Áfra János a fiatal költőgeneráció egyik érdekes és izgalmas alakja, ír, fest, szerkeszt, tanít. Első két verseskötete komoly szakmai fogadtatásban részesült, több jelentős díjat elnyert. A Debrecenben élő költő nemrég Rómában járt, Magyarországot képviselte egy rangos irodalmi eseményen. Erről, a készülő kötetről is kérdeztük Áfra Jánost.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

Legutóbb te képviselted Magyarországot a L’Europa in versi (Európa versekben) című felolvasóesten, amelynek a Római Magyar Akadémia szolgált helyszínéül. Mesélnél kicsit erről, mi történt az olasz fővárosban?
A Római Magyar Akadémia nagyon jó helyen van, sétálva megközelíthetőek a legfontosabb látnivalók. A szomszéd utcában van egy kis büfé, ahol évtizedek óta változatlanul porosodik minden. Retró hangulat uralkodik feltornyozott dobozos üdítőkkel, flipperrel, meghajlott polcokkal. Hosszú évtizedek óta ugyanaz a két vidám hölgy él és dolgozik itt, egyikük orrán mindig hatalmas, rózsaszín napszemüveg. Még csak név sincs kiírva a helyre, de annak idején többek közt Weöres Sándor és Pilinszky János is itt iszogatták a kávéjukat, állítólag a vendégkönyvben megtalálható a bejegyzésük. Nem voltam felkészülve arra a történelmi emlék-felhalmozódásra, ami Rómára jellemző. A kiterjedt belvárosban sétálni felér egy időutazással. Sok izgalmas dolgot megnéztem a világ legrégibb – és ma mégis lakott – épített színházától a belvederei torzón, a belvederei Apollónon, a Pietàn, a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján és az Athéni iskolán át egészen a Porta Alchemicáig, amelynek a falából haza is hoztam magammal egy lepattant darabot. A legendák szerint egyszer aranyszálakat találtak itt, miután egy alkimista köddé vált. A Vatikáni Múzeumban a Laokoón-csoport volt a fő célpontom, ennek ellenére elsőre lazán elsétáltam mellette anélkül, hogy észrevettem volna. Ilyen mennyiségű vizuális impulzussal nehéz mit kezdeni. Az utazás szakmai része is tanulságos volt, különösen a műfordítói workshop, amit Puskás István vezetett. Három Rómában tanuló magyar szakos készítette el két-két versem fordítását, ugyanazokat a szövegeket ültették át olaszra, mint amiket Francesca Ciccariello a fesztiválra. Érdekes volt összevetni a verziók közti különbségeket, hogy milyen sokat jelentenek a fordítói döntések – a tartalmi és poétikai jellemzők árnyalatnyi módosulása, a tördelés nagymértékben határozzák meg az új verziókat, az olasz és a magyar nyelv közti mondatgrammatikai és logikai különbségek, valamint a szövegtradíció, a motívumkincs eltérései is átrendezik a fordítások jelentéshálózatát, hatását.

Fotó: Béres Zsuzsa

Ezek után nem tervezed, hogy valamikor megpróbálkozol a fordítással?
Sajnos nincs jó nyelvérzékem, de nyersfordítások stilizálásával kísérleteztem már – a szerzővel és a kétnyelvű beszélővel együttműködésben. Vannak is hasonló terveim, egykori lakótársammal, a germanista-anglista Trippó Sándorral épp elkezdtünk beszélgetni ilyesmiről.

„[A]kár egy empüreuszi ágytakaró, / Róma melengeti láthatatlan városnegyedeit.” (Csehy Zoltán fordítása) – írta Pasolini. A városban járkálva Pasolini szelleme nem kísértett meg?
Puskás István Pasolini-fordító, tőle tudom, hogy mennyire fontos vonatkozási pont a városban lakóknak ez a sokszínű életmű, egy-egy negyedben erős identitásképző ereje van az egykori jelenlétének, a helyszínekhez köthető munkáinak. A Pignetónál például egy emblematikus fotórealista graffiti idézi meg az arcképét, és a kép közelében található Necci kávézóban is jártunk, ahol forgatott annak idején, a Via Torpignattara környékén pedig egy műve által inspirált nagyszabású falfestményt néztünk meg.

Két éve jelent meg második, Két akarat című versesköteted. A mostanában olvasható verseid ráolvasásos, misztikus szövegek, egy-kettő Oravecz Imre A hopik könyve című verseskötetére emlékeztet. A harmadik kötet főleg ezekre a szövegekre épül? Milyen koncepciót szánsz a tervezett könyvnek?
Igen, ezekre épül, még szerkesztgetem a szövegeket, de a könyv anyaga, a kompozíció összeállt, idén várható a megjelenés. A rituális cselekvéssorok, illetve mágikus, ráolvasásos írások mindig is azt szolgálták, hogy az ember valamiképp uralma alá hajtsa, birtokba vegye, irányítsa a világot – az annak szétszálazottságában megmutatkozó káoszt. A művészetek gyökereit is az ősi rítusokban érdemes keresni, ezt így gondolja sok kulturális antropológus is. Mikor írtam ezeket a szövegeket, nem egy konkrét kultúrkörre, közösségre koncentráltam, inkább a mágikus iratok archetipikus motívumait, jellegzetes szerkezeteit, logikáját, sokértelműségét, az ebben rejlő nyelvi potenciált működtettem.

Pazonyi Dóra fotója

Mindhárom kötet határozott elgondolás szerint épül fel. Tudatos, már-már fizikai munkával felérő állapotba kell kerülnöd az íráshoz? A véletlen kizárt?
Nem zárom ki a véletlent, sőt, az új irányokról sosem döntök előre, csak egy idő után realizálódik, hogy bizonyos típusú szövegek egy irányba tartanak, aztán hagyom bontakozni ezt, de már reflektáltabban alakítom az anyagot. A friss szövegek egy része eleve automatikus írással született, és csak utólag stilizáltam őket. A motívumok sokértelműsége, szövegenkénti újrakódolása talán bonyolítja az olvasást, de a középkori mágikus kódexekbe is rendre különböző forrásokból származó, más-más alapállású szövegeket másoltak össze kisebb-nagyobb változásokkal.

Olvastam egy interjúdban, hogy egy környezetvédelmi tematikájú drámán is dolgozol. Milyen elvárásoknak kíván megfelelni a szöveg, hogyan próbálod meg kivédeni, hogy témájánál fogva ne legyen didaktikus?
Egy mesedráma esetén nem hiszem, hogy ki kell kerülni a „didaktikus” hangokat. Ez egy megbélyegző fogalom, pedig ott is működik, ahol leplezve van jelen. Egyébként is, mi nem hordozza magában a nevelő hatás lehetőségét? A színrevitel módja, a kivitelezés, a csomagolás minősége határozza meg, működhet-e a dolog. A tervek szerint tíz év körüli gyerekek játsszák majd a darabot jövőre, de még a történet váza is átgondolásra vár.

Áfra János Lázár Domokossal Miskolcon (Fotó: Kőmíves András)

A KULTer.hu és az Alföld szerkesztője vagy, emellett képzőművészettel is foglalkozol, illetve óraadó tanár lettél a Debreceni Egyetemen. Cégek még nem kerestek meg, hogy segíts nekik a minél hatékonyabb napirend beosztásában? Mi a titok?
Az élet megtanított értékelni, hogy egy ideje azzal foglalkozhatok, ami tényleg a szívügyem, és talán illúzió, de mintha ez az egész vezetne valahová, a visszacsatolások elhitetik, hogy nem csak körben futkározok, hanem a munkának eredménye van. Az olvasás szeretete vagy az értelmezés képessége sem adottság kérdése, a ránk zúduló helyzetekhez kell megtalálnunk a megfelelő szövegeket, hogy aztán kedvünk legyen más szövegekhez is. Szeretnék minél többet tenni azért, hogy az embereknek kedve legyen elidőzni a minőségi irodalommal, és persze a jó vizuális művek előtt úgyszintén, ezért írok értelmező szövegeket.

Szükséges szélesebb körben a művészet terjesztése? Miért baj az, ha egy szűk réteg kiváltsága, „élvezeti cikke” marad?
Szerencsére nem maradhat szűk réteg ügye a művészet, ma már gyakorlatilag bárki hozzáférhet a művészetek egy részéhez, és ennek köszönhetően könnyebben nyílnak meg bizonyos kapuk. Ez a művészetek alakulására nézve is fontos, hiszen sokszor éppen a nem várt irányból, a „peremről” érkeznek alkotók, akik valamiképp új színt hoznak a sajátos nézőpontjukkal. Például akik a lecsúszott társadalmi környezetből felkapaszkodva tudnak hitelesen beszélni megrázó helyzetekről, amelyekre a fővárosban vagy a szellemi elit részeként felnőve nem nagyon lehet átfogó képe senkinek. Vagy nézzük azt, milyen sikereket érnek el az új nyelvi közegben alkotó bevándorlók – mondjuk a Németországba került magyarok közül Kalász Orsolya vagy Terézia Mora –, de számtalan példát lehetne mondani még.

Szerkesztőként komoly rálátásod van a fiatal magyar irodalomra is. Érnek meglepetések? Miben hagyománykövetőek és miben próbálnak meg mások lenni a többi nemzedéktől?
Kíváncsian figyelem, mi történik a tőlem fiatalabbak szövegeiben, hogy ezeknek a történéseknek hol a metszéspontja, de persze még én is formálódom, alakulok javában, szóval most inkább nem teszek úgy, mintha kívülről láthatnám, mi a helyzet, mi következik. A korbeli közelség épp annyira nehezíti az összefüggések megértését, mint amennyire segít észrevenni részjelenségeket. Ami feltűnő, az egyrészt a személyesség, sokak szövegeiben látom ezt központinak, sokszor a tárgyias költészet jellemzőivel elegyítve, illetve valamiféle szerepvállalás igénye is megjelent, de a valaki helyett vagy épp egy közösség képviseletében való megszólalás is sokak számára fontossá vált, itt Debrecenben például ez többünket is foglalkoztat.

Debrecenben számos rendhagyó, formabontó kulturális esemény zajlik, amiknek te is a részese vagy. Formálja a látásmódot, az alkotói alapállást a hely, ahol élsz? Költőként befolyásol a környezet?
Formálja, és a lehetőségeimhez mérten én is igyekszem formálni a városban érvényesülő szemléleten. Vannak ugyan kísérleti programok, de reményeim szerint még csak az elején vagyunk egy folyamatnak. Formabontóbb, bátrabb dolgokban is gondolkodunk, mert ha valami egyszerű rutinná válik, jobb eséllyel fog ellaposodni. Ha csak a tervek felét sikerülne megvalósítani, már nem is állnánk olyan rosszul.

Tehát Budapest vezető kulturális szerepét lassan, de biztosan Debrecen veheti át a jövőben?
Ne nevettess. Még azért is küzdenünk kell, hogy csak a töredéke érezhető legyen annak a szellemi sokszínűségnek, ami a fővárost jellemzi, de nyilván nem összevethető a két hely, nem volna igazságos. Azért persze annak nagyon örülnék, ha az Európa Kulturális Fővárosa 2023 címet elnyerné a város.

Az elmúlt időszakban számos elismerésben, díjban részesültél. A sikerhez való viszonyod változott az utóbbi években? Gondolom, egy idő után nem a díjak befolyásolják az önértékelést.
A Makói Medáliák volt az első díjam, fontos visszacsatolásként éltem meg, a későbbiekhez keveredett már némi szégyellős bizonytalanság is, hogy nem sok-e már a jóból és a többi. Valójában felszabadítóbb élmény, ha például a Nő a tükörben megosztja egy versemet, ami aztán ezer lájkot kap, hiszen ez sok olvasót is jelent, vagy amikor valaki ír, hogy művészetterápiás célból sikeresen használta fel a szövegeimet, de persze egy lényeglátó kritika is éppen ilyen élmény. A siker egy Möbius-szalag, mintha egyik oldalon lenne a szakma, a másikon pedig a szórakozásból vagy épp önismereti célból olvasók köre, boldog vagyok, hogyha egy írást sikerül mindkét réteg képviselői számára érdekessé tenni. Általában persze nem sikerül.

A filmrendező Tarkovszkij – túl a jelentős, nagy filmjein – egy dokumentumfilmben arra a kérdésre, hogy boldognak érzi-e magát, határozott nemmel felelt. Hadd tegyem fel a naiv kérdést: boldog vagy?
Majdnem.

Vezető kép: Bach Máté