akkor olyan műfajokat keres, ahol közvetlenül eljuttathatja az olvasóhoz, hallgatóhoz, ami a begyében van. Számos írónk ezrével írta cikkeit az újságokba, és nem csak a pénz miatt. Például Krúdy, Kosztolányi, Karinthy, Kertész, Esterházy, hogy csak a K betűsöket említsem. A tréfát félretéve, én is íráskényszeres vagyok. Évek óta úgy kell elhessegetnem egy-egy gondolatot, hogy a regényírás helyett ne az agysziporkákat öltöztessem publikálható formába. A Megelőzni a jövőt szövegei kezdetben valóban csak a fiaimnak szóltak, levelek voltak, vitairatok, megjegyzések, apai dörgedelmek. Később csatoltam hozzájuk kisebb publicisztikákat, esszéket, és a kétszáz írás így duzzadt kötetté. Ezt persze még mindig nem publikáltam volna, ha nem érezném évtizedek óta – és most szerénytelen leszek −, hogy bizonyos kérdésekről a hozzám legközelebb állókat, a fiaimon kívül a barátaimat sem tudom meggyőzni, bár fél évszázados tapasztalat, meditáció és életgyakorlat segített a válaszok közelébe jutnom. Ha életem közvetlen társait nem tudom meggyőzni, akkor nyilván lehetséges olvasóim többségének véleménye sem egyezik az enyémmel, és ebben az esetben már érdemes kiállni a pástra, hogy kard ki kard. Lehet, hogy nekik van igazuk, lehet, hogy nekem, de ha nem ütköztetjük a véleményünket, sose derül ki, melyik van közelebb az igazsághoz. Mellesleg, ha ütköztetjük, akkor sem biztos, hogy kiderül…
Nógrádi Gábor családjával és barátaival
„Az emberek zseninek születnek, és még gyerekkorukban is vannak fénycsóvás felvillanásaik. Csak később válnak azzá a bunkóvá, akit felnőttként megismerünk” – írod a könyvben. Ennyire kritikus a véleményed a felnőttekről? Elrontották őket?
Röviden: igen. Hosszabban: igen, de ahogy a kérdésedben is felsejlik: nem egészen ők a hibásak. Legalábbis sokkal kevésbé hibásak, mint azt a társadalom – államelnöktől a falusi tanítóig – gondolja. Röviden kifejtve − a mellesleg végtelenül hosszúra nyújtható érvelést – sorolok néhány primitív tényt, amelyek mégsem elég primitívek, hogy minden nap eszünkbe jussanak. Tehát ugyebár nem az egyén dönti el, hogy hova születik. Nem az egyedi ember dönti el, hogy kik és hogyan nevelik, kik tanítják, kik és hogyan formálják az életterét, a lehetőségeit, a társadalmát, a történelmét. Első indulatunkban, látszólag joggal dühösek vagyunk az önsorsrontó és a nemzet jövőjét veszélyeztető buta tömegemberre. De nincs igazunk. Az egyedi ember az ősei, szülei, kortársai, a történelem és az állam alkotása, amelyben az értelmiségiek, vagyis a mi vétkünk is vastagon benne van. Persze az egyénnek látszólag szabad akarata van, úgymond: tud változtatni a sorsán, de ez az akarat csak a saját zárt és ezer tudatalatti meg tudat feletti lánccal lebilincselt személyiségén belül szabad. Magyarul: nem szabad. Nyilván, ha az állam, a kormány nyitottabb, demokratikusabb társadalom működését teszi lehetővé, tehetségmegőrző oktatást biztosít, és szolidáris szociális rendszert, toleráns szellemet a közéletben, akkor az egyedi ember is szabadabban formálhatja a sorsunkat. Ha ezt nem valósítja meg, akkor bábokként mozgatható gyerekeket csinál a felnőttekből is. Na, szóval végezetül: az emberek a közösségeiket, az államokat nem azért hozták létre, hogy a vezetők, a hatalmasok, a gazdagok lehúzzák a lét, és egyre hatalmasabbak meg gazdagabbak legyenek, a szegények meg egyre nyomorultabbak. Vagy igen?
És a szülő mikor követi el a legsúlyosabb hibát a nevelésben?
Amikor a gyereke nevelés szempontjából rossz kormányzó pártot választ az ország vezetésére. Vagy nem váltja le időben a kormányt, ha látja, hogy az köp a jövőre, azaz a gyerekekre, és csak a maga zsebére játszik. Látom rajtad, hogy nem ezt a választ vártad. Azt vártad, hogy a szülők rossz nevelési módszereivel fogok foglalkozni. Honnan értene a szegény pék, fodrász, atomkutató, ügyvéd, utcaseprő vagy költő a neveléshez? Szereti a gyerekét, de az nem nevelés. Sok milliárd embert tettek már tönkre hatalmas szülői szeretettel. Az államnak kell erkölcsös, kulturált társadalmi környezetet létrehozni, és megfelelő oktatási-nevelési rendszert alkotni, valamint a rendszerhez olyan tanárokat kiképezni, akik a gyerekekből tehetséges, okos, becsületes embereket nevelnek, ha hagyják őket. A nevelés ma, mondom: MA a legnagyobb művészet. Nehogy már a magyar szülőktől várd, hogy toppon lesznek ebben a hivatásban is! Örüljünk, ha a saját szakmájukhoz értenek, és a magyar teljesítmény felzárkózik a nyugat-európaihoz.
Feljegyzéseidben felveted a problémákat, és úgy tűnik, meghagyod az olvasót a nyugtalanságában, alig-alig kínálsz megoldási alternatívákat, még a kísérlet szintjén sem. Egy meseíró nem tudja mindenre a választ?
Dehogynem! Mesebeli válaszokat bármilyen kérdésre bármikor adhatok. Valóságos válaszokat azonban nem. Fontane idézetét használva (Effi Briest): minden válasz keresése nagyon messzire vezetne. Például az előző nevelési témára visszatérve: tízezer év alatt körülbelül harmincezer generáció csak elvétve, és csak az utóbbi száz évben tudott létrehozni olyan államokat, amelyek a relatív egyenlőség elvén tudják működtetni a társadalmat.
Relatív egyenlőség? Ezen mit értesz?
Nagyon leegyszerűsítve azt, hogy az állam megtermelt vagyona elegendő legyen a szegények korrekt − az adott kor színvonalán álló – létfenntartásához, és elegendő legyen a vagyon többségét megtermelő társadalmi rétegek motivációjához, hogy érdemes legyen a vállalkozó kedvű, kreatívabb polgároknak dolgozni, termelni.
A demokratikus állam, az adózás, a közvagyon elosztása erről szól.
Erről szól szóban, de nem a gyakorlatban. Ha valóban erről szólna a modern állam, nem történne meg az, ami az elmúlt évtizedekben megtörtént: a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lettek. Ez tény. Statisztikai adatok támasztják alá a guglin.
Édesanyád, zsidóság és antiszemitizmus is hangsúlyos helyet kap a könyvben. Véleményed szerint minden másképp alakul az életedben, ha nem egy Auschwitzot megjárt nő az édesanyád?
Ez ugye egy költői kérdés, amire nem is kell válaszolni, mert a kérdésben van a válasz? Naná, hogy egészen másképp alakul. Önéletrajzi regényem, amelyből eddig csak egyetlen mondatot írtam meg öt év alatt, így kezdődik: „Nem mindenkinek van olyan szerencséje, hogy egy haláltábort túlélt asszony gyermekeként szülessen…”
Ezzel az elég borzalmas felütéssel arra célzol, hogy egy túlélő gyereke egyúttal a túlélés képességét is örökli?
Azt nem mondom, hogy „örökli”, mert a személyiség kialakulásában a közvetett és a közvetlen nevelés a döntő, de sokat tanul ösztönösen és tudatosan a túlélőktől. Pláne, ha gyerekkorában az előítéletes magatartást, a rejtett kirekesztést is megtapasztalja, még ha nem is olyan direkt formában, ahogy a szülei.
Noha részesültél már IBBY Életmű-díjban és Janikovszky Éva-díjban, a könyvben említést teszel arról, hogy eddig még semmilyen állami díjat nem kaptál. Miért kerülhettek el a díjak?
Talán, mert mindig magányos, mindig kívülálló voltam. Nem tartoztam írói, irodalmi csoportokhoz. Pláne nem pártokhoz. Az kevés, ha jó könyveket írsz, és olvasnak. Kertész Imre, Nobel-díjas regénye megírása után 22 évvel kapott Kossuth díjat, mert megszagolták, hogy közeledik a Nobelhez. De mondok másik példát: a híres kaposvári színi társulatból mindenki Kossuth díjat kapott, kivéve Koltai Róbertet, akiért egy egész ország rajongott, s rajong. Ki érti ezt? Hál’ Istennek nincs szükségem a díjra se népszerűségi, se anyagi szempontból. A könyveimet olvassák, tető van a fejem felett, és a reggeli müzlim meg az esti két deci vörösborom akkor is meglenne, ha csak a száztízezer forintos nyugdíjamból kellene megélni, de erről nincs szó.
Érkeznek olyan visszajelzések, hogy egy-egy nevelőszándékú, toleranciára tanító könyved telibe talált? Naiv módon hihetünk abban, hogy a könyv jobbá teszi az embert?
Minden könyv azt az olvasót teszi jobbá, aki az adott könyvre megérett. Ezért balgaság nagyképűen lángot okádni a tömegolvasmányra. Akinek egy bizonyos könyvre van szüksége, azt az az olvasmány „jobbá” teszi vagy legalábbis nyugodtabbá, lelkileg egészségesebbé. A könyvek szerepéről a lélekben, a befogadói mechanizmusról egyébként szinte semmit sem tudunk. Egy gyógyszert öt évig vizsgálnak a forgalomba hozatala előtt. Egy könyv hatásáról csak primitív szövegeket szoktunk nyomni, hogy tetszik, nem tetszik, tanít, szórakoztat. Nevetséges! Ami tény: az én olvasóim számára fontosak a könyveim. Ha más nem is bizonyítja ezt, a példányszámok biztosan. A Segítség, ember! és a Hogyan neveljünk? száz-százezer példánya, a Petepite és Az anyu én vagyok ötven-ötvenezer példánya mond valamit. És ezek a könyvek az elmúlt húsz évben jelentek meg, amikor meg kellett küzdeni a piacért, nem úgy, mint Kádár alatt.
Idén júniusban lettél hetvenéves. Milyen könyveken dolgozol jelenleg?
Titok. Csak annyit mondhatok Kandúr Bandival, hogy: reszkessetek egerek!