Kocsis Zoltán kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karmesterről, zongoraművészről, zeneszerzőről már második könyvét jelentette meg a Zenebutik és Zeneközelben című műsorok műsorvezetőjeként is ismert zenetörténész, Juhász Előd. Az Utolsó beszélgetés című kötetben, amely megidézi a szenvedélyes zenészt, a Kocsissal készült interjúk mellett olyanok vallanak a tavaly elhunyt zongoraművészről, karmesterről, mint Esterházy Péter író, Hauser Adrienn zongoraművész vagy Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok vezetője. Juhász Elődöt a Kocsis Zoltánról írt könyv kapcsán kerestük fel, de azért a rádió és a tévé is szóba került.
LEIRER TÍMEA – 061.hu
Azért lehet különösen érdekes önnel beszélgetni Kocsisról, mert nem, mint zenésztársat, kollégát ismerte őt, hanem úgy dolgozhattak együtt, mint a zenész és az újságíró vagy barát. Milyen embernek ismerte meg őt? Emlékszik még az első találkozásra?
Nagyon rég volt már. A Kocsis Zoltán 60. születésnapjára megjelent könyvemben az 1970-es Beethoven zongoraversenyt emlegetem, de valójában már korábban is ismertem őt futólag. Később a közös programok, hosszabb beszélgetések folyamán lettünk jó ismerősök, majd egy idő után – talán mondhatom így – barátok is. Valóban egészen más volt vele a kapcsolatom, mint azoknak, akik vele dolgoztak, legtöbb esetben a „beosztottjaként”. Mi akkor találkoztunk, ha interjút készítettem vele, vagy akkor, amikor a kezdeti időszakban gyakran együtt utaztunk egy-egy fellépésre, ahol ő zongorázott és én voltam a műsorvezető.
Sokat beszélgettek?
Igen. Zoli nagyon szeretett beszélgetni, imádott mesélni, bár folyamatosan teljes lángon égve cikázott a témák között. Nagyon gyorsan járt az agya, néha komoly teljesítményt jelentett, ha az ember követni akarta a gondolatmenetét. Folyamatosan vibrált, egyik zenei téma hozta a másikat, folyamatosan új gondolattársítások pattantak ki a fejéből. Nemcsak a beszélgetések során volt ennyire aktív, folyamatosan több szálon futott az élete. Nem is tudom, hogy láttam-e más valakit, aki képes ennyi mindennel egyszerre foglalkozni úgy, hogy mindent száz százalékosan csinál. Ennyi év ismeretség után is megfejthetetlen, hogyan tudott egyszerre oly sok mindenre odafigyelni, lépést tartani és mindenből a legjobbat nyújtani. Mindenről és mindenkiről mindent tudott, hihetetlenül tájékozott volt nemcsak zenében, hanem irodalomban, képzőművészetben, sőt még napjaink történéseiben is. Igazi polihisztor volt, reneszánsz ember. Sajnos ennek a „zseni-létnek” is megvan a maga árnyoldala, Kocsis Zoltán is két végén, teljes lánggal égette a gyertyát. Talán személyiségéből adódóan nem is lehetett volna elvárni tőle, hogy takaréklángon lobogjon élete bármely területén. Az neki szenvedés lett volna.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Sokszor láthatta Kocsis Zoltánt munka közben?
Mint televíziós, szerettük azokat a szituációkat, amikor kameránkkal próba közben, munka közben vehettük fel őt. Nagyon nagy elánnal dolgozott és olykor bizony, durva is tudott lenni azokkal, akik nem úgy végezték a dolgukat, ahogy ő elvárta. Semmi sem számított nála, csak a professzionizmus, a tökéletességre törekvés, a tehetség és a szorgalom.
Utóbbit jó is hogy kiemeli, hallottam, hogy neki a tehetség önmagában sosem volt elég.
Valóban, ő sosem a tehetséget, hanem a tehetség kibontakoztatását értékelte. Fel tudta mérni, hogy ki mire képes, és ennek megfelelően alakította az elvárásait. Nagyon pontosan felismerte mindenkinek az adottságait, és ha valaki a képességei alatt teljesített, attól kiborult. Mindennél többre értékelte a szorgalmat és a kitartást.
Csak a zenésztársakkal volt ennyire szigorú?
Nem, az élet minden területén a tökéletesre vágyott. Ha csak a saját példámat említem: soha senki olyan precíz, részletes és mindenre kiterjedő korrektúrát nem alkalmazott egyetlen interjúmon sem, mint ő. Mindent átnézett töviről hegyire, mindent kijavított, ami nem tetszett neki, de még a formátumra, betűtípusra és tagolásra is gondolt. Egészen elképesztő volt.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Talán ez a pezsgés lehetett az oka, hogy Kocsis Zoltán még azokat is bevonzotta játékával vagy dirigálásával, akik amúgy nem feltétlen rajongói, vagy nem hallgatják annyira értő füllel a klasszikus zenét.
Igen, ezt a perfekciót, lelkesedést és állandó lángolást azonnal megérzik a nézők, hallgatók. Ugyanúgy van ez, mint a színészeknél. Ha beül az ember egy darabra, akkor is szinte már az első percekben megérzi, hogy melyik színész igazán kiemelkedő, melyiknek játéka ragad azonnal magával. Kocsis az a fajta művész volt, aki azonnal magához vonzotta a tekintetet, amint megjelent és minden figyelmet magára irányított, ha játszani, vezényelni kezdett. Állandó vibrálása szinte mindenkit elvarázsolt. Nagyon kevés ilyen emberrel találkoztam életemben.
Amikor televíziós interjúkban láttam, vagy színpadon beszélt, mindig ott volt a szeme sarkában egy kis mosoly, be-beszúrt egy-két poént, voltak csattanók. Szellemes ember volt?
Volt humora, ami alkalom adtán meg is mutatkozott, nemcsak az interjúk során, de a próbákon és a magánéletben is. Nagyon szórakoztató tudott lenni és jó színész is volt. Ez utóbbi talán furcsán hangzik, de Kocsis Zoltán maga mondta egyszer, hogy egy karmesternek nemcsak a zenéhez kell értenie, de nagyon jó színésznek is kell lennie. El kell „játszania” az adott darabot, nem is annyira a közönségnek, sokkal inkább a zenekarnak.
Kocsis Zoltán – fotó: musicianswho.com
Egyszer azt olvastam tőle, hogy nagyon soká tartott, míg megértette, hogy nincs mindenkinek a világon abszolút hallása, és hogy ő nagyon sokáig nem értette, miért nem hallják mások is ugyanazt ugyanúgy, mint ő. A zenei hallás, amivel ő rendelkezett tényleg annyira egyedülálló?
Sokan mesélik, hogy Zoli, amikor még fiatal volt, nehezen tudta elfogadni, hogy ha neki abszolút hallása van, akkor másnak miért nincs. Ennek is vannak fokozatai. Ő a teljes zenekari hangzásban is meghallott egy-egy nem odavaló hangot, és addig „tisztította”, amíg nem felelt meg elképzeléseinek. Nem értette, hogy ha ő hallja a különbséget, akkor vajon mások miért nem? Sokáig úgy képzelte, hogy másnak is hasonlóan zseniális képességei vannak, mint neki és elvárta, hogy legalább olyan jól játsszanak és hallják, tudják a muzsikát, mint ő.
Hogy készült az utolsó könyv?
A Kocsis 60 után elhatároztuk Zolival, hogy folytatjuk a sorozatot és azokból a beszélgetésekből, amelyeket azután együtt csinálunk, születik majd egy másik kötet. Több ilyen hosszabb beszélgetésünk volt, rádióban is és nyilvánosan is, ezekből állt össze a könyv, amelyet eredetileg Kocsis Zoltán 65 születésnapján jelentettünk volna meg. Sajnos Zoli ezt már nem érhette meg, de annak örülök, hogy oroszlánrészét még át tudta nézni.
A Kocsis Zoltán 60. születésnapjára 2002-ben megjelent kötetben kizárólag a vele készült interjút olvashatjuk. A mostani kötetben Kocsis Zoltán mellé más megszólalók is bekerültek. Őket hogyan választotta ki?
Arra gondoltam, ezúttal beszélhetnének róla olyan emberek, akik őt közvetlenül ismerték, akikkel együtt dogozott. Így szólalhatott meg a Nemzeti Filharmonikusok igazgatója, Kovács Géza, Kocsis személyi titkára, Bauer Rita, Berkes Kálmán klarinétművész és Hauser Adrienn, Zoli első felesége. És Esterházy Pétert is rávettem a „kocsizásra” – ez egyébként az ő szóalkotása, utolsó könyvében ír is erről. Azt szerettem volna, ha felidézhetünk néhány apró történetet, sosem hallott emléket, melyek nem feltétlenül a Kocsis életmű részei, de nagyon fontos adalékok, hogy jobban megismerhessük őt.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Ahogy leül az ember beszélgetni Juhász Előddel, szinte azonnal megjelenik a szeme előtt a Zenebutik kis ikonja és az elegáns helyszínek, ahol a műsort annak idején felvették. Egy ország figyelte a műsort vasárnaponként a televízióban és ugyancsak egy ország hallgatta több mint két évtizeden át a „Zeneközelben” című rádióműsort, amely egyébként még ma is fut a Katolikus Rádióban. Nem hiányzik már a televízió? Olyan természetes közegnek tűnt az ön számára.
Az volt, valóban természetes közegnek éreztem, hiszen azzal foglalkozhattam, amit szeretek, amit egész életemben tanultam, ami érdekel, amit többé-kevésbé tudok. Én mindezzel mindig csak „magamat tudom adni”. Nagyon rossz színész lennék, soha nem tudtam megjátszani magam, én a való életben is pont ugyanúgy beszélek, mint a televízióban és ugyanazok a témák vonzzanak, amelyekről ott is beszélgettünk. Más szövegét nem tudnám hitelesen elmondani, ezért nem kellett használnom súgógépet sem. Magam gyűjtöttem annak idején kis papírokra az információkat, és persze, kollégáimmal közösen hoztuk létre az ún. műsortükröt. Ezek az írások egyébként mind a mai napig megvannak, nagy hasznukat vettük, amikor elkezdték ismételni a Zenebutik adásokat az M3 csatornán. A kérdés elejére visszatérve: természetesen nagyon szerettem a televíziót, de az embernek tudomásul kell venni a korát és a lehetőségeket. A tevékenységem most arra irányul, hogy írhatom a könyveimet és rádióműsorokat készíthetek.
Ön szerint egy Zenebutik típusú műsor még ma is megállná a helyét a televízióban? Annyira felgyorsult és megváltozott a világ…
Szerintem a mai korra hangolva mindenképpen. Természetesen már aligha az én „főszereplésemmel”, – legfeljebb háttérből segíteném, – hanem fiatalok közreműködésével, ifjú tévések kreativitásával és ötleteivel. Érdekes egyébként, hogy ma visszanézve már olykor egy kicsit lassúnak tűnik a műsor, pedig annak idején kifejezetten kilógott a sorból a gyors képeivel és hirtelen témaváltásaival.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Az ön komolyzenei vonzódása jól ismert. A Zenebutik nagyon színes műsor volt, így szerepeltek benne színvonalas és kevésbé színvonalas könnyűzenei produkciók is. Ezekkel ön tudott azonosulni? Érdekelte ez a fajta zenei világ?
Amikor a Zeneakadémiára jártam, úgy kerestem némi pénzt, hogy zongorakísérőként dolgoztam kórusoknál, népi együtteseknél és – ez már „szerelem” volt, – sokat jártam jazz klubokba is. Vukán Györggyel, Benkóékkal lényegében együtt nőttem fel, mindig nagyon szerettem a zenéjüket. A műsorokban természetesen voltak olyan együttesek is, amelyek nem feltétlenül a szakma csúcsát képviselték, de ha valami újszerű, vagy valami miatt érdekes produkciót nyújtottak, bekerülhettek a műsorba.
Ma hallgat zenét itthon? Látjuk a zongorát, gondolom néha még játszik is…
Igen, ha nem is napi rendszerességgel, de zongorázom egy keveset. Örömet okoz egy-egy Beethoven, Mozart vagy Bach mű eljátszása, s olykor még ma is felkérnek egy-egy zongorakíséretre. Az élő zenét semmi nem pótolja, ezért változatlanul igyekszem eljutni a „legekre” – koncertekre, operaelőadásokra is. Ami az otthoni zenehallgatást illeti: ez főképp arra irányul, amivel konkrétan foglalkoznom kell, hiszen a Katolikus Rádióban heti négy műsort készítek, két negyedórás fejtörőt és a már említett, Csiba Lajossal közös egy-órás élő Zeneközelbent, valamint az új tehetségeket is bemutató Házimuzsikát. Tv, rádió, írás, előadás – mindez az átadás, továbbadás része, a zene-nyújtotta szépség és örömforrás számomra mindig oly fontos megosztása.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula