Az Elpusztítani mindent – Az ismeretlen polgárháború 1848/49 című film a forradalom és szabadságharc egy alig ismert, tragikus eseménysorát dolgozza fel. Az alkotók az 1848. júniusa és 1849. májusa között Erdélyben kibontakozó etnikai konfliktusok vérengzésekig fajuló történeteit és a Délvidék két tragikus eseményét tárják fel. A film vezető szakértője Dr. Hermann Róbert történész segít megérteni a szabadságharc e korszának történéseit. Vele beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Miért nem lettek a magyar emlékezetkultúra számára  evidenciák mindazok, amik 1848-ban és 49-ben történtek Mihálcfalván, Aranyosgerenden, Zalatnán, Zentán,  Marosújváron, Nagyenyeden, Verespatakon, Abrudbányán, stb…
A történtek az 1849, illetve 1867 utáni időszakban, egészen 1945-ig mélyen rögzültek a magyar emlékezetben. Jókai a Forradalmi és csataképek-ben külön novellát írt „A Bárdy-család” címmel az erdélyi, s „Szenttamási György” címmel a délvidéki eseményekről. Az 1867 utáni erdélyi helytörténetírás részletesen foglalkozott a dél-erdélyi magyarság tragédiájával. Mind a délvidéki, mind az erdélyi eseményeket bőven tárgyalták a tudományos és népszerű összefoglalók. 1945, majd főleg 1948  után azonban ezek az események kikerültek a tankönyvekből és az összefoglaló munkákból. Részint azért, mert a nemzetiségi kérdés „rossz kezelésének” a felelősségét a marxista történetírás a magyar politikai vezető réteg nyakába varrta, részint azért, mert emlegetésük akadályozta volna a szocialista táboron belül erőltetett összeborulást. Nemzedékek sora nőtt fel úgy, hogy soha nem hallott ezekről az atrocitásokról – a tankönyvekbe is csak az 1980-as években kerültek vissza…

Hermann Róbert Balázsfalván (Fotó: EPS produkció)

Miért nem történt a Bach-korszak lezárása után és még a kiegyezés előtt (vagy akár utána is) jogorvoslat?
A mészárlások végrehajtói a császári-királyi hadsereg, ill. kormányzat szövetségesei voltak 1848-49-ben, akiknek egy része magas kitüntetéseket kapott. A kiegyezésnek  része volt a fátyolvetés a múltra, ami nemcsak a Habsburg-hatalom által végrehajtott megtorlásra, hanem ezekre az akciókra is vonatkozott.

Alapvetően a magyar narratívát ismerteti a film, a románt nem. Miért?
Miután a filmet eredetileg három részesre terveztük, a bővebb változatban nagyobb tér jutott volna a román vagy szerb álláspontnak is. Ugyanakkor a pályázatban vállaltak miatt minden fontos eseményről szólnunk kellett, így inkább az események ábrázolására, mint értelmezésére törekedtünk. Ugyanakkor a film nem tagadja a magyar felelősséget sem, elég, ha a mihálcfalvi, aranyoslónai vagy abrudbányai, illetve a zentai események bemutatására gondolunk.

Korabeli rajz a preszakai román vérengzésről

Volt arra példa, hogy az elmúlt másfél száz évben a románság megkövette volna a magyarságot? Esetleg közös megemlékezések…
Tudjuk, hogy a Zalatnáról elmenekültek preszákai (ompolygyepűi) emlékművénél tartott megemlékezéseken a 19-20. század fordulóján magyarok mellett románok is ott voltak. Megkövetésre azonban soha nem került sor – a végrehajtók átértelmezték az eseményeket, így lettek a mészárlásokból ütközetek; esetleg letagadták, bagatellizálták a történteket, vagy igyekeztek másra hárítani a felelősséget. Ha megemlékeznek, azt külön teszik, s a saját áldozataikról beszélnek csupán.

A magyar katonák követtek el túlkapásokat a románokkal szemben? Vannak a románságnak olyan sérelmei, mint amilyenek az 1940 őszi észak-erdélyi bevonulás alkalmával lettek?
Kétségtelen, hogy 1849 tavaszán a magyar visszacsapások idején a havasokat bevenni magyar katonaság, főleg a félreguláris alakulatok követtek el kihágásokat, sőt, a polgári lakosság elleni gyilkosságokat is. Ezeket azonban a magyar hadvezetés igyekezett megakadályozni, s ha a felelősöket azonosítani tudta, meg is büntette őket. A megtorlás jobbára szabályozott keretek között, vegyes katonai és politikai törvényszékek vagy hadbíróságok előtt folyt. Ugyanakkor a román felkelés kiterjedtsége, gerilla-jellege miatt gyakran nehéz volt különbséget tenni felkelő és polgári lakos között, ami a háborús pszichózis terhe miatt vezethetett megengedhetetlen cselekedetekhez.

A preszakai emlékoszlop levésett feliratának rekonstrukciója (Kép: EPS produkció)

Tízezer embert mészároltak le a polgárháborúnak nevezhető időszakban a románok. Ezt a történettudomány minek minősíti? Népirtásnak? Etnikai tisztogatásnak?
Nehéz ezekkel a 20-21. századi, egyébiránt a nemzetközi jogi szakirodalomban is vitatott értelmezésű kategóriákkal mit kezdeni. Ha az 1948-as ENSZ egyezményt nézzük, annak első három pontja alapján joggal beszélhetünk népirtásról. De az etnikai tisztogatás tényállása is „megáll”, hiszen egész településekről vagy vidékekről tűnt el a magyarság. Maga az a tény, hogy a mészárlások elszenvedői főleg a felnőtt férfilakosságból kerültek ki, önmagában erősen korlátozta vagy egyenesen lehetetlenné tette a magyar népesség reprodukcióját.

Volt-e arra példa, hogy aztán önhatalmú igazságszolgáltatást gyakoroltak, azaz afféle bosszút álltak a magyarok?
Természetesen volt erre példa, főleg olyankor, ha mondjuk harccal foglaltak el egy román települést, s a bevonuló magyar alakulatok tagjainak „elszámolnivalójuk volt” a román lakossággal, ti. ha a családjuk is elszenvedője volt az 1848 őszi vagy 1849 téli román irtóhadjáratoknak. De tudunk olyan esetről is az 1849. júniusi havasi hadjárat folyamán, amikor egy szembejövő román családot a magyar katonák egyszerűen leszúrtak szuronnyal. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a magyar katonai és politikai hatóságok nem bátorították és nem tűrték az ilyen kihágásokat – más kérdés, hogy milyen mértékben tudták azokat kivizsgálni és megtorolni.

Preszakai emlékmű és az aranyosgerendi templom (fotó: EPS)

Ezeknek az eseményeknek a felemlegetése indulatokat vált ki a románságból? Esetleg olyan erőseket, mint a csúrogi események feltárása a szerbek részéről, vagy a másfél évszázad távlata már enyhíti az indulatokat?
Talán nem annyira erősek az indulatok, de a legből kapott, 40.000 román áldozatra vonatkozó szám máig alkalmas arra, hogy a románok mártírként és áldozatként tekintsenek önmagukra – azaz, ne nézzenek szembe az önnön felelősségükkel.

Forgatás az aranyosgerendi templomban (Kép: EPS produkció)

Ha már a románokon számon kérjük a háborús bűneiket, az osztrákokon is megtehetnénk. Vagy ez szintén a Kiegyezés kontextusa miatt ennek hogy úgy mondjuk nem alakult ki a kultúrája…
A cs. kir. hadsereg esetében nemigen tudunk olyasmiről, hogy nagy számú polgári lakossággal szemben ilyen atrocitásokat követtek volna el. Az 1849. évi rögtönítélő vagy haditörvényszéki ítéletek pedig nem említhetők egy kalap alatt a románok vagy szerbek tömegmészárlásaival. Még ha joggal vannak is kételyeink ezek jogszerűségét és törvényességét illetően, ezek mégiscsak többé-kevésbé szabályozott keretek között folytak. Egyébiránt a Kiegyezést követő megbékélés erre vonatkozott.

Találtak tárgyi rekvizitumokat, egy ón edényt, puskagolyókat, stb. Ön számára mi volt a leginkább beszélő motívum ebben a témában, tárgy, építmény, bármi, ami igazán megragadta?
A legdöbbenetesebb talán a zalatnai katolikus templom mindmáig kormos fala volt – 169 évvel az események után is emlékeztet a város pusztulására.

Vezető kép: Korabeli metszet a zalatnai román vérengzésről