Az 1963-ban alakult Liszt Ferenc Kamarazenekar az ország egyik legismertebb zenei együttese. Felléptek többek között a New York-i Carnegie Hallban, a Sydney-i Operaházban és a párizsi Théatre de la Ville-ben is. Tfirst Péterrel, a zenekar vezetőjével beszélgettünk az 55 éves évfordulóról, hagyományokról és megújulásról.

 IZSÓ ZITA – 061.hu

Két éve állt az idén 55 éves Liszt Ferenc Kamarazenekar élére. Egészen fiatal korától a zenekar közelében van, gondolom ez jelentősen megkönnyítette a helyzetét, amikor átvette az együttes vezetését.
Úgy fogalmaznék, hogy sokat tudtam a zenekar működéséről, gyakorlatilag benne nőttem fel, és ez mindenképp előnyös volt. Rolla János meghívására 2001-ben kezdtem el itt játszani, majd a kinevezésemet megelőző években őt helyettesítve több alkalommal én lehettem a zenekar koncertmestere.

Ettől függetlenül érték meglepetések?
Rengeteg minden. Azt hiszem borzasztó szerencsés helyzetben voltam, hogy sok időt tölthettem el Rolla Jánossal és a zenekar régi tagjaival, akik megteremtették ezt az intézményt, amit a zenekar jelent. Mindennap tanultam tőlük valami újat. Rolla János előre felkészített arra, hogy át fogom venni a zenekar vezetését, rengeteget ültem mellette, mégis, az az ötven centi különbség, amikor már az enyém volt a zenekarvezetői szék, nagyon sokat jelentett. Mert az ember hiába készül, hiába tudja, mit csinált előtte a mestere, biztos, hogy ugyanúgy nem fognak működni a dolgok. A saját eszközeimet kellett használnom. Tudtam, hogy fel kell nőnöm a feladathoz.

Tfirst Péter (Fotó: Mudra László)

Hogy érzi, sikerült felnőnie hozzá?
Ez egy soha véget nem érő feladat. Minden egyes nap új kihívás, mindig jön valami új, amit soha korábban nem tapasztaltam. De ez nem is baj, szerintem ez a fejlődés titka. Ugyanakkor nem csak zenei feladatok vannak, hiszen össze kell tartani a csapatot, közösséget kell formálni. Ez pedig komoly pszichológiai munka.

 Az 55 éves jubileum kapcsán a megújulás is a céljaik közé tartozik. Ez pontosan mit jelent?
Igen, az elmúlt időszakra valóban jellemző, hogy a régi értékek, hagyományok megőrzése mellett új irányok meghatározása is zajlik. A zenekarban 1963-ban történt megalakulása óta majdnem negyven éven keresztül ugyanazok a zenészek játszottak. Amikor én beléptem az együttesbe, akkor kezdődött a fiatalítás, az új tagok felvétele, kipróbálása. Ez a folyamat a mai napig zajlik, és mindenki hoz magával valamit, egy új színt, új hangzást. Nemcsak nekik kell alkalmazkodniuk a zenekarhoz, hanem az egész zenekarnak is kell formálódnia általuk.

Ebből a változásból, megújulásból mit érzékel a hallgatóság?
Úgy gondolom, az együttes hangzása az elmúlt években sokat változott. Ha visszamegyünk a gyökerekhez, akkor azt látjuk, hogy a zenekar megalakulásakor egy helyről kerültek ki a zenészek. Ez azt jelentette, hogy adott esetben négy, öt, hat hegedűs ugyanannál a tanárnál tanult, ugyanazt az iskolát sajátította el. Ma már egészen más a helyzet, ugyanis több generáció játszik együtt a zenekarban, nagyjából huszonöttől hetvenkét éves korig minden korosztály. Ez azt jelenti, hogy különböző iskolák, stílusok találkoznak egymással. Nekem az a dolgom, hogy a hangzást egységessé tegyem.

Zenekarvezetőként ez nagy kihívást jelent?
Igen. Minden új taggal alakul egy kicsit a zenekar hangzása. Ez persze pozitív változás, azonban mégis fontos, hogy rengeteg szólampróbával ezt az egészet egységessé tegyük, mert csak akkor lesz homogén a hangzás, ha az egyes szólamok is egységesek.

Az 55 éves jubileumra milyen koncerttel készülnek?
Lesz márciusban egy születésnapi koncertünk a Zeneakadémián, ahova megpróbáltunk az esemény rangjához méltó darabokat választani. Elhangzik majd többek között Händel Tűzijáték-szvítje, valamint a koncert végén Bach D-dúr zongoraszvítje is. És lesz egy szólistánk is, David Fray zongoraművész, akivel játszottunk már együtt néhány évvel ezelőtt Budapesten, nemrégiben pedig Svájcban. A két közös fellépésen kiderült, hogy nagyon jól meg tudjuk találni a hangot egymással. Ez egyébként szintén különösen fontos törekvésünk: szeretnénk a szólistáinkkal olyan kapcsolatot kialakítani, ami túlmutat azon, hogy időnként együtt játszunk. Jó lenne, ha idővel visszatérő, állandó vendégeink is lennének. Ez egyébként egy nagyon régi törekvés felelevenítése. A zenekarnak mindig voltak olyan szólistái, akikkel egy idő után szinte baráti viszony alakult ki. Ezek a nagyságok azonban ma már sajnos nem élnek, ezért olyan művészeket keresünk, akikkel hasonló kapcsolatokat lehet kialakítani. Az elmúlt időszakban nagyon jó együttműködés épült ki például Boldoczki Gábor trombitaművésszel, akivel Németországban turnéztunk. De említhetném Emmanuel Pahud francia fuvolaművészt is, akivel áprilisban koncertezünk. Vele is nagyon régi az együttműködésünk.

Mik azok a legfontosabb hagyományok, amit a megújulástól függetlenül meg szeretnének őrizni az elmúlt 55 évből?
Bizonyos darabok kapcsán nagyon erősen él bennem az előadásmóddal kapcsolatos tradíció. Ez nyilván abból is ered, hogy édesapámnak köszönhetően kisgyermekkorom óta kapcsolatban állok a zenekarral, sokat hallgattam a régi felvételeket. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy darab koncepcióján nem lehet változtatni, mindenesetre az biztos, hogy sokunkban él az elmúlt 55 év tradíciója, amit mindenképp meg szeretnénk tartani.

Az utóbbi időben a korábbiakhoz képest kevesebb barokk zenét játszanak. Mi ennek az oka?
Van egy barokk sorozatunk, de egy ideje átvették a szerepet ezen a téren azok az együttesek, akik korhű hangszereken játszanak. Ezt mutatja az is, hogy hosszú ideje nem kérnek tőlünk barokk műsort külföldön.

Magyarországon miért nem terjedt ez el, itt miért nem használnak régi hangszereket?
Az az igazság, hogy külföldön ennek az előadásmódnak nagyon fejlett iskolái vannak. Sokan azt hiszik, hogy csak fogok egy másik hegedűt, és egy másik vonót, és elkezdek játszani, de ez nem igaz. Ha én úgy nyúlnék egy barokk hegedűhöz, mint egy modern hangszerhez, a közönség elhagyná a hangverseny-termet. Ez egy egészen más technika, amit mi nem tanultunk a Zeneakadémián. Európában például Angliában vagy Németországban van ilyen régi zenei képzés, nálunk, Magyarországon még nincs. Voltak kezdeményezések, de egyik sem valósult meg.

Mi volt a legemlékezetesebb Ön számára az elmúlt tizenhét évben, amit a zenekarban töltött?Rengeteg ilyen pillanat van. Hogy rögtön az elsőt említsem: amikor először ültem be a zenekarba. Pedig régóta ismertem, mégis, egészen más volt belülről hallgatni, amikor megszólalt az első hang. Azt az élményt sosem felejtem el. 

Arra is emlékszik, hogy mit játszottak?
Persze, Mozart Adagio és fúgája volt az a darab, amit először játszottam a zenekarral.

Milyen tervei vannak az elkövetkezendő időszakra nézve, hogyan képzeli el a zenekar jövőjét?
Van egy tervem, amit kicsit félve mondok el, mert sokszor félreértették már: szeretném bővíteni a zenekar létszámát. Sok jelenleg is játszott darab igényelni a nagyobb létszámot, és ennek kapcsán a repertoár szélesítését is tervezem. Külföldön is egyre többször kérnek tőlünk olyan műsort, amihez nagyobb zenekar szükséges, és nem szeretném mindezt mindig vendégművészekkel megoldani. Szeretném, ha lenne egy nagyobb, állandó gárda, ami azért is lenne fontos, mert ez Magyarország egyetlen olyan zenekara, aminek nem csak a gerince, hanem a teljes tagsága állandó. Remélem, lesz lehetőségem ezt megvalósítani.

Fotók: Mudra László