Zimándi Pius István jászóvári premontrei kanonok, tanár és irodalomtörténész 570 oldalas naplójában minimum “benne van” egy nagyregény. Vagy egy film forgatókönyve. Az 1200 halálos áldozattal járó debreceni 1944-es terrorbombázáskor egy katonatiszt esküvőre indult menyasszonyával. Az angolok mélyrepülésben akkor géppuskázták le a nőt, amikor az ifjú pár kiszállt a kocsiból.
PZL – 061.hu
Az ősszel újraindított Tények és tanúk sorozat második kötetében az 1944. március 19. és 1945. március 17. között írt napló érzékletes képekkel idézi fel a német megszállás hétköznapjait, életképeit. Ez a néhány hónap a magyar történelem egyik legjobban dokumentált időszaka, a Magyar Televízió a hetvenes és a nyolcvanas években vetített Végjáték a Duna mentén című sorozata óráról órára követi végig az eseményeket, felfoghatatlanul sok film és tévéjáték dolgozta fel ezt a periódust, de a hétköznapjairól mégis keveset tudunk. Érdekes, hogy március 21-én, két nappal a megszállás után Rónai György, költő, a Vigília szerkesztője szabadegyetemi előadást tart Proustról, kb. 80 hallgató előtt. Van ebben a momentumban valami szép. És vajon kinek jutna eszébe, hogy a német megszállás másnapján volt Kossuth halálának 50. évfordulója?
Zimándi naplójában talán a mikrotörténetek a legizgalmasabbak, illetve az, hogy milyen információk jutottak el egy érdeklődőkhöz az erősen cenzúrázott sajtóból, és abból milyen következtetéseket von le, legyen szó akár a V2-es rakétákról, a normandiai partraszállásról, vagy éppen az 1944 augusztusának végén Aradra betörő magyar csapatok ténykedéseiről. Szokás kiemelni a könyvvel kapcsolatban, hogy a napló az „első olyan nyomtatásban megjelent dokumentum, ami a keresztény középosztály 1944-45-ös hangulatát adja vissza”, tehát a szerző korántsem törekedett a teljeségre, csak arra szorítkozott, amit hallott az utcán, olvasott a sajtóban.
Zimándi a maga nemében mégis a teljességre törekszik, naplójában éppúgy helyet kapnak viccek, a bombázás után született új fogalmak, szlengek, ahogy karakteres kontúrokkal festi fel egy falu „erős nyilas világát”, a közösség új rítusait, a karlendítéseket, az új ünnepek koreográfiáit, miközben az összegyűjtött zsidókat az ún. zsidó házban verik a németek. Zimándi nővére jegyzi meg, hogy „nem tudja Magyarországon van-e még“. Ugyanakkora szerző néha meghökkentő szenvtelenséggel beszél a zsidókról, hol tanúsít részvétet, hol nem: „öt járás zsidait gyűjtik egybe” – írja. Zimándi gyűlölettel beszélt a kommunistákról, ahogy a nyilasokról is, ő jórészt az úri középosztály neobarokk statikusságában hitt, számára az volt a legkisebb rossz.
A történelem meg tud birkózni a tényekkel és statisztikákkal, azzal, hogy milliókat száműztek a létezésből, de az utókor nem tudja kiűzni egyetemes múltunkból mindazt, ami felfoghatatlan. Hogyan viszonyuljunk a megsemmisült jogállam ürességében, a történelem mélypontján élőkkel. Ha mindebből valamit meg akarunk érteni, akkor legjobb, ha olyan sorsokra fókuszálunk, amik magukba sűrítik a korszak ellentmondásait. E sorsokról olvashatunk a naplójegyzetekben.
Nehéz mit kezdeni azzal a hírrel, hogy egyik pillanatról a másikra bezártak 18.000 zsidó boltot, hogy a júniusi könyvhétről kitiltották a zsidó származású szerzőket, ahogy nem lehet mit kezdeni azzal sem, hogy Nagyszombaton, a feltámadás estéjén bombáznak az angolok, majd egy anya a romok között viszi gyermekét, akinek hiányzott a feje. (Csak az első, április bombázásnak 1073 halálos áldozata van Budapesten.) Zimándi a háborús pusztítás közepette sem feledkezik meg a vágyott idillről „…az égen valószínűtlen színű felhők vad összevisszaságban… Egyre jobban kezdem élvezni magát a tényt, hogy élek…” Zimándi költői erejű naplója felkavaró olvasmány, nem engedi, hogy magára hagyjuk a múltat, hiszen emlékezet nélkül élni olyan lenne, mintha megkerülnénk a valóságot.
Zimándi Pius István
Egy év története naplójegyzetekben
1944. március 19.- 1945. március 17.
Tények és tanuk sorozat
Magvető
575 oldal 4490 Ft