Radnay Csilla, a Nemzeti Színház egykori művésznője a történetmesélésben hisz, és arra figyel, hogy az adott történeten belül rátaláljon a helyes arányokra. Nyáron a Mohácsi János rendezte HAIR-ben láthatjuk, Sheliát alakítja. A székesfehérvári Vörösmarty Színház Junior Prima-díjas színésznővel beszélgettünk.
PZL – nullhategy
Azt mondtad, hogy a fehérvári színház népszínházi repertoárja jól karban tart. Mi az, amit egy „könnyedebb darabból” hasznosítani tudsz, akár egy Dosztojevszkij-darabban?
A színpadi ritmusérzéket, pontosságot és figyelmet, ami egy jó vígjátéknál alapvetés. Egy drámában, főleg főszerep esetén az ember hajlamos elveszni magában, holott ugyanúgy egymást építjük. Egyedül nem lehet hősnek lenni, a felét mások játsszák el helyetted és kell, hogy legyen figyelem a partnerek felé, különben Nasztaszja Filippovna helyett marad egy szomorú bohóc.
Egy ügyvédnőnek kétszer annyi energiába telik, hogy komolyan vegyék, mint a férfi kollégáinak. Annak a színésznőnek, aki „bájos-kedves”, szintén kétszer annyi energiájába telik, hogy a szakma elfogadja drámai énjét?
Soha nem kellett bizonyítanom, hogy mennyire tudok drámai lenni, a lehetőségek maguktól találtak rám. Hogy aztán hogy éltem és élek velük, az minden este új megítélés tárgya, de erről is szól ez a munka. Szeretem, hogy nem skatulyáznak be, szeretem, hogy nem kell magamat bájosnak vagy épp vadnak mutatnom ahhoz, hogy gondolkodjanak bennem.
Nyilván izgalmas, hogy a populáris regiszterekben és a drámai produkciókban is otthon vagy. Volt úgy, hogy megpróbáltál egy populáris darab karakterében „drámai” alakítást hozni? Szóval, sosem okozott problémát az „átjárás”?
A történetmesélésben hiszek, és embereket próbálok ábrázolni. Nem teszek köztük különbséget műfaji alapon, inkább azon vagyok, hogy adott történeten belül rátaláljak a helyes arányokra, hogy mi meddig hasznos az előadás szempontjából. A halál vagy a szerelem egy musicalben sem kell, hogy csak az elsődleges érzelmeinkről, könnyekről, mosolyokról, szépségről szóljon, viszont egy jó poén Dosztojevszkijnél is jó poén, kár lenne nem tudomást venni róla. Főleg azért, mert Dosztojevszkijnek fantasztikus humorérzéke volt.
Hasonlítottak már Tolnay Kláritól Gina Lollobrigidáig… Ez akár idegesíthetne is. Volt olyan „misztikus” élményed, hogy valaki egy üdülőhelyen, vagy egy ismeretlen városban odament hozzád, hogy téged bizony ismer…
Nem, ráadásul a rövid hajam miatt mindig kisfiúnak néztek, hiába bizonygattam, hogy még fülbevalóm is van… De a nagypapám nagyon korán elkezdett Romy Schneiderhez hasonlítgatni, és ez megmaradt felnőttkoromra is, sokan találnak meg ezzel.
Játszol a HAIR-ben, ami az eredeti szerzői szándékokhoz közelít, nem pedig Forman elgondolásai felé konvergál. Számodra mi volt a kihívás a HAIR-ben? Voltak olyan félelmek, hogy a darabhoz már hozzátapadtak bizonyos érzetek, hangulatok, és talán pont azt a közönséget nem csábítja be, akiknek készül…
Maximálisan bízom a Mohácsi testvérek írói tálentumában, és biztos voltam benne, hogy úgy fognak csavarni a történeten, hogy az mindenki számára érdekes, hatásos és elgondolkodtató lesz. Sokféle embert, több korosztályt látok a nézőtéren, szóval, szerintem nem rétegszínházat csinálunk.
Mit tapasztaltál, hogy tudott együtt dolgozni Závada Péter és Puskás Peti? Egyáltalán mennyire hat termékenytő módon a darabra az, hogy különböző ízléseket, embereket kellett Mohácsinak közös nevezőre hoznia?
Mindenki hozzászólhatott mindenhez, és a sokféleségünk abszolút termékeny talajnak bizonyult. Nyilván vannak az ilyen helyzeteknek nehézségei, de nyitottak voltunk, vagyunk egymásra, ez a legjobb kiindulási alap.
Közel áll hozzád a HAIR hippis szubkultúrája? Anno neked milyen ifjúsági szubkultúra formálta az identitásod?
Nem lennék jó hippi, sokkal jobban érdekel a hosszú távon is fenntartható élet a maga kompromisszumaival. De azt szeretem, hogy én dönthetek a sajátjaimról, hogy nem megalkuszom, hanem felismerek és döntök. Ez nagyon fontos számomra. Az én szubkultúrám az anorexia volt, ami jó pár évre kizárt a kortársaim közül, kizárt a normalitás és a realitások világából. Érdekes volt aztán ebből a magányos kamaszkorból felnőni. Sok fiatalt érint ez a probléma, és nemcsak az énképzavar, ami egészséges esetben is tipikus kamasztünet, hanem az elmagányosodás. Nem úgy látom, hogy a közösségi média oldaná a magányt, épp ellenkezőleg, ott is hirdetni kell magunkat, korán elkezdődik a személyes brand építése, egy kamaszaz élete jelentős részét már virtuálisan éli. Nem eshet elég szó a valódi közösségek, a közvetlen érintkezés gyógyító erejéről.
Vannak előadóművészek a zenés darabok környékéről, akik ügyesen használják a bulvárt, míg te egyáltalán nem. Miért?
Borzasztóan taszít a bulvárvilág, semmi közöm hozzá, semmi érdekeset nem látok benne. Kit érdekel, mit veszek fel, kivel megyek moziba, eláll-e a fülem, vagy sem? Nem én vagyok a termék, hanem a munkám. De a jó interjúknak, beszélgetéseknek nem vagyok ellensége, ez is a szakmámhoz tartozik, és hál’ Istennek akadt ezekből is néhány mostanában.
Több hangszeren is játszol, remekül énekelsz. Ha valakinek „dukálna” önálló CD, az te vagy. Ha lenne saját albumod, milyen lenne a hangképe? Milyen zenei világ áll hozzád közel?
Azért is késlekedik ennyire, mert nagyon nehéz kialakítani egy valamennyire is egységes anyagot, annyira szerteágazó, hogy mit szeretek hallgatni, játszani, énekelni. Rockdíva is szeretnék lenni, de dzsesszénekesnő is. Meg operista, meg népdalénekes, meg kórista, meg akusztikus is legyen, meg electro is… De dolgozunk rajta Dobri Dani zeneszerző barátommal, úgyhogy előbb- utóbb csak kiderül, mi is lesz belőle.
Fotó: Fekete Fanni